SOMEBODY LOVES ME…
Tommy kedvenc kutyájával „Pal”-lel
Kiadó: Klasszikus Jazz Nonprofit Kft. ©2023
Révay utca 22. 1/1 Budapest, Hungary 1065
Adószám: 144477884-2-41
Bankszámlaszám: CIB 10700206-47944902-51100005
Contact:
tommyvig@t-online.hu
Tel: 36 30 477 2787
NAGYZENEKARI PRÓBA ELÖTT
TELT HÁZ…JÚNI 29. 2024. MAGYAR ZENE HÁZA TOMMY VIG SZABADTÉRI KONCERT
Köszönet a lelkes közönség felé: szólistáimCsuhaj Barna Tibor, Mia Kim, és Jeszenszky Gyuri -juni 29. 2024.
(Bacsik Géza fotók)
DEBRECENIJAZZ FESZTIVÁL 1986A jazz gyökeresen más – életrevalóságát szintén bizonyító – oldalát villantotta fel Tommy Vig és a Super Trio laza örömzenéje. A nagy tudású, a jazz nyelvét tökéletesen beszélő virtuóz muzsikusok boldogan lubickoltak az örökzöldekben, amiben a népes közönség is nagy kedvét lelte. Tommy Vig elismert nagyzenekari tekintély a tengeren túl, de most Debrecenben meggyőződhettünk arról, hogy a vibrafonnak is nagy mestere. Azonnal megtalálta a hangot Vukán Györggyel és együttesével, és nagyszerű rögtönzésekkel ragadtatták tapsokra a bravúrokért hálás hallgatóságot.
Magyar nyelvtan:
„
Egyetlen szó önmagában alkothat szabályos, érthető mondatot
”
Példák: Fizetni! Szeretlek! Éhezek! …
De ez csak prológus az ebben a könyvben található egymondatos, egyértelmű válaszra:
HA EGY BESZÉLNI TUDÓ ZSIRÁFOT MEGKÉRDEZNÉNK, HOGY MI AZ ÉLET ÉRTELME, A KÉRDÉST EGYETLEN SZÓVAL TUDNÁ TÖKÉLETESEN MEGVÁLASZOLNI:
„TESSÉK?”
Újabb budapesti magyar-amerikai-magyar siker a nagyvilágban – Tommy Vig „Jazz Jazz”
2022. április 03., Maloschik Róbert
Szenzációs hírre hívta fel figyelmemet a Budapestre 50 évi amerikai kaland után 2006-ban kalandvágyból hazatért, de itthon a jazzközeg által kvázi kiközösített Tommy Vig! (Csak zárójelben jegyzem meg, ő az egyetlen magyar jazzmuzsikus, aki Miles Davis lemezen is játszott. A többi világhírességet most nem sorolom fel, mert nem erről szól a legfrissebb szenzáció. Azt még hozzá tenném, Tommy Vig nevét beírva a Google keresőbe 0.46 másodperc alatt egymilliószázötvenezer találatot jelez a gép!)
MEGJELENT AZ
ALL
ABOUT JAZZ
–
BEN(USA 2022):
As an award-winning jazz vibraharpist/drummer/film, television and classical concert music composer/jazz arranger/big band leader/percussionist/inventor/author, I have worked with Henry Mancini, Frank Sinatra, Tony Bennett, Quincy Jones, Rod Stewart, John Williams, Diana Ross, Woody Allen, Mel Brooks, Dean Martin, Stan Kenton, Michel Legrand, Mickey Rooney, Milton Berle, Judy Garland, Lalo Schifrin, Jerry Goldsmith, Sammy Davis Jr., Don Ellis, Joe Pass, Alan Silvestri, Burt Bacharach, Gil Evans/Miles Davis big band, Johnny Mathis, Jimmy Webb, Jack Benny, Freddy Hubbard, Manhattan Transfer, Robben Ford, Art Pepper, Benny Golson, Ralph Martieri, Billy May,
Bruce Broughton, Cat Anderson, Chappy, Natalie Cole, Nelson Riddle, Don Costa, Jimmy Durante, Earle Hagen, Buddy Hackett, Juan Garcia Esquivel, Florence Henderson, Fred Karlin, Ben Lanzarone, Bob Rozario, John Elizalde, Anthony Marinelli, Charles Fox, George Romanes, Gil Melle, Jack Hayes, John Addison, John Barry, John Collins, Jesse Barish, Jim Cregan, Bob Hughes, Bruce Roberts, Johnny Mann, Lajos Dudas, Lawrence Rosenthal, Lennie Niehaus, Lionel Newman, Marlena Shaw, Martin Denny, Maurice Jarre, Johnny Carson, Merv Griffin, Paul Jabara, Pete Rugolo, The Kim Sisters, Randy Edelman, Ray Anthony, Red Rodney, Red Skelton, Shorty Rogers, Steve and Edye Gourmet, Sid Caesar, Terry Gibbs, Tony Curtis, Van Alexander, Milcho Leviev, Aladar Pege, Billy Byers, Danny Thomas, and Vic Damone, just to name a few, and produced, directed and conducted the official Olympic Jazz Festival for the LAOOC in Los Angeles, 1984.
My list of credits as film composer, big band leader and studio percussionist is very long. Worked in all the top studios in L.A., including Warner Brothers, Fox, Universal, CBS, Columbia, ABC, Disney, Goldwyn, MGM, Paramount and so on, and participated in 1400+ studio sessions in Hollywood, including two Academy Awards, was the Vice President of the American Society of Music Arrangers and Composers for ten years, and have been a member of ASCAP for forty-one years. My MOMENT FOR VIBRAHARP, PIANO AND STRINGS, was recently premiered with great success by the Las Vegas Youth Symphony Orchestra, Oscar Carrescia conducting, myself playing the solo.
My other symphonic works were performed by the Las Vegas Symphony Orchestra, and the Orchestras of Cologne and Hagen, Germany, which performances were broadcast internationally on European radio. Was honored by the L. A. Jazz Society on April 7, 2001, at the Los Angeles Musicians Union, receiving the „Vibraharpists’ Academy Award,” Terry Gibbs, Emil Richards, Larry Bunker, plus twenty other vibe players and stars participating in that VIBE SUMMIT, hosted by producer Mal Sands and I was recently featured at famous jazz radio personality Chuck Niles’ big birthday bash at the Long Beach Westin Hotel, accompanied by Abraham Laboriel, Roger Kellaway and Peter Donald, and I appeared with my group at Charlie O’s (L.A.) and The Bootlegger (Las Vegas) in August 2003, with great success, featuring Roger Lee on drums and Gus Mancuso, on piano. My book, „HOW TO TELL WHAT THINGS ARE REALLY WORTH,” is now available on Amazon. com and bookstores everywhere. It explains my patented invention, recognized by top scientists in the world. The prototype may be viewed online at
https://patents.google.com/patent/US6038554A/en
All About Jazz
– “
Jazz Jazz”
Record Review by Jack Bowers –magyarra fordítva:
Több mint hetven évtizedes zenei karrierje során a magyar származású vibrafonos és ütőhangszeres, Tommy Vig sok termékeny évet töltött zeneszerzőként, hangszerelőként, előadóművészként, vezetőként és oldalemberként az Egyesült Államokban, és számos területen tűzte ki jazzzászlóját, egyenesen előre a klasszikustól az atonálisig; a Jazz Jazz szinte minden bázisát érinti, eredeti hazájában rögzítették, amikor a koronavírus-járvány végre alábbhagyott.
Egyes hallgatók szerethetik a zenét, mások nem szeretik, míg a többség közömbös marad.
Bármi legyen is a válasz, úgy tűnik, Vig nem törődik vele.
„Ez jazz, ahogy én értem a szót” – írja a jegyzetekben. „A jelenlegi zenémet könnyen félreérthetjük, hacsak nem hallgatod és nem érted az új hangokat és harmóniákat…
Nos,
jó
a zeném? Ez egy másik kérdés.
Őszintén megvallva, a mostani CD-met az utókornak vettem fel … Ezeket a szerzeményeket a jövő generációira bízom, hogy ítéljék meg – ha egyáltalán odafigyelnek rájuk… Nem kell senkinek a kedvében járnom. Csak hűnek kell maradnom önmagamhoz.” És ezt meg is teszi.
A Vig mögött több számon (nehéz megmondani hányan, de legalább ötön) áll a nagy MAV Szimfonikus Zenekar. Vig kezeli a vibrafon szólókat (és néhány számon „ritmusszekcióként” szerepel), David Murray az egyedüli tenorszólista, és Roger Kellaway zongoraművész két válogatásban („In Memory of Fats”, „Veni”) szerepel (és szólózik).
A kompozíciók Vig alkotásai, egy maroknyi tisztelgés kezdete, köztük Fats Waller, Thelonious Monk, Dizzy Gillespie, Ludwig van Beethoven, a magyar népdal, és egy monumentális „Budapest 1956” című művével zárul, amely a magyar forradalom előtt tiszteleg. az orosz hadsereg által abban az évben a város elleni invázió leírása zenében. A művet 2006-ban a Budapest Jazz Orchestra rendelte meg és adta elő. A második tiszteletadás Beethoven előtt bőségesen kölcsönöz félelmetes 9. szimfóniájából, akárcsak az 1. tiszteletadás.
A figyelmes hallgatók a Monk, a Dizzy és a Fats tisztelgésben is felismerhetnek legismertebb szerzeményeik frázisait, miközben Vig a legtöbb számhoz hasonlóan a rézfúvókát, a nádszálakat és a ritmust is teljes éberséggel teszi.
Még a Vig vibrálása és Murray tenorja mögött finoman megnyíló magyar népdal is hamarosan örömódává alakul, amelyben a teljes együttes átveszi a parancsnokságot és hazahozza.
Ez és a második Beethoven tiszteletadás közé szorul Vig négy élénk és rézfúvós-központú kompozíciója, az első („Puella”) Murray, az utolsó („Veni”) zongoraművész Kellaway közreműködésével. Vig, ahogyan eklektikus természetéhez illik, klasszikus témákat tarkít végig – és még Glenn Miller „American Patrol” című művét is használja a „Cantio” dallamhorgonyjaként.
A „Budapest 1956”-on nincsenek szólók, amelyek lelkes és erőteljes mondatai egy ünnepélyes, de vitézi eseményt idéznek fel, amely megváltoztatta a magyar és az európai történelem menetét. Ennek ellenére a jazz gyökerei mindenhol nyilvánvalóak, miközben Vig élénk zenei portrét fest a szovjet tankok bevonulásról és annak utóhatásairól.
Ez az egyetlen darab, amelyen vonósok szerepelnek és jelenlétük nélkülözhetetlen, mivel Vig grafikai elrendezése szenvtelenből robbanékonyba változik.
Vignek persze igaza van, amikor azt írja, hogy nem lehet mindenkit elbűvölni zenéjétől, hiszen nem könnyű hallgatni, pedig a minőség magas és a zenélés első osztályú. Hallható hátránya maga a felvétel, amelynek összhangja kissé túlságosan tömör és zavaros, tompítja az elválasztást.
Ami Viget illeti, nyolcvanhárom évesen folytatja a dolgát, vagyis azt, hogy azt a zenét írja és adja elő, ami a szívének legkedvesebb. Ha valakinek van kedve fület kölcsönözni, az rendben van; ha nem, Vig szerint ez is rendben van.
És aki szívesen meghallgatná ezt a CD-t, azoknak kedvezünk az alábbi linkkel:
Nálunk (
) 2021. november 3-án jelent meg ennek a lemeznek a kritikája (mi voltunk az elsők, és nem csak itthon!) Bereczki Bálint tollából!
https://www.jazzma.hu/lemezpolc/kulfoldi-eloadok/vig-tommy-vig-tamas/2022-jazz-jazz/kritika/vig-tommy-vig-tamas-2022-jazz-jazz
Valaki mondhatná…
…
hogy
a fenti amerikai
ALL
ABOUT JAZZ
cikkből kitűnik hogy elsősorban zenémen keresztül ismeri meg a világ a magyar zene és zenészek kiválóságát…és ez így megy már több, mint nyolcvan éve… erről tanúskodik
Márton Attila
cikke is szintén
Maloschik Robi
újságjában:
TOMMY VIG 75! –
His Compositions Honoring Great Hungarian Sports Champions
Tommy vitathatatlanul szép karriert mondhat magáénak, amelynek mindhárom szakasza igazi sikersorozat volt.
Az itthon töltött 18 év (1938-56) során jelentős hírnévre tett szert, pedig gyermekkorát a háború árnyékolta be, de azt követően igazi „csodagyerekként” szerepelt itthon és Ausztriában.
Az Amerikában eltöltött 50 év (1956-2006) a jazztörténet fényes lapjaira kívánkozik. Különféle koncertjeiről tucatnyi alkalommal számolt be a Down Beat magazin a „Caught in the Act” (Akció közben elcsípve) rovatában, ahol csak a legfontosabb eseményekről közöltek részletes kritikai beszámolót, lapszámonként átlagban 3-4 alkalomról. (Miles Davis, Charles Lloyd, Modern Jazz Quartet stb.)
Szerepelt a legtekintélyesebb jazz szakírónak, Leonard Feather-nek az általa „kitalált” és évtizedeken át működtetett Blindfold Test-jében is (mi vakrepülésnek nevezzük), tehát amikor 6-8 lemezt játszanak le a delikvensnek, anélkül, hogy bármi információt kapna.
Többször került fel a Down Beat kritikusainak és olvasóinak listájára is, 1967-ben pedig első helyen végzett a nagyobb elismerést érdemlő vibrafonosok listáján a kritikusok megítélése szerint! Mint keresett stúdiózenész Hollywoodban vagy másfélezer (!) felvételen játszott és partnereinek listája egy Who’s Who kötet lehetne.
Hazatérése után (2006-tól) minden gáncsoskodás ellenére folytatta sokoldalú tevékenységét és ennek az aktivitásnak gyümölcse ez a CD is.
Köztudomású, hogy munkásságában a hangszeres játék (vibrafon, dob és más ütőhangszerek) mellett mennyire fontos a kompozíciós és hangszerelői tevékenység is és persze rajongása a nagyzenekari jazz iránt.
(Azt hiszem rá is érvényes az, amit Ellington-ról mondtak, mármint, hogy igazi hangszere a zenekar.)
Mégis, ami a hangszereket illeti, elsősorban vibrafonosként tartjuk számon, de tudni kell, hogy nemcsak „csodagyerek” korában dobolt, hanem pl. Amerikában hírneves kollégája Terry Gibbs vibrafonos kvartettjében is. (Harvey Siders beszámolója ízléses seprőzését /tasteful display of brushwork/ emeli ki.)
Egy másik fontos combo fellépésének helyszíne volt a Las Vegas-i Tropicana Hotel, ahol szextettjében két világhírű trombitás is játszott: Don Ellis és Red Rodney.
A „tireless and enthusiastic Hungarian hurricane” (a fáradhatatlan és lelkes magyar hurrikán) 22-25 tagú big bandje pedig számos saját kompozíciót mutatott be az éveken át rendszeresen tartott nagyszabású koncertjeinek keretében, amelyek korábban a Las Vegas-i Sahara Hotel, majd a Caesar’s Palace nagytermében kerültek sorra. (Egyiken Bacsik Elek is közreműködött gitáron és brácsán.)
Ezekről is gyakran beszámoltak a Down Beat magazin munkatársai, Harvey Siders és Dan Morgenstern, leszögezve, hogy az egész mögött a katalizátor és a hajtóerő Tommy személye. („…Vig, of course – the catalyst and moving force behind it all.”)
Tommy vonzalma a sporthoz köztudomású, focizott és karatézott, mindig figyelemmel kísérte a magyar sportolók szereplését és – ő volt az 1984-es Los Angeles-i Olimpia zenei főigazgatója és a big band vezetője.
(Külön fájdalom volt neki is, hogy – szovjet nyomásra – hazánk sem vett részt ezen az olimpián.)
Ahogyan az a CD címéből is kiderül, a 15 track-et tartalmazó zenei anyag a magyar sportnak állít emléket. Amikor kézbe vettem még azt hittem, hogy csak a 2013. december 1-én a Duna Palotában rendezett koncert anyagát találom rajta. Ez volt Tommy „Aranyszimfóniák” című ciklusának ősbemutatója a Budapest Jazz Orchestrával, amiről részletesen beszámoltunk honlapunkon is. (Ez visszakereshető Archívumunkban.) Emlékeztem arra is, hogy a sport előtti tisztelgés jegyében írott Mozgás (Movement) című darab + a nyolc londoni aranyérem zenei méltatása egy-egy tétellel még mindig csak kilenc tracket fed le, a lemezen pedig 15 szám van.
Kiderült a kísérő „liner notes”-ból, hogy Tommy egyik amerikai útja során egy Las Vegas-i stúdióban hat zenekari darabot rögzített minden idők legsikeresebb magyar olimpiai szereplésének, az 1952-es Helsinki Olimpia magyar hőseinek tiszteletére is. Persze elsősorban kedvencei, az Aranycsapat tagjai kapták a számok felét, azaz három zenekari darabot.
Egyet a védelem: Grosics, Buzánszky, Lóránt és Lantos („The Defence Did Not Rest!”), egyet a fedezetek: Bozsik és Zakariás („Golden Midfield Duo”) és egyet a csatársor: Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás és Czibor („Strikers’ Golden Circle”).
A maradék három számból egyet a két nagyszerű tornászlány: Keleti Ágnes és Korondi Margit kapott („Two Golden Gals”), (a girl szó a szlengben gal), egy darabot pedig minden idők legnagyobb ökölvívója, a három olimpián (London 1948, Helsinki 1952 és Melbourne 1956) bajnok Papp Laci („The Best Shot!”).
(Itt megemlíti Tommy, hogy az 50-es években játszott a tatai edzőtáborban is, ahol a sportolókat felkészítették az olimpiára.)
(Itt magam – Tommy- hozzátenném, hogy ott megbarátkoztam Papp Lacival, aki személyesen tanított meg a legerősebb ütésre, ami mögött az egész tested áll…ezt későbbi (harminc év hosszú) karate tanulmányaim alatt se felejtettem el…)
A 11-es „Swim!” című tételt azért hagytam utoljára, mert a kiváló magyar női úszó olimpiai bajnokok tiszteletére született, akik különböző olimpiákon szerepeltek: Szőke Kató, Gyenge Vali, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Kovács Ági és Hosszú Katinka.
Ez utóbbi hat tételt tehát Amerikában rögzítették a Tommy Vig Orchestra, azaz 25 (!) tagú nagyzenekarának tolmácsolásával, amelyben persze Tommy vibrafonozott és dobolt is. Számos olyan muzsikus volt ebben a formációban, akik már évtizedekkel korábban is játszottak Tommy big bandjében, mint pl. Charlie McLean altszaxofonos, vagy Herb Phillips trombitás.
Jóllehet, mint már említettem, az „Aranyszimfóniák” bemutatójával meglehetős részletességgel foglalkozott a média (minket is beleértve), mégis gyorsan áttekinteném, hogy mi is került a lemezre.
Elsőként a „Mozgás” („Movement”) című darab, amely azt hivatott kifejezni, hogy mind a sportban, mind pedig a zenében milyen fontos szerepe van a ritmusnak. Ezt követi a nyolc aranyéremről megemlékező nyolc tétel.
Az első – a „Vetés-aratás” (angol címe sokkal prózaibb: „Throw That Hammer!”) című darab Pars Krisztián kalapácsvető kiemelkedő teljesítményét és a győzelem learatását ünnepli. Kovács Zalán tuba- és Zana Zoltán baritonszaxofon szólója fejezi ki a sportág jellegét és a bajnok erejét.
A „Vívás!” („Fence!”) című darabban Schreck Ferenc és Skerletz Gábor harsona-párbaja illusztrálja Szilágyi Áron győztes asszóját ellenfelével szemben.
A „Magyar erő!” („Hungarian Power!”) Berki Krisztián tornász erőfeszítéseit Koós-Hutás Áron frenetikus trombitaszólójával érzékelteti.
A „Tántoríthatatlan!” („Insupressible!”) című darab Risztov Éva hosszú és kitartó úszását illusztrálja Juhász Attila briliáns zongorajátékával.
Gyurta Dániel mellúszó tiszteletére szól a „Nyert!” („Won!) című „fejezet” Schreck Ferenc harsona-szólójával. Az „Aranylányok” („Golden Girls”) című tétel a női kajak négyes hölgyeinek erőfeszítésére fókuszál és a trombitakórus improvizációjával fejezi ki a verseny izgalmát. Kozák Danuta kapta az „Aranyos Danuta” („Golden Danuta”) című kompozíciót, végül pedig a Dombi Rudolf-Kökény Roland kajak-páros küzdelméről hallhatunk zenekari játékot „Kajakra!” („Magyar Power-Duo”) címmel.
Az egész lemezalbum egységes hatást kelt, hiszen azonos szerző-hangszerelő műveiről van szó és emellett köszönhető ez annak is, hogy a BJO által előadott kilenc track éppen olyan jól szól, mint az amerikaiak által interpretált hat darab.
Mind a 15 nagyon hatásos, vérpezsdítően swingelő zenemű egyenként kb. 3-5 perces terjedelemben.
A kis remekművek nem alkotnak összefüggő egészet, önállóan is megállnak. Az egyes sportágak mozgáskultúráját, ritmikáját, jellegzetességeit fejezik ki. A zenekarok és az egyes szólisták is csúcsformában játszanak. (Az amerikai felvételeken Tommy sem éri be a zenekar dirigálásával, hanem remek vibrafonszólókkal kápráztatja el a hallgatót!)
Kiváló west coast muzsika szól, ami nálunk meglehetősen ritka. Itt a magyarázata annak, hogy miért tartotta oly’ nagyra Tommy munkásságát Stan Kenton is!
A lemez jelentőségét csak fokozza, hogy – tudomásom szerint – a műfajban nem született ilyen, a sportnak szentelt zenemű. (Bárhogy kutatok ismereteimben, csak egyetlen kompozíciót tudok felidézni, amely sportolással kapcsolatos: ez John Lewis „Skating in Central Park” című darabja a MJQ előadásában. (Korcsolyázásról van szó, de nem sportversenyre utal.)
Alighanem egyedülálló alkotás ez a „Honoring” és büszkék lehetünk arra, hogy a világviszonylatban is kiemelkedő magyar sport ilyen remekmű megalkotására ihletett egy nagy magyar-amerikai művészt!
„Bocsánat, Hogy tudok eljutni a CarnegieHallba?”„Nagyon sokat kell gyakorolni!”
NÉHÁNY Más világkörüli méltatás…
[
1
]
JazzTalent.com
‘s review by Dustin Garlitz states „Welcome to Hungary!” is a Bags and Trane collaboration configured for the 21st century. Tommy Vig’s Orchestra is truly outstanding on all fronts, and his arrangements are, of course, nothing less than top-notch.”
[
2
]
JazzReview.com’
s review by Eric Prinzing states „Many of the tunes are based off of a swinging riff, recalling the classic swing bands of Benny Goodman and Count Basie. But this is just a starting point, as Vig and Murray explore each song with thoroughly modern harmony. And this is not just limited to the solos—the developmental sections of each song are as difficult and demanding as 20th century classical music, while remaining firmly in a jazz aesthetic.”
[
3
] Scott Yanow of
L.A. Jazz Scene
states „The band is excellent…the Murray-Vig duets are memorable…the music is modern, swings, and will keep listeners guessing.”
[
4
] Ron Spain of
Australian Jazz Scene
states „With the combined forces of the excellent musicians, the compositional strength, and all of the featured soloists, this is very modern music of a high standard that requires, even deserves, rapt attention over several plays.”
[
5
]
All About Jazz
‘s reviews by Jerry D’Souza, Hrayr Attarian, and Jack Bowers call the album „a gem of big band swing,”
+
[
6
] „a well-rounded and delightful introduction to an artist who deserves long overdue recognition as a composer, improviser and instrumentalist,” +
„big-band jazz [leaning] toward the more adventurous,”
[7] respectively. Ken Waxman of
Jazz Word
states „top-flight big band.”
[8] Chris Spector of
Midwest Record
states „Certainly music for free thinkers.”
[
9
] D. Oscar Groomes of
O’s Place Jazz Magazine
states „Dynamic . . . high level of musicianship.”
[
10
] The
Jazz Journalists Association
nominated the album liner notes as one of the best of 2011.
Egy magyar jazzmuzsikus, akit tisztelnek Amerikában
Egy kezünkön megszámolhatjuk azokat a magyar jazzmuzsikusokat, akik sikert értek el a műfaj hazájában, Amerikában. Szabó Gábor, Bacsik Elek és Zoller Attila gitárosok nevével egy sorba kívánkozik a Magyarországról az 1956-os forradalom után elmenekült, majd fél évszázad után visszatelepült Tommy Vigé, aki vibrafonos-dobosként és big bandek vezetőjeként vívott ki magának tekintélyt az Újvilágban.
A pályáját az 1940-es években csodagyerekként kezdő dobost édesapja, Vig György jeles szaxofonos-klarinétos vezette be az improvizatív zenébe, de azt aligha sejtette, hogy fia útja ilyen messzire vezet majd. Tommy előbb New Yorkban kóstolt bele az amerikai zenei életbe, majd áttelepült a nyugati partra, ahol Las Vegasban és Los Angelesben a jazzszcéna keresett, megbecsült előadójává vált. Kapcsolatba került és játszott az amerikai jazz megannyi jelentős muzsikusával, akik egyenrangú társként fogadták el a tehetséges ütőhangszerest.
Tommy Vig az évtizedek során stúdiózenészként jazz- és poplemezek százain közreműködött, miközben saját művészi elképzeléseinek megvalósítására is futotta energiáiból. Progresszív zenei törekvéseit a ’60-as években több lemez dokumentálta, egyik szerzeményét a modern nagyzenekari játék úttörője, Stan Kenton is műsorára tűzte.
Vig a ’70-es évektől többször járt Magyarországon. Kalandos életútjával A Teleki tértől Hollywoodig című, 1994-ben megjelent könyvben ismerkedhettek meg az olvasók. Idén újabb, zenei felfogását és életszemléletét bemutató kötet látott napvilágot Máté J. György jazzkritikus tollából Tommy Vig – Mozaikkockák egy zeneművészről címmel. A színes fotókkal gazdagon illusztrált, olvasmányos kiadvány nem monográfia, nem is krónika, hanem hosszú beszélgetések nyomán kirajzolódó (ön)portré a szerző megjegyzéseivel, lemezkritikák, koncertbeszámolók és más írások felidézésével. Igazi nóvuma a muzsikus amerikai „honfoglalását”, zenei térnyerését elemző korabeli sajtó feldolgozása, amely megvilágítja a legendákban élő Vig jelenlétét és produkcióinak többnyire elismerő fogadtatását. A hazájába visszatért muzsikus keserű tapasztalata az amerikai és a magyar (jazz)viszonyok különbözősége.
Amíg szavai szerint ott a többnyire üzleti érdekeltségű vállalkozásokban a képesség az alkalmazás és az előmenetel feltétele, addig nálunk kapcsolatok, összefonódások alapján születnek döntések az állami támogatások odaítéléséről. Vig kendőzetlen szavakkal beszél a magyar jazzéletben tapasztalt klikkesedésről, csoportosulások és érdekkörök hegemóniájáról, a szakmai irigységről, ami itthon az ő érvényesülését is akadályozta.
A reneszánsz személyiségű Tommy Vig életének két vezérmotívuma a jazz és a felesége, a koreai születésű Mia Kim énekesnő iránti kitartó szerelme. Szerteágazó érdeklődésébe a képzőművészeten kívül (kollázsokat fest) egyebek mellett a sport is beletartozik. Megkapó haza- és sportszeretete vezette, hogy a riói olimpia előtt a MÜPÁ-ban nagyzenekari előadásban jeles sportolók jelenlétében megszólaló szerzeményekkel buzdította versenyzőinket. A győztesek tiszteletére komponált darabok jazzegyüttesének tolmácsolásában a Budapest Jazzklubban december 3-án hangzottak el. A könyvbemutatóval és festmények kiállításával egybekötött emlékezetes este átfogó képet adott Tommy Vigről, a művészről és a felelősen gondolkodó emberről.
(Magyar Nemzet, 2016…Turi Gábor)
A magyar jazz Don Quijotéja hazatért
Nehéz időben, a forradalom leverése után, 1956. november 18-án menekült el Magyarországról, és fél évszázad elteltével települt vissza szülőföldjére Tommy Vig. Közben jazzt játszott a műfaj őshazájában. Életművének hanglemezekben mérhető vonulata nem olyan számottevő, mint az ugyancsak kivándorló Szabó Gábor és Zoller Attila gitárosoké, de Los Angelesben és Las Vegasban megbecsülést szerzett magának a szakmában.
Azt hitte, a kultúra iránt fogékonyabb itthoni közeg tárt karokkal várja az amerikai jazz autentikus képviselőjét. Hazatérve belevetette magát a jazzéletbe, zenekart szervezett, Budapest 1956 címmel nagy ívű szvitet komponált, amellyel megnyerte a Magyar Jazzszövetség hangszerelő versenyét. Az óperencián túl ahhoz szokott, hogy a tehetség előbb-utóbb érvényesül, s a jazz világában is a teljesítmény számít.
Tommynak hamar rá kellett jönnie, hogy a Kárpát-medencében mások a játékszabályok: összeköttetések, életkor, ízlés és még ki tudja mi alapján szerveződő érdekviszonyok határozzák meg a fellépési lehetőségeket,
(ITT ÉN TOMMY VIG HOZZÁTENNÉM, HOGY A „KVALITÁS” SZÓ NEM FÉR A TÁMOGATÁSOK ODAITÉLÉSÉNEK LISTÁJÁBA)
a médiaszerepléseket, a támogatások odaítélését. Szélmalomharcba kezdett az általa igaznak nevezett jazz képviseleti jogáért, de csak annyit ért el, hogy egyre inkább kirekesztődött az uralkodó zenei körökből.
A kulturális kormányzat segítségével mégis sikerült megvalósítani nagyszabású tervét: lemezt készíthetett nagyzenekari szerzeményeiből és hangszereléseiből. Olyan címet adott a CD-nek, ami hazai muzsikusnak soha nem fordulna meg a fejében: Welcome to Hungary! – azaz Üdvözlégy Magyarországon. Tommy Vig nyíltan elkötelezett a jazz, a haza, a szabadság és a magyar kultúra iránt. Ismert műdalokat ültet jazzre, és kompozícióiban két jellegzetes népi hangszert, a tárogatót (Cserta Balázs) és a cimbalmot (Farkas Rózsa) is szívesen szerepelteti. Hogy ez miként fér egy emberben, arra magyarázat az idegenbe vezető életút, amely hitvallássá emeli a lemez nyolc (és a ráadásként feltüntetett öt, inkább karakterdarabként értelmezhető) szerzeményét, feledtetve a lemezt kísérőfüzet kissé fésületlen fogalmazásait, a szerző olykor vitára ingerlő esztétikai nézeteit.
A lemez törzsanyaga tiszta, modern, kompozíciós technikájában előremutató jazz. Tommy Vig is mesterien kezeli a big bandet.
Csaknem minden szám a vibrafon és a szaxofon párbeszédével indul, hogy a rögtönzés mint vezérmotívum a nagyzenekar belépésével a szerzemények későbbi fázisaiban is megjelenjen. Mindehhez kiváló hazai partnereket (elsősorban a Budapest Jazz Orchestra muzsikusait) sikerült megnyernie, akikhez vezető szólistaként csatlakozott a szabad szaxofonjáték fekete amerikai mágusa, David Murray.
Tommy Vig a létezés elviselhetetlen korlátai elől egykor a szabadság földjén keresett menedéket. Az amerikai jazzmuzsika legjobb hagyományaiban gyökerező, de magyar identitását is őrző zenéjét a kötöttség és a szabadság dialektikája rendezi egységbe – újra honi közegben szólaltatva meg az igaz jazz hangjait.(Tommy Vig Orchestra: Welcome to Hungary! Klasszikus Jazz Records, 2011.)(Magyar Nemzet, 2011Turi Gábor)
Ezzel kapcsolatban véleményem
szerint az
antiszemitizmus
aVilágmindenséggelegyütt született,
mint a földrengés, a tűzvészvagyaz árvízés olyan hasonló
véletlenmint megszámolhatatlanmásember-által
ténylegesen érthetetlen gyilkos jelenség.
Itt kell megmondanom véleményemet a sok sok billió-dolláros vállalatokról, amelyek a világmindenséget próbálják megmagyarázni. Több tízezer eltökélt, különlegesen okos és tehetséges tudós dolgozik együtt (és versenyezve…) olyan vállalatoknál, mint a Fermi National Accelerator Laboratory, a SLAC National Accelerator Laboratory, a Brookhaven National Laboratory, a Los Alamos National Laboratory, és a leghíresebb such company, located in Switzerland, called European Organization for Nuclear Research, (CERN).
Nem bánom haragudjanak meg rám: de addig, amig emberek gyilkolják egymást (és ez így megy mióta élőlény létezik: ma 2024-ben hány háború folyik világszerte, és a legközelebbi világháború veszélye is fenyeget, esetleg atomfegyverekkel véglegesen kiírtjuk magunkat) vajon milyen emberre hasznos dologra jöhetnek rá a lelkes, legokosabb, elkötelezett tudósok által vezetettcégek a világmindenséggel kapcolatban?De gondoljunk bele.
Nem inkább azt kéne vizsgálni, hogy ha már ilyennek születünk, hogyan lehetne a belső gyülöletet megváltoztatni szeretetre?
Persze lehetetlent kívánok, egymás segítségét az atombomba helyett.
Szeretet létezhet és létezik emberek között, több ezer tényező alapján. Meg kell találni azokat az elemeket, ami boldoggá tesz bennünket amikor jót teszünk a másikért. Szerintem ez a kulcs.
Ezt nehéz elképzelni, de mindannyian boldogok akarunk lenni.
Ha boldogok lehetünk azzal, hogy másokkal jót teszünk, ahelyett, hogy harcolnánk ellenük, akkor elképzelhető a megoldás.
Nagyon nehéz, mivel a természet gyűlölködővé tett bennünket a világ tényleges ellenszenves veszélyes működése miatt. Az agresszívitás, elnyomó, uralkodó az önfenntartáshoz való hozzáállás természetes, esetleg nélkülözhetetlen kvalitások. Ezen változtatni talán lehetetlen.
De a CERN tudósai pontosan ezen munkálkodnak, csak nem érzelmi alapon. Próbálják a lehetetlent remélve, remélve. A cél az univerzum megértése rendkívül korlátozott tehetségünkkel, látással, tapintással, hallással, hanggal, gondolkodással és így tovább, nagyon korlátozott képességeinkkel értsük meg az Ősrobbanást és annak következményeit, pedig nem is tudjuk, hogy miért történt (ha igen), és véleményem szerint soha sem fogjuk tudnia big bang okát, hiszen a „miért” és az “ok” gondolatai emberileg kitakált kérdés- meghatározások: nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megértsünk valamit, ami soha nem lehet megérthető embernek. Bocsánat: a természetben nincs „miért”! Se “Értelem.”
És fogalmunk sincs, milyen sok száz más általunk elképzelhetetlen felfogó tehetségre lenne szükségünk ahhoz, hogy megértsük a számunkra mindörökre érthetetlen világot.Innen kiindulva: a sok ezer elktelezetttudós tudós a természetfizikai részévelvan elfoglalva.
Sok ezer pszichológustkelleneellez hasonló módon egybeszervezni, hogy kitalálják mindazokat az érzéseket, amik boldoggá tesznek bennünket, amikor a másiknak segítünk, ésezt gyerekeknek születésük után úgy betanítani, mint egy alapszabályt, a boldogság alapszabályát.A másik embert boldoggá teszed, cak az tehet boldoggá, de azigen!
Ez létezik a szerelemben, és ha létezhet, akkor VAN. Tehát itt az ideje megalapítani a
Budapest Love-Lab
-nevűnemzetközi pszichológiai egyesületet ahol avilágon a legelismertebb hozzáértők„CERN módszerével” kidolgozzák a „hogyan”-t: MÁR OVÓDA ELÖTT ELKEZDENI A GYEREKEKBE„BEOLTANI” a felfogást, hogy akkor lesznek boldogok, ha a másikon segítenek!
Ez változtahatnná meg (legalább nagy részben) a világmindenséget, ahol a másik ember szeretete lenne fontos általános gyakorlat: a „természet” javítása! És Magyarország lehetne ismert mint a CERN-SZERETETfővárosa. (Amúgy ránk is férne…)
Az CERNatomtudósok évtizedek szuper, dedikált munkájával kifeljesztették pl. az atombombát, a
Budapest Love-Lab
egyesületeten múlik majd a természet másirányúbefolyása-átformálása.
MTI
Ide másolom az új lemezemmel kapcsolatos
Magyar Távirati Iroda
cikkét (2.1.22): tommy vig 2.1.22 MTI
Dzsessz, Beethoven és magyar népdal
2022.02.02. MTI
„Jazz Jazz 2022” címmel új lemezt készített Tommy Vig.
Az egykor Frank Sinatrával, Miles Davisszel, Rod Stewarttal és Michael Jacksonnal együtt játszó vibrafonos, ütőhangszeres anyagán a dzsessz összeforr Beethovennel és a magyar népdallal is.
„1965-ben jelent meg első lemezem Las Vegasban “The Tommy Vig Orchestra” címmel. Ez olyan nagyzenekari felvétel volt, amelyen a dzsessz mellett kortárs zenei beütések is voltak.
Több mint öt évtizeddel később, a mostani új lemezre a lényeg megmaradt: a nagy előd, a zenekarvezető-zongorista Stan Kenton által is favorizált amerikai lüktetést akartam megörökíteni” – mondta a 83 éves muzsikus az MTI-nek adott interjúban.
A tizenkét kompozícióból álló albumon sokan játszanak, a hazai dzsessz színtér zenészei mellett David Murray világhírű amerikai szaxofonos vagy Vig fia, Roger Lee Vig dobos is.
Az anyag első része tisztelgés a dzsessz három óriása, Thelonious Monk és Fats Waller zongorista, valamint Dizzy Gillespie trombitás előtt.
“Sok mindenkivel játszottam együtt Amerikában, velük éppen nem. Waller már 1946-ban meghalt, mielőtt kimentem volna, Gillespie-vel egyszer találkoztam személyesen, és Monkot is csak hallottam zenélni. Komponistaként ők voltak a példaképeim, számomra Dizzy és Monk muzsikája Bach-ban gyökerezik. Beethovent és Monkot egyformán imádom, így amikor zenét szerzek, nekem természetes a klasszikus hangzás és a szvinges dzsessz összekapcsolása” – fejtette ki Tommy Vig.
Hozzátette: zenéje nem könnyen befogadható, “mert első hallásra sokan nem értik, mit akar Vig ezekkel a harmóniákkal”. A Jazz Jazz 2022 című CD két száma Beethoven (például az Örömóda) ihletésére született, egy másik track a Hej, Dunáról fúj a szél kezdetű magyar népdal szvinges értelmezése.
A lemez középső részén néhány évvel ezelőtt írt Vig-szerzemények szólnak big band kísérettel, a záró tétel pedig a Budapest 1956 című programzenei művének budapesti koncertfelvétele.
A Rákóczi-induló és a Himnusz részleteit is magában foglaló kompozíció most először hallható lemezen, a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában, a szerző vezényletével.
“Azért tettem utalásszerűen a Budapest 1956-ba ezeket a jól ismert zenei témákat, mert kifejezik a magyarok érzéseit az elnyomókkal szemben. Tizennyolc évesen végigéltem a forradalmi eseményeket Budapesten, a közelemben voltak a lövöldözések, éreztem a magyar lélek ellenszegülését.
Egy nép szabadságvágyát zenésítettem meg ebben a műben” – hangsúlyozta Tommy Vig.
A 2006-ban hazatelepült vibrafonművész, dobos, zeneszerző fél évszázadon át aratott sikereket az Egyesült Államok dzsessz színpadain.
1956-ban hagyta el Magyarországot, ahol hétévesen csodagyerekként már játszott többek között a Zeneakadémián is. 2006-ig New Yorkban, Los Angelesben és Las Vegasban élt és muzsikált. Játszott Frank Sinatrával, Miles Davisszel, Sammy Davis Jr.-ral, Judy Garlanddel, Tony Bennettel, Dean Martinnal, Henry Mancinivel, Quincy Jonesszal, a Beach Boysszal, Woody Allennel, Diana Rosszal és Michael Jacksonnal, ütőhangszeresként közreműködött Rod Stewart több lemezén. 1984-ben Los Angelesben az Olimpiai Jazz Fesztivál rendezője volt. 2001-ben a Los Angeles Jazz Societytől a vibrafonosok Oscar-díját vehette át.
Mint az MTI-nek elmondta, bár korábban tagja volt a vezetőségnek, kizárták a Magyar Jazz Szövetségből. “Azért, mert kritizáltam a rossz zenészeket. Amerikában is mindig így tettem. Sok itteni dzsesszmuzsikus mérges és féltékeny rám, és emiatt kevés felkérést kapok, mert szerintük idejöttem Amerikából és azt hiszem, mindent jobban tudok a műfajról, mint ők. Erről nem tehetek, ötven éven át nap mint nap a legjobbakkal játszottam az Egyesült Államokban, és bizony megtanultam, hogy kell ezt csinálni”.
Tommy Vig jelenleg önéletrajzi könyvet ír, amelyet a tervek szerint idén befejez és megjelentet.
MTI
Kép: Tommy Vig dzsesszzenész interjút ad az MTI-nek budapesti otthonában 2022. február 1-jén. A zenész Jazz Jazz 2022 címmel új lemezt készített. MTI/Szigetváry Zsolt
Idehaza sok gyenge utánzó van, kevés magasszínvonalú egyéni stílusban zenélő jazzmuzsikus
És egy 2021 cikk a
Magyar Nemzet-
ben
FOHÁSZ HAZÁHOZ, SZABADSÁGHOZ
VEZÉNYELEM A MÁV SZIMFONIKUSOKAT… A VIGADÓBAN…
(fotó: Krantz Gyula)
MAGYAR NEMZET
2021. December 27.
Tommy Vig műfaji határokat feszeget
Zenék az idő mérlegén
TURI GÁBOR
2021.12.23.
Az Amerikából hazatért Tommy Vig vibrafonos/ütőhangszeres műfaji határokat feszegető zenékkel üzen az időtlenségnek új lemezével.
Vig 1938-ban született, 1956-ban hagyta el az országot, az Egyesült Államok nyugati partján telepedett le, ahol muzsikusként, hangszerelőként, zenekarvezetőként nevet, elismertséget vívott ki magának.
Hiába a kor, az évek immár percekben mért múlása, a mester műhelyéből rendre újabb opusok kerülnek ki.
Vig jazz- és a klasszikus szerzők időtlen szerzeményeinek új hangszereléseivel rukkolt elő Jazz jazz (Klasszikus Jazz Kft.) című lemezén: az album fohász a figyelemért, a befogadásért, az elismerésért.
A fél évszázadot a jazz hazájában töltő Tommy Vig kitartóan hadakozik a jazz fiatalon megismert, mindmáig igaznak és igazinak tartott kifejezésmódjáért. Ami módosult felfogása szerint nem más, mint a swingalapú, progresszív nagyzenekari hangzás atonális elemekkel bővített, kortárs zeneként is értelmezhető változata.
Mint új lemeze mutatja, egyként megfér benne Thelonious Monk és Beethoven, a zene két géniusza, ami itt az általuk ihletett feldolgozásokban is kifejezésre is jut.
A posztmodern esztétika piedesztálra emelhetné ezt a lemezt
, amely a technika jóvoltából rájátszással korábbi felvételeket új hangszereléssel társít, egészít ki, miközben új darabokat is felmutat.
A vibrafonon és dobokon játszó Vig zenei univerzumába az említetteken kívül a jazz olyan, korban és stílusban eltérő egyéniségei, mint Fats Waller és Dizzy Gillespie épp úgy beleférnek, mint a magyar népdalok, magyar nóták jazzbe oltott dallamai.
Az eklektikus témaválasztást egységbe foglalja a főleg David Murray amerikai szaxofonos szólóinak teret engedő polifonikus hangszerelés. Kemény, nyitottságot és elmélyült figyelmet igénylő, határokon átívelő lemez a Jazz jazz. Amely az európai kapcsolatra utaló Örömóda feldolgozását követően nem véletlenül zárul a magyar forradalomnak és szabadságharcnak emléket állító Budapest 1956 című nagy lélegzetű, díjnyertes szerzeménnyel.
Borítókép: Tommy Vig (Fotó: MW/Németh András Péter)
A magyarok közül Dudás Lajossal sokszor dolgoztam együtt Német- országban, remek zenész.
Az egyedülálló Bacsik Elekkel is gyakran szerepeltem Las Vegasban a hatvanas években, Budapesten pedig már 1946 és 1948 között.
Szabó Gabival főleg jamsessionökön zenéltem Amerikában dobon (Seattleben ill. Las Vegasban): ő más körökben mozgott.
Zoller Attilával sohasem találkoztam: Attila New York-ban élt és dolgozott, én inkább Los Angelesben és Las Vegasban.
Amerika nagy ország . . .
Elek, Attila és Gabi is elsőrangú AMERIKAI jazzgitárosok lettek (ami nagyon nagy szó), engem viszont Stan Kenton (szegény Don Ellisszel együtt) zenei örökösének titulált, mert nagyzenekari kompozícióim
eredeti
, új,
amerikai
jazz zenét jelentettek.
Mai “TOMMY VIG 2022: JAZZ JAZZ” lemezem is ezt a speciálisan Tommy Vig tradíciót folytatja. JAZZ JAZZ, nem JAZZ SOMETHING ELSE…
Ezeket a tényeket a kivételezett magyar jazzmuzsikusok picike csoportja egyenesen sértésnek veszi: “Hogy hogy ilyen velük soha se történt?!” És ragaszkodnak a gyenge, amatőr zenéhez: ehhez értenek. Ennyi.
Kertész Imre “A végső kocsma” című könyvében ír idehazai fogad- tatásáról, amelyet könnyű átformálnom a magam helyzetére.
A független, autentikus amerikai jazzt – az idehazai amatőr jazzhez való beolvadásom hiányát – a magyar jazzisták soha se bocsájtják meg nekem. A BE-BOP az egy nyelv, aztnem lehet anyanyelvi fokon megtanulni lemezekről. Ennyi.
Magyarországon nincs helyem a leromlott, alacsonyszínvonalú jazzéletben, nem idevaló vagyok, ahogy Kertész Imre se tartozott az akkori magyar irodalmi élethez. Nyugateurópában otthonosabban érezte magát mint író.
Nálam: az amerikai jazzben volt izgalmas élet akkor, amikor én ott éltem, noha a nyolcvanas évek vége felé az igazi jazz kora ténylegesen és végleg lezárult, mint élő, fejlődő, közkedvelt/értékelt művészeti forma.
Itt olyasmi nincs: Magyarországon amatőrizmus volt és maradt.
A megszokott rossz zene nem jelent eredetiséget, csak tehetségtelen- séget és önbecsapást.
Engem kizártak, pedig segíthettem volna. Magyar dolog?
Itt az jut eszembe, hogy ma már világosan megírják Amerikában, hogy a baloldali Jimmy Carter hibája van a mai tűrhetetlen szituáció a középkeleten, Carter segítette a mai gyűlöletes rendszert létrehozni Iránban. Az az ország Amerika mellett állt, de Carter az USÁt megpróbálta kicsivé és bátortalanná tenni, és a mai baloldali vezetők (Biden 2024) is ezt a célt követik, azért akarják megölni Magyarország és Izrael barátját, Donald Trumpot, aki Amerikát erőssé tenné. A baloldali média Kínát szereti. A kommunista uralom a céljuk, mert a demokrácia korlátozza uralmukat a másik ember felett. (Közben Orbán barátja Trump nyert szerencsére!)
Könyvem
(találmányom) lényege elolvasható itt:
Non-subjective valuing
…
Publication number:
20050060271.
Így fest a „Non-subjective valuing”-ról szóló könyvem
AMAZON.COM:
Véleményem:
-
Bágyi Balázst és a hozzá hasonó anti-jazz embereket (pl. Gayer Ferencet) megőrjíti az öngyűlölet és féltékenység. Lerombolják a magyar zenét, becsapják az ártatlan közönséget. Az úgynevezett Magyar Jazz Szövetség pedig egy önző picike érdekcsoport, a kvalitás nem játszik szerepet működésükben. Én ott ültem a vezetőségben, de mihelyt amerikai tapasztalatomat akartam megosztani a többi vezetővel, Bágyi Balázs kizáratott a Szövetségből. Neki a helyezkedés és a pénzkapás voltak a céljai, nem a zene. Azt nem is értette.
Az igazságra alapozott, építőjellegű kritika szerintem nem azonos a rágalmazással, vagy a becsületsértéssel.
Bús Balázs véleménye
Tisztelt Tommy Vig Úr!
Bús Balázs alelnök úr megbízásából szeretném jelezni Ön felé, hogy Alelnök úr köszönettel megkapta leveleit, emellett a fáradhatatlan munkásságát bemutató sajtóhírekből is tájékozódott aktuális tevékenységéről.
Zenei életpályája egyedülálló és példaértékű. Amint az a jazzma.hu oldalon is olvasható, „ritka eset a jazzben, hogy valaki nyolcvan felett sem hagy fel a kísérletezéssel, holott már annyi mindent letett az asztalra, hogy simán ülhetne a babérjain.”
Alelnök úr kérésére engedje meg, hogy tolmácsoljam Önnek a legújabb Jazz Jazz 2022 címmel megjelentlemeze vonatkozásában gratulációját, egyúttal nagyon jó egészséget és további szakmai sikereket kívánjak Önnek.
Tisztelettel,
borbély rita, alelnöki kabinetvezető, Nemzeti Kulturális Alap, 1085 Budapest, Gyulai Pál u. 13.
E-mail:
www.emet.gov.hu
,
www.nka.hu
katalin.rita.borbely@emet.gov.hu
És egy 2021 cikk a
Magyar Nemzet
ben
FOHÁSZHAZÁHOZ, SZABADSÁGHOZ
Turi Gábor
Az országból 1956 novemberében elmenekült, az Egyesült Államokban letelepedett, onnan félévszázad után visszatért alkotó erős érzelmi szálakkal kapcsolódik szülőhazájához és a forradalom emlékéhez.
A szabadságeszme tragikus véget ért megnyilvánulása olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy
Budapest 1956
címmel szimfonikus zenekari műben állított emléket az eseményeknek. A tizenhárom „tételből” épülő, mintegy negyedórás programzene érzelmi-hangulati tartalmait olyan címek fejezik ki, mint
Az elnyomás kibírhatatlan egyhangúsága
,
Titkos álmok a kitörésről
,
Gondolatok a felkelés, harc, győzelem és elbukás lehetőségeiről
,
Elkeseredett csata
,
Ima Magyarországért
,
Csatát veszthetünk, de szabadságszeretetünk örök
.
A műben többször felhangzik a
Rákóczi induló
témája és a
Szózat
vezérmotívuma is, megidézve a nemzet kollektív tudatában gyökeret vert, szimbolikus érvényű előzményeket.
Tommy Vig (fotó: Krantz Gyula)
A témák sokszínűsége, a színek és árnyalatok gazdagsága azt jelzi, hogy a szerző értően bánik a zenekari kifejezés eszközeivel.
A tág érzelmi amplitúdójú, olykor bonyolult hangzású, nagyszabású művek megszólaltatása komoly feladat elé állította a
MÁV Szimfonikus Zenekar
t, amely művészi alázattal és odaadással, pontosan látta el feladatát. A szerző dirigensként vezényelte a műveket.
Az este műsorvezetőjeként a szerzőt és alkotásait kellő tájékozottsággal, oldott humorral felvezette
Hollós Máté
, a Magyar Zeneszerzők Egyesültének elnöke.
A viharos tapssal fogadott produkciókkal Tommmy Vig teret nyert a Pesti Vigadó pazar koncerttermében.
Vezényelem a MÁV Szimfonikusokat a Vigadóban
Jazz/World
Életműdíjat kapott Tommy Vig jazz-zenész
Fidelio
2022.12.21.
Ajánlom
Ünnepélyes keretek között vehette át a Magyar zene- és táncművészet kiemelkedő előadóművésze díjat Tommy Vig jazzmuzsikus, zeneszerző a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete (MZTSZ) és az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület (EJI) közös rendezvényén.
A szakmai díjban azok részesülhetnek, akik legalább huszonöt éve aktívak az előadóművészi pályán, kimagasló színvonalú művészi teljesítményt nyújtottak, mégsem kaptak magas szintű állami elismerést.
Ezzel a kitüntetéssel egyidejűleg legfeljebb tízen rendelkezhetnek. A korábbi díjazottak között van többek között
Berkes Balázs
és
Garay Attila
jazz zenész.
„Nagyon sokat jelent nekem ez a díj, mert Magyarországon bennfentes zenészek elismerik ugyan a jazz hazájában elért sikereimet, de azt találták ki, hogy idehaza nem ütöm meg a mértéket.
Hiába játszottam Amerikában egy fél évszázadon át a legjobbakkal, itthon ezt kapom.
Ezért amikor olyan nevek, mint Gyimesi László, Zsoldos Béla, illetve olyan szervezetek, mint az MZTSZ és az EJI mellém állnak és kapok egy ilyen szintű elismerést, az ellensúlyozza mindezt. Hálás, hálás köszönet!” – mondta
Tommy Vig
a díj átvételekor
Gyimesi Lászlóval a díjátadó ünnepségen (Fotó/Forrás: Jazzma.hu)
Tommy Vig 1938-ban született Budapesten, muzsikus családban. 1956-ban elhagyta Magyarországot, és a New Yorki
Juilliard School of Music
ösztöndíjasa lett.
1961-től Las Vegasban élt és dolgozott olyan művészekkel, mint
Tony Bennett
,
Tony Curtis
,
Judy Garland
és
Frank Sinatra
. 1970-től, játszott
Henry Mancini
és
Quincy Jones
zenekarában.
De
részt vett olyan rock és pop világsztárok lemezein is, mint Elvis Presley, Michael Jackson, Diana Ross és Rod Stewart.
Tommy Vig következetesen őrzött magyar identitásának kiemelkedő zenei példája az 1956 emlékére írt műve. Újabb darabjainak hangszerösszeállítását gyakran színesíti cimbalommal, tárogatóval. Az irodalom szerelmeseként héttételes szvitben örökítette meg
Petőfi Sándor
,
Jókai Mór, Arany János
,
Ady Endre
,
József Attila
,
Karinthy Frigyes
és
RejtőJenő
emlékét.
Aranyszimfóniák
című darabját a 2012-es londoni olimpia magyar győzteseinek ajánlotta. A kiemelkedő zenei előadóművész díjazása egy egyedülálló zeneművész hazai és világkarrierjének elismerése.
Fejléckép/Forrás: BJC
Bevezetés
A Forradalom leverése után (pontosan 1956 november 18-án éjjel, az aknamezőkön át) Ausztriába, majd Amerikába menekültem a szégyenletes kommunizmus elől. Tizennyolc éves voltam.
2006-ban, 50 év után, mint sok más magyar, hazaköltöztem szülőföldemre, ahol azóta igen boldogan élünk feleségemmel, Miával, akivel 1967-ben házasodtunk meg Las Vegasban.
A szerelem ma is tart, ami a legfontosabb az egészség mellett.
A Dél-Koreai születésű Mia nagyon szereti a gyönyörű Budapestet és a magyarokat. Amúgy 2008 óta lelkes Fidesz párttag vagyok: szerintem Orbán Viktor kiválóan vezeti hazánkat!
Sokan nem értenek majd egyet velem több témában.
Tisztelettel kérem figyelembe venni, hogy én csak a saját véleményeimet fejezem ki, kizárólag egyéni tapasztalataimra támaszkodva, a szólásszabadság védelme alatt, és ez a tény egész önéletrajzomra és annak minden részletére igaz. (A magyar alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra.”)
Mindenkinek van véleménye, ez egy szabad Magyarországon kifejezhető, még akkor is, ha valakinek az őszinte, megfontolt
a közösségnek talán még hasznos is
véleménye megbánt valakit.
Pl. az, hogy valaki jó, vagy rossz zenész nem bizonyítható abszolút tényként, de véleményem a hazai jazzről 50-éves sikeres amerikai tapasztalatomra épül: én vagyok az egyetlen ennek a művészetnek a hazájában elismert, élvonalbeli amerikai jazzmuzsikus, aki Magyar-országon él.
Szerintem ez súlyt ad egy-egy magyar jazzmuzsikusról, ill. jazz kompozícióról alkotott jó, vagy rossz véleményemnek.
De meglátásaim csak saját, őszinte véleményeimet fejezik ki, amik egyéni tapasztalataimra épülnek. Meggyőződésem, hogy lelkiismeretes észrevételeim kifejezéséhez törvényszerűen jogom van, ráadásul ami a jazzt illeti, félévszázados sikeres amerikai gyakorlatom ténylegesen segíthetne az idehazai jazzmuzsikának.
A „komoly” zenészek…
Had szóljak itt egy szót az úgynevezett klasszikus zeneszerzők idehazai hozzáállásához.
Az egyetlen ezek közül aki figyelemre méltatta, meghallgatta és elismerte „komoly” zenémet az a Hollós Máté volt. Mindenki más szigorúan kirekesztett körükből,
nem létezhettem
: az írigység és önzés elvette az eszüket, itélőképességüket: nem voltam egyik régihalálönző érdekszövetségük tagja sem. És hát nem beszélték/értették a Be-Bop nyelvét.
Hogy mégis (sikerrel!) előadhattam komoly darabjaimat a Müpában, a Duna Palotában ill. a Vigadóban a MÁV Szimfonikusokkal (akik szeretnek és becsülnek engem, mint komponistát és dirigenst) azt nem értették, a tény csak felbőszítette őket, hogy ezt hogyan tudtam elérni, noha ők már kinyilvánítottak nemlétezőnek. Az jut eszembe, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Kertész Imrét nem tartja magyar írónak, és pedig mint MAGYAR ÍRÓ kapott Nobel Díjat. Ennek a meghamisítása történelmi tény, a magyar kirekesztő érdekcsoport-gondolkodás és anti-szemitizmus maradandó univerzális szégyene.
Elő-elő szó…
A leghasznosabb pozitívum a magyar Olvasó számára ebben az eredeti könyvben hiteles összehasonlításom a magyar és amerikai kultúrák között személyes tapasztalataim alapján, hiszen odaát éltem fél évszázadig, és idehaza összesen 33 évig, és mindkét országot értem, és nagyon szeretem. Persze zenész vagyok, nem író, tehát ha irodalmi élményre vágytok, e helyett a könyv helyett ajánlom Krúdy Gyula, Füst Milán, vagy Franz Kafka munkáit…
Kedves Olvasó, ez pedig olyan
Második előszó-féle…
…mert szerintem egy önéletrajz ne induljon csak azzal, hogy mit is értem el a nagyvilágban.
Főleg Amerikáról beszélhetünk – noha pl. Németországban is előadták több szimfonikus művemet – ténylegesen két hazám van: Magyarország (ahol most is élek, igen vidáman és megelégedetten) és Amerika, ahol szintén sikeres, mosolygós életem volt.
Kedves Olvasó, ha érdekelnek pályafutásom részletei, kérem, üsd be, hogy Tommy Vig a YOUTUBE, ill. a GOOGLE keresőbe. Köszönöm szépen!
Őszinteség
Két alapvető tanulságot vonhatok le a Világról eddigi kalandos életem alapján.
Az egyik az, hogy a nagy gondolkodók, filozófusok, írók, akik nem törődve a valósággal, elszántan akartak hinni a jóság alapvető létezésében, abban, hogy az élőlények nem gonosznak, halálosan önzőnek és embertelennek születnek tévedtek: álmodtak.
A tény egyik megdönthetetlen bizonyítéka Hitler és Auschwitz sikere volt. Valóban: ilyenek (is) vagyunk. Ha ezt a valóságot kihagyjuk az Életről való gondolkodásunkból, szerintem becsapjuk magunkat.
Ha szembenézünk vele, elszomorodunk, igaz, de hatásos megoldást/megbékélést csak tényekre, nem vágyálmokra építhetünk.
A kibírhatatlan igazságtól megszabadulni nem lehet, csak emberi megoldást keresni ellene úgy, hogy tudjuk: mindenki állandóan hazudik, mert ez az Élet rendje, és az, hogy mindenkit, magunkat is gyűlöljük, sőt megölnénk, hiszen utunkba állnak/állunk, mert akaratunk ellenére élnünk kell egy megváltoztathatatlan pokolban. (Sartre: „A pokol a másik ember!”)
És mindenki mindig hazudik mindenkinek: önmagának is, és ezt egy viszonylag megelégedett, boldog embertől hallják!
A másik szégyenteljes univerzális igazság
Szembe kell néznünk az úgynevezett zsidók lehetetlen helyzetével, tekintve a tényt, hogy a kifejezés „zsidók” egy kitalálás, hiszen ilyen a valóságban nem létezik, (noha nekem is használnom kell, hogy megértsenek…) de az, hogy mégis elsősorban őket akarja mindenki megölni az szintén tény: Magyarországon pl. a nem-zsidók már ezzel a képtelenséggel születnek (antiszemitizmus), és így is halnak meg még akkor is, ha soha életükben nem ismertek zsidó származású embert.
A világban divatos lett ma a zsidók helyett csaló módon Izraelt ócsárolni, és a Hamas terrororganizáció „jogairól” elmélkedni, akik túszokat használnak, mint fegyvereket. Ilyen a történelemben még soha se volt megengedett. Hány ember ismeri el Gazában Izrael jogos létezését?
Hány gazai itéli el a Hamas kegyetlen október 7-i támadását Izrael ellen és hányan ismerik el, hogy a nem-fegyveresek halálát a Hamas idézi elő, hiszen a katonáik elé halmozzák a gyerekeket, az asszonyokat és a lányokat, mint élő gátat (human shield)? (Nem régen a Hamas Gazában halálra kínzott egy fiaatalembert, mert ki merte mondani az igazságot.)
Jeruzsálem már több, mint 3000 évvel ezelőtt volt Izrael fővárosa. A kifejezés „a Palesztin Nép” a Szovjetuniótól származik, egy politikai kitalálás. Ezeknek a hontalan araboknak is joguk volt államot alapítani 1948-ban, de ők ehelyett a mai napig Izraelt akarják maguknak. Ha nem a zsidókról lenne szó, a világ népei már régen elitélték volna azokat az arabokat, akik azért élnek, hogy Izraelt megsemmisítsék.
Amúgy, a zsidókat pontosan azért gyűlölik, mert olyanok, mint minden más ember: anyagiasak, irigyek, önzőek, hatalomra vágyók. Ha ezeket a velünk született tulajdonságainkat nem ruházhatjuk át másokra, megalapozottan attól félünk, hogy baj lesz magunkkal. Erre valók a zsidók. Mint ilyen: kikerülhetetlen bűnbakok.
Egy véglegesen kigyógyíthatatlan, alapvetően
elengedhetetlen lelki szükségről
, pszichológiai betegségről:
ÁTRUHÁZÁSRÓL
beszélünk, (projection, transference) amire nincs se objektív, tényekre épülő magyarázat, se gyógyszer: az antiszemitizmus.Mint már mlítettem, ez a Természetben egyszerűen benne van, mint egy földrengés, vagy egy árvíz.
Ha nem tudnánk átutalni vélt, vagy igazi bűneinket másokra: halálos, kibírhatatlan lelki megrázkódtatástól rettegnénk, és jogosan.
Hamis vádakkal megtámadott kisebbség „a zsidók” – egy ténylegesen nem létező entitás, de így, vagy úgy fizikailag el lehet „zsidókat” pusztítani, és azt hisszük, hogy a gyilkolással megkönnyebbülünk. Persze nem, mert önmagunkat becsapni nem lehet. Ha lenne is ilyen, hogy „zsidók” – azok olyanok, mint mi. Nem rosszabbak és nem jobbak.
Még csak nem is „mások.”
Ezt írja a Wkipedia a nagybátyámról:
Miklós Vig (Víg Miklós)Hungarian singer
Description
Miklós Vig was a Hungarian cabaret and jazz singer, actor, comedian and theater secretary in the 1920s, 1930s, and 1940s. Born in Budapest on 11 July 1898,
he was murdered there on 19 December 1944 by members of the Arrow Cross.
July 11, 1898,
December 19, 1944,
A nyilasok (nem a németek!) egy kórházból hurcolták el Víg Miklóst, és a Dunába lőtték.Ilyenek (is) vagyunk.Nem jó!
Egyébként megmondom: azok a magyar zsidók, akik kritizálják miniszterelnökünket ezért vagy azért, nagyon, nagyon buták, hiszen Orbán Viktor kiválóan vezeti hazánkat, Izrael barátja, és megvédi a zsidó magyarokat. Még ahhoz is volt bátorsága, hogy kimondja a ”
zero tolerancia
” elvét egy olyan országban, ahol az antiszemitizmus egy „velünk-született” gyógyíthatatlan tünetegyüttes.
Most arról beszélek, hogy ezek az agyatlan „baloldali” zsidó emberek tudat alatt ténylegesen egy új Auschwitzról álmodoznak, tele vannak öngyűlölettel és maguk előtt teljesen rejtett céljuk saját vesztjük: azokhoz az esztelen hazárdjátékosok közé tartoznak, akik azt gondolják, hogy nyerni mennek Las Vegasba.
Las Vegasba
kivétel nélkül
mindenki veszteni megy, az önmaguktól eltitkolt saját pusztulásuk kívánsága vezérli mindegyiküket.
A tudatalatti erős vesztést-kívánás
A kommunizmusra való áhítást és függőséget, ami ténylegesen egy vallásos – a való tényektől elhatárolódó – álom, én a Las Vegas-i csaló szindrómához hasonlítanám, hiszen igazából mindenki azért megy oda, hogy elveszítse a pénzét. (A kommunizmusba: hogy megszabaduljon a szabadságtól… „Escape from Freedom”)
De ki ismeri fel ezt a mélyen elkendőzött igazságot? Az önbüntetés sajnos igen vonzó és igen titkos emberi állapot, és Las Vegasban mindenki veszít, és ezt a tényt az emberek igazából jól ismerik. Én ott muzsikáltam a nagy hotelekben évekig: nem találkoztam nyerővel.
Ha nyert is valaki egy nap, másnap visszavitte az összes pénzét a játékkaszinóba, és addig nem hagyta abba a hazárdjátékot, míg egy dollárja is maradt. A kommunizmusban megszabadulunk a magunkért való felelőségtől.
De persze a legtöbb kommunista igazándiból egyszerűennagyobb uralkodásra vágyik, hiszen ha bekerül egy úgynevezett kuratóriumba az alacsonyabb fokon lévő embertársain uralkodhat.
Hollywoodban tanultam meg ezt a titkos felállást, nagyon gazdag emberek még nagyobb befolyásról álmodtak, és tudták, hogy ez egy kapitalista világban korlátozott, egy kommunista rendszerben nem.
Másoldalról az álcázott „vesztés-óhaj” sajnos nagyon kívánatos pszichológiai állapot, nem lehet ettől az addikciótól egykönnyen megszabadulni, a tünet az önbecsapás káros kategóriájába tartozik.
A zsidók álma, hogy ha a Feketéket, muszlimokat, délamerikaiakat segítik (ahogyan ezt már régen teszik… lásd American Civil Liberties Union), akkor igazságot tesznek, és ezért talán kevesebb gyűlöletben lesz részük.
Pont nem!
Ez ahhoz a folyamathoz is hasonlítható, amikor pénzt adsz kölcsön barátodnak. Elveszted a barátodat (aki gyűlöl, mert tartozik neked) és egyúttal a pénzedtől is elbúcsúzhatsz.
Akit érdekel kontrolálni titkos vesztés-vágyakozását, tapasztalt lélekbúvárhoz kell fordulnia, hiszen a legtöbb ember ámítja magát, hogy nyerni megy Las Vegasba, noha nagyon jól tudja, hogy ténylegesen mi történik ott kivétel nélkül mindenkivel.
A veszíteni akarás szégyenletes
hűlyeségnek
minősül, és hát az is. De mégis van és így van. Ide tartoznak az Orbán-ellenes zsidó magyarok is.
A „zsidóság” hiu álma a tökéletes asszimiláció
Kertész Imre írta, hogy sok „zsidó” tévesen a kommunizmusról álmodott, mert ott megszűnne az antiszemitizmus.
Aztán jött Sztálin és a kommunisták kegyetlen zsidóüldözése: ez nagyon rossz hír volt a baloldali zsidóknak. Sajnos Franz Kafkának volt igaza: „Van sok remény, de nem részünkre.”Ez lesújtó jövendölés, de olvasva a nagy filozófusokat nekem is az a véleményem, hogy minket, úgynevezett zsidókat, végleg kiirtanak majd, Auschwitz csak egy nagysikerű figyelmeztetés volt a „végső megoldás” felé. Sok fajta isten és filozófia létezik, de mindenki, aki nem zsidó, a zsidók halálára vágyik.
Ez talán az egyetlen közös vonás a sok nép között. És nincs erre gyógyszer, harcolni fogunk, de az egész világ ellen nem fogunk győzni. Eltűnünk. Csak idő kérdése. Ennyi.
Plusz, noha minden ember, aki egy másik embernek életet ad bűnös, hiszen egy eleve halálraitéltet teremt, akinek végig kell harcolnia az igazságtalan, rendszerint lelkileg és fizikailag fájdalmas földi életet beleértve az öregséggel kapcsolatos bajokat mielőtt meghal, de egy zsidó közösülő bűnösebb, mint a másik, mert ráadásul tudnia kell, hogy az ő ivadékát a többi ember gyűlölete is kikerülhetetlenül körülvesz, ami életét még a többieknél is inkább kibírhatatlanná teszi.
Az én hozzáállásom
Az ember különleges állat. Szeretné megváltoztatni a Világot. Más állatoknak ez eszükbe se jut. Ami van, az van. Élni kell, menekülni és üldözni kell, hogy nehogy megegyenek ill. hogy megehess egy másik élőlényt. Az Embernek ez végül is nem tetszett, kitalálta a jóisent, aki majd a feltámadáskor megoldja a szomorú létezést.
Én rájöttem, hogy mi magunk hihetünk valamiben, ami nem tőlunk független, koholt álmodozás. Mi létezünk és megpróbálhatunk boldogan élni és meghalni a saját hitünk szerint.
Önmagunkban hiszünk és cselekszünk. Ez is van, ezt is lehet miután belenyugszunk, hogy a Természet nem enged más utat. És ezt az önrendelkezést a Természet nem veheti el, ahhoz nincs ereje, nem elég intelligens. Kijátszható.
Egészségügy
A magyar szisztéma sokkal jobb, mint an amerikai. A magyar orvosok jobbak, az ellátás, a gyógyszerek és a gyógyítás is jobb. De kórházaink igen rosszak.
Ezt miért engedjük meg magunknak?
Mi lenne, ha megkérdeznénk polgárainkat, hogy fizetnének-e kicsit nagyobb adót, hogy kórházainkban megjavuljon a higiénia, az élelmezés és a nővérek hozzáállása?
Még évekkel ezelőtt felajánlottam levélben egy ingyen koncertet a magyar kórházak igazgatójának, a jegyárak 100%-át kizárólag toalett papír vásárlására fordítva a korházainkban ápolt betegeknek. Válaszra sem méltatott.
Továbbmenjek? Rendben!
Tovább megyek.
A világon ma 4400 (négyezernégyszáz!) aktív vallás létezik, a legnépesebbek akereszténység, judaizmus, hinduizmus, iszlám, és buddhizmus.
Istenem, mennyi sok isten!
Melyikük vállalná, hogy ő találta ki az élőlények világát: ha nem eszel meg egy másik egyedet (aki szintén élni szeretne): éhen halsz?
Nem az én istenem volt, esküszöm!
Én sajnálom a csirkét, vagy a disznót, amit vacsorázom. Velük érzek. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszik nekik az egész dolog.
Ezt nem találhatta ki senki: ekkora értelmetlen gonoszság
teremtése
elképzelhetetlen, Éva ide, vagy oda.
Sokan úgy gondolják, hogy az ateisták nem tudják bebizonyítani, hogy nincs jóisten, az istentagadók pedig azon lovagolnak, hogy nem lehet bebizonyítani, hogy VAN jóisten… és, noha én nem pártolom se az ateizmust, se a kommunizmust, se a kapitalizmust, se a Darwinizmust, se a vallásokat, se az úgynevezett „tudományfilozófiát”, se semmiféle ember által kitalált interpretációt a Világ megértésére és megoldására vonatkozólag–
se egyik ilyen elképzelésnek az ellenkezőjét se!
– de most láttam egy színes dokumentumfilmet a televízióban, ahol egyértelműen bebizonyosodott, hogy egyszerűen nem létezhet „jóságos” isten. (Ezt Auschwitz után is mondták, ahogy Kertész Imre kifjezte, a jóisten talán éppen akkornem figyelt oda…)
Az igazságos „teremtő” létezését olyan emberek találták ki, akik tudták, hogy (1) a tömegek butasága és félelme határtalan, igen könnyű őket félrevezetni és becsapni és hogy (2) az elnyomott és boldogtalan embereknek (ez majdnem mindenki…) okvetlenül szükségük van valamilyen „hit” re, mert enélkül a valóság egyszerűen elfogadhatatlan értelmetlenség: A televízióban láttam egy ismeretterjesztő filmet, ahol
néhány felnőtt afrikai hímoroszlán tanítani akarta kölykeit, és e célra foglyul ejtettek egy fiatal gazellát. Élve a fiatal oroszlánok elé tették a kis állatot, és bíztatták gyermekeiket, hogy egyék meg.
A kis kölyökoroszlánok lassan hozzáláttak a dologhoz: élve kibelezték a gyereket, és sok-sok harapással lassan, még létezése alatt elfogyasztották az ártatlan kis gazellát, ami csodálkozó, ijedt szeméből látva látszólag azon gondolkodott, amíg félórai halálos kínzás után végre meghalhatott, hogy ezt a szörnyűséget ki találhatta ki.
Világos, hogy senki.
Hitlernek hittek a tömegek, noha ő önmagát és mindenkit gyűlölt és lemészároltatott, (magával és barátnőjével együtt), a jó és a rossz németeket egyaránt, barátokat, ellenségeket, és azokat is, akik hajlandóak voltak meghalni érte.
Ilyenek (is) vagyunk: ezzel kell szembenéznünk.
Gondoljuk meg, hogy aki hisz istenben, annak végül is mindegy, hogy isten ténylegesen létezik-e, vagy se.
Az istenhívő élete meghatározott: nem is tudna megszabadulni hitétől, és miért ne higgyen, ha ez jobbá teszi őt embertársaival szemben, vagy ha megkönnyíti saját életét ebben az istentelen világban?
A ténynek, hogy igazándiból nincs isten, semmi köze a hithez. Aki hisz istenben, annak isten valóság, függetlenül attól, hogy hite kizárólag egy nagyon mély lelki vágyra épül, nem valamiféle bizonyítható tényre.
Én a legnagyobb ateista írók és filozófusok írásaiban is felfedezem a sorok közt titkos kívánatukat, hogy „bár lenne egy jóisten!” – hiszen az valamikor talán megváltaná értelmetlen, gonosz világunkat.
Egy „jó” isten nem léte bizonyítható, ennek az ellenkezője kizárólag belső, acélos kívánalom eredménye, kivétel nélkül minden ember által felfogható tény e mellett szól.
Nem teremtett világban élünk
Ki kreálhatott volna ilyen gyűlöletes, pokoli világot, ahol minden élőlény éhen halna, ha nem enne meg egy másik (élni akaró)élőlényt? (A vegetáriánusok is élőlényeket esznek, hiszen a növények is azok!)
Az érthetetlen „teremtődés” egyik kisebb hibája az emberekre vonatkozólag az is, hogy a szülők és gyermekeik közt nagy a korbéli különbség: természetesen így egészen másképp látják, értik és érzékelik a világot, de együtt élnek állandó konfliktusban, mindkét fél úgy érzi, hogy a másiknak nincs igaza. Persze a saját szempontjából mindenkinek igaza van és csodálatos dolog, hogy nem ölik meg egymást az emberek sokkal gyakrabban.
De szégyenletesen, ha nem is valljuk be, szeretnénk azt, hogy akik nem értenek egyet velünk, azok ne létezzenek. Ez az igazság, és ez állandó konfliktust jelent ember és ember között.Ha én szeretnék egy részemre fontos pozíciót, amit egy rivális szerez meg: mit érzek? Hogy ez így is jó? Nem. Sikertelenségem elszomorít, csalódott vagyok, irigylem a szerencsés győztest.
A velünk-született féltékenység könnyen gyűlölethez, halálos ellenségeskedéshez vezethet.És ha a lány, akibe szerelmes vagyok, máshoz megy feleségül? És ha egy gazdag embert, vagy korrupt rendszert kell szolgálnom, hogy megélhessek? És ha a tömegek a Beatlest szeretik, nem Bartók Bélát?Így is jó?
Nem.De így VAN.
És ez így megy egy életen keresztül. Igazságos? Értelmes? Elfogadható?
Csak, ha hazudunk önmagunknak.
Hányan ismerik el, hogy mások halálát kívánják, ha így előbbre jut- hatnának, mint ők, vagy ha nem értenek együtt hozzáállásukkal.
Más a „hitük” . . . ne éljenek…
. . . nem elismert vallásokra gondolok, csak például jobb ill. baloldali úgynevezett politikai elkötelezettségre…ténylegesen ellentétes ”hitekre”… Önmagunknak se nagyon vallunk be ilyesmit, noha sajnos így születünk.
De az őszinte
vallásos
hitnek sok előnye lehet. „Jó, itt érthetetlen pokol van, de halálunk után egy jóisten mindent kijavít majd, igazságot tesz, megjutalmazza a jókat, megbünteti a rosszakat.”
Egy istenfélő hívőnek ez a fontos remény megkönnyítheti az életét, és akkor ez részére kétségtelenül hasznos lelki mankó. A hívők Auschwitzot is jobban vislték el.
Amúgy, mint írtam, a sorok között olvasva azt veszem észre, hogy az istentagadó nagy írók és filozófusok is titokban remélik, hogy teremtett (noha részünkre érthetetlen) világban élünk…
Azon gondolkodom, hogy milyen büntetés járhat egy Adolf Hitlernek, és hogy bármilyen pokolra-jutása hogyan segíthet visszamenőleg a sok millió ártatlan ember halálos szenvedésein, akiket igazságtalanul meggyilkolt?
Fontos hozzátennem, hogy egy a jóságban, mások segítésében igazán hívő vallásos embert én igen tisztelem és szeretem, és mint ilyen, a „vallás” szerintem hasznos. De a másikat segítő tettek a meghatározóak, nem a szavak, ill. rituális megnyilvánulások.
Sok magyar vallja magát kereszténynek, de igazából pogány, hiszen nem Jézus tanításai szerint él, tehát úgynevezett kereszténységük csak azt jelzi, hogy (hála istennek) nem zsidók.
Nem ugyanaz
2006-ban jöttem végleg haza Amerikából és azóta is sok igazságos, fontos megemlékezést látok a kommunisták gonoszságairól, kiket végeztek ki aljasul a Forradalom után, kiket gyilkoltak meg sötétlelkű szélsőbaloldali elvtársak 1949 és 1959 között. Itt voltam, gyűlöltem a komcsikat, örültem, hogy megszabadulhattam tőlük 1956 november- ében, aknamezők ide, vagy oda.
De legyünk őszinték, ha befogtad a szád és hazug módon támogattad a gonosz kommunistákat (noha igazából nem hittél nekik) – nem vittek gázkamrába.
Viszont itt voltam 1944-ben is!
Hol vannak ma a megemlékezések a tömeg-gyilkosságról, amit az úgynevezett magyar zsidók ellen elkövettek az úgynevezett magyar keresztények?
És egy „zsidónak” talán meg volt a lehetősége a nyilaskeresztes pártba belépni, hogy életben maradhasson?
Érdemes elgondolkozni az alapvető különbségen: a gonosz fasiszta rendszer származásuk miatt gyilkolt meg ártatlan embereket, a kommunisták ellenségeiket irtották ki mocsok, embertelen módon.
Az egyikben halálra ítéltek meggyőződésed miatt (amiről hazudhattál
!
), a másikban megöltek származásod miatt (amiről nem
!
).
Véleményem szerint a két rendszert együtt emlegetni, mint két hasonló rosszat: megtévesztés a köbön. Én 5 éves voltam, mikor meg akartak ölni. Véletlenül megmenekültem.
A kommunista pártba 1949 után beléphetett bárki meggyőződése ellenére is, hogy megmentse életét. A képmutatás úgyis igen divatos volt akkoriban: egy ilyen félrevezető aktussal megmenekülhetett egy zsidó származású igazából antikommunista egyén is.
Ez a tény hazánkban halálos különbséget jelent a náci és a kommunista rendszer között.
És hogyan lehetett az, hogy a zsidók harc nélkül mentek a gáz- kamrákba? Amerikával ellentétben, Európában a fegyverviselés tilos. Tehát (1) a zsidóságnak se lehetett fegyvere, amivel megvédhette volna magát, de (2) különben is általában nem fizikai harci szellemben nevelkedtek, (orvosok, ügyvédek, kereskedők: békés emberek voltak legtöbben), el se tudták képzelni, vagy elhinni, hogy szomszéd embertársaik egyszer csak mindenérthető ok nélkül hirtelen meggyilkolják őket.
Fegyverviselés
Szeretnék pár szót szólni az amerikai „gun control” problémával kapcsolatban is.
Az Amerika-ellenes baloldali amerikai Media szeretné betiltani a fegyverviselést az Egyesült Államokban, Constitution ide, vagy oda. Nem arról közölnek adatokat, hogy hány rendes ember él biztonságban, mert van fegyverük, amivel megvédhetik magukat.
A baloldali média, az önkényuralmi kommunista-kívánt jövőről álmodik, ahol csak az államnak és a bűnözőknek lehet fegyverük, a normális embereknek nem.
Így a baloldali bennfentesek korlátlan uralma teljes lenne, ami ma Amerikában lehetetlen, hiszen ott az épeszű emberek is megvédhetik jogaikat és biztonságukat. És ezek vannak nagyon nagy többségben.
Életet akartok menteni? Tiltsátok be az autókat, azok évente több, mint másfélmillió embert ölnek meg világszerte.
Timothy McVeigh nitromeathanet (CH 3NO) és ammonium nitrate-ot (NH
4
NO
3
) használt 1995-ben Oklahoma Cityben, meggyilkolva 168 ártatlan embert. Nem is volt nála revolver vagy gépfegyver és ezeket a kémiai összetevőket ott bárki megvásárolhatja.
Persze ezt a tényt a baloldali média nem hangsúlyozza, hiszen ez azt bizonyítaná, hogy a lőfegyverek betiltása nem vezetne a terroristák, bűnözők, eszüket vesztett, ill. gonosz emberek gyilkos tetteinek megakadályozásához. (Pl. ma a késelés és a sétáló emberek közé autóval bahajtás lett a divat a fegyvertelen bevándorlók között)
(Ezzel kapcsolatban, zárójelben: azok a baloldali „zsidók”, akik fegyverellenesek és minden zsidó/Izrael-ellenes egyént, organizációt pénzelnek, mint a teljesen hülye Soros György aki elárasztaná Európát nem-kívánt bevándorlókkal: tudat alatt új Auschwitzról álmodoznak,
a Las Vegasba igyekvő emberekhez hasonlóan, akik ténylegesen el akarják veszíteni vagyonukat, csak ezt a titkos kívánatukat nem tudják felfogni/elfogadni…)
Gyerekkorom
Az egész rosszul kezdődött.
Fogalmam sincs, hogy a méhben hogyan éltem át azt, hogy anyám egy Ferman Jocó nevű fiatalemberbe volt szerelmes, nem férje Víg György apámba, és anyukám velem már állapotosan kórházba került, miután apukám megverte, mert anyám azt mondta neki, hogy jó, szeretkezzenek, de ő a Ferman Jocóra fog gondolni.
Ezt anyám legjobb barátnője a Vica mondta el nekem kb. 40 éves koromban, azzal a felkiáltással, hogy mielőtt meghal had tudjam meg az igazat.
Ez magyarázat volt arra is, hogy mikor kb. 11 éves koromban megkérdeztem anyámat, hogy miért gyűlöl engem annyira, azt felelte, hogy „Mert vagy!”
Pityu öcsémmel együtt útban voltunk szüleinknek: teher, amiről persze ők tehettek, de ki vállal felelősséget saját felelőtlen cselekedeteiért?
Pityu nem szeret szüleinkről beszélni. Olyan gyakran hülyézte le Gyuri apánk, hogy a szó maga rettenetes rossz hatással van rá még ma is, 78 éves korában.
Velem kapcsolatban Anyám elsődleges célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy én rossz ember vagyok, azért nem szeret, nem azért, mert megszülettem Víg György apámtól, amikor anyám másba volt szerelmes, és így elrontottam az életét. Mivel mindenki rossz ember, ezt rólam is bebizonyítani nem volt nehéz.
De a tény, hogy anyám gyűlölt, az megnehezítette életemet, lelkileg így, vagy úgy, gondolom ez egyértelmű, hiszen ki szerethet olyan embert (beleértve magamat is…), akit saját anyja se szeret?
Érdekes kérdés
Nem régen olvastam egy híres filozófus kérdését, hogy szeretkeznénk-e, ha akkor arra gondolnánk, hogy ezzel egy embert hozunk ebbe az igazságtalan világba, aki ráadásul eleve halálra ítélt, mint mi?
Egyébként emlékszem, születésemkor mindjárt sírni kezdtem, mikor először kellett levegőt vennem: egyszerre magamra voltam utalva, gondoltam, ennek nem lesz jó vége.
Óvodai tanulmány
Már az egyéves gyerekek közt is gyorsan kiderül, hogy kit szeretnek és kit közösítenek ki. Miért? Ezt ők se tudják, de ez így van: egy természetes, érzésekre alapuló genetikai folyamat. Az ezzel a jelenséggel foglalkozó tudósok (ikrek tanulmányozása, genetika stb.) se tudják egyelőre pontosan meghatározni a faktum magyarázatát.
Ezzel kapcsolatban egy tanulságos ténnyel találkoztam Honolulu hatalmas cápa akváriumát látogatva.
Az ismertető szakember felhívta figyelmünket az egyik cápára a sok közül, elmondva, hogy azzal a cápával egyik más cápa sem játszik. A közösségből szigorúan kizárták, nem tudni miért. És bele is betegedett. Ennyi.
Éppen olvasom Francois Mauriac „Ami elveszett” című könyvét, amiben a 179-ik oldalon meghatározza az én meglátásomat:
van, aki hóhérnak születik, van, aki áldozatnak.
Meg vagyok elégedve önmagammal…
Én sikeres életet éltem és élek, most, 86 éves koromban őszintén szerencsésnek mondhatom magam: Amerikában élhettem a Kádár féle embertelen „szocializmus” helyett, nap, mint nap szabadon muzsikálhattam a világon a legjobb jazz zenészekkel, elfogadtak (még ma is) mint elsőrangú
amerikai
jazz muzsikust ennek a művészetnek a hazájában, (és ez jó keresetet is jelentett Hollywoodban és Las Vegasban), és tiszteltek, mint újító, eredeti hangvételű big band komponistát,
házasságom nem sikerülhetett volna jobban (eddig 60 szerelem-teljes év), sok jó zenei siker, alkotóvágyam nem csökkent, egészséges vagyok, és jogaimért ma sem adom fel a harcot.
Vállalnom kell a másság-ot, amit a legtöbb ember nem tolerál, a valós énemet, a
szókimondóságomat
és a szarkasztikus humoromat…
… ez idehaza ma nem ‘divat’ + az eredeti, „komplikált” popellenes, Beatles és tehetségtelen zene-ellenességemet, a művészi alkatot, a szókimondóságomat és sok más „göröngyös” velem született a másoknak esetleg „kellemetlen” adottságokat, amiket nem cserélnék fel semmiért, beleértve a feltalálási tehetségemet: az Internetről: „
Patents by Inventor Tommy Vig –
patents that have already been granted to Tommy Vig by the United States Patent and Trademark Office (USPTO) include:
Non-subjective valuing
Publication number:
20050060271.
Egyenlőség
Nem születünk egyformának. Magic Johnson tud kosárlabdázni, én tudok vibrafonozni. Nem cserélhetnénk helyet, mások vagyunk.
Sokan azt mondják: a színe más egy afrikainak, csak ez a különbség. Igen a bőrszíne más, és még van 100.000 sajátos, egy fehértől eltérő „faji” tényezője a szín mellett, amikről ma nem szabad beszélni.
Amerika ma már egy polgárháború közepén áll (2024), noha még nem felfegyverzett csapatokkal tombol a harc, hanem csak a tömegkommunikációs eszközökben, de majdnem mindenki lőfegyvereket vásárol: az Egyesült Államok megosztott lett.
Ma az Afrikaiak és a homoszexuálisok állnak divatban.
Ez ott nem volt akkor, amikor én ott éltem ötven évig, a folyamat mostanában, Trump elnöksége után kezdődött.
Trumpot gyűlöli az „ingovány” – a Media, az FBI, a Justice Department, a CIA, a Demokrata Párt: a teljes baloldal, mert nem politikus, hanem valaki, aki kimondja, amit gondol.
Ez a szokatlan, egyenes beszéd igen bántja és veszélyezteti a korrupt rendszert, a politikusok nincsenek hozzászokva az őszinteséghez.
A washingtoni „swamp” (magyarul = ingovány) fél, hogy a nép megint a Trumpot választja majd, nem a gyáva Bident (illetve alelnokét Kamalát), akinek a (baloldali, antiamerikai, tényleges) jelszava: „LET’S MAKE AMERICA SMALL AND INSIGNIFICANT” – és egyelőre sikeresen dolgozik ezen a célján és az USA-ellenes (Kína-párti?) Tömegkommunikáció (Media) mindent meg tesz, hogy ebben segítsen neki. Ha Trump maradt volna elnök, Putin nem merte volna megtámadni Ukrajnát, de világos volt, hogy Biden gyenge öregember, tőle nem kellett félni.
Ma írom ezt 11.9.24: az amerikai nép becsapta a baloldali médiát:
Trump nyert
!!!
Integráció?
Én láttam odaát a televízióban egy élő felvételt, egy híres amerikai vállalat hivatalnokairól, ahogyan egy nagy teremben álltak egymás mellett az óriástelevízió monitor elött, mind amerikaiak:
hogyan reagáltak az éppen akkor közölt hírre, hogy O.J. Simpsont felmentették. A feketék ujjongtak, a fehérek majdnem sírtak elkeseredésükben.
Ez ott az „integrálás.”
A Feketék egyébként mérgesen tiltakoznak a megkülönböztetés ellen, de általában vérmes antiszemiták. Ez kis ellentmondás…
Ilyenek vagyunk, és ma már ez odáig fajult, hogy a régi Amerika nincs többé. Ha Fekete vagy, vagy meleg: az ma igen!
A fehéreket és beszámítható normális embereket mindenáron el kell nyomni. Ez a polgárháború már ténylegesen elkezdődött.
Németországban is bebizonyosodott, hogy egy ott született muszlimból, vagy törökből soha sem lesz német, akkor se, ha 200 évig ott él a családja.
Egy példa erre a nagy focista, Özil, de általánosságban a német állampolgárságú törökök teljes mértékben ellentétesen szavaznak, mint ahogy azt a németek gondolják.
Azt hitték, hogy integrálódtak de a “német vérségi kötelékbe” sohasem léptek be. Technikai értelemben állampolgárrá váltak, az erkölcsi közösségen mindig kívül maradva.
Egy muszlim pszichológus szerint nagy hiba muszlimokat befogadni európai országokba, mert ezek soha se tudnak integrálódni.
Hogyan lehet egyenlő egy gyönyörű nő egy csúnyával?
Azért nem szabad elfelejtenem – a „nem születünk egyformának” kapcsán – hogy én személy szerint nem vagyok magas, jóképű, kisportolt-kinézésű férfi*, aki a puszta megjelenésével tiszteletet és követőket képes szerezni,
ráadásul a legtöbb emberhez hasonlóan egy kimondottan „jó” embernek se számítok: önző és szókimondó vagyok, nem fogadom el egykönnyen mások hibáit (sajátjaimat se), nem szeretek kivétel nélkül mindenkit, nem vagyok „adakozó szellem,” és bizony bosszúálló is vagyok.
(A bosszúállást a vallások megvetik, pedig előnye van, esetemben pl. ellenlábasaim megtanulták, hogy nálam, az ellenem elkövetett rossztettnek ára van, ahogyan mindig figyelmeztetem is ezeket így, egyszerűen: „Nem jó.” – mint azt a Csaba nevű nagy darab gengsztert is mindjárt óvatosságra intettem akit aztán pár perccel testi fenyegetése után szabályszerűen fejbe vágtam a vibrafonlábbal. Ebből aztán más is okul.)
Ahogy jó barátom szegény Ernie McDaniel, a nagyszerű bőgős mondta: „You play the cards you’re dealt”. („A kiosztott lapokkal kell kártyáznod…”)
Meglátásom szerint, ha kellemetlen embernek születtél, az óvodától kezdve a halálod napjáig ilyen maradsz.
*Mellékesen meg kell jegyeznem, hogy 30 évig tanultam fegyver nélküli harcműveletet Hawaiiban és Los Angelesben és ma is (86-évesen) minden reggel gyakorlom a sportot és nem egyszer bevált a dolog életem során, képes voltam és maradok Fülig Jimmy példáját követni olyan szempontból, hogy ha valaki szemtelenkedik velem, az fölépülése után gondolkozhat azon, hogy a látszat mennyire csal, mint tette a fent említett Csaba, akit korházban ápoltak a velem való összetűzése után.
A los angelesi Chuck Norris stúdióban éveken keresztül heti háromszor kellett megverekednem nálamnál sokkal nagyobb és erősebb férfiakkal, ami hozzászoktatott ahhoz, hogy senkitől se féljek, és céltalan vitatkozás helyett inkább gyorsan bevágok egy ellenem támadóan fellépő egyénnek. (Zárójelben, egyszer a Chuck Norris maga is bejött a sherman oaksi studiójába üdvözölni a tanítványokat és bemutattak neki, igen kedves volt: nem ismert. Duke Ellingtonnak is bemutattak, ő viszont ismert. Csak annyit mondott: „Álljon félre az útból!” )
Az úgynevezett „Művészeti Akadémia”
Van egy rakás tehetségtelen „keresztény” magyar „művész”, akik nem sorstalanok, mert a tévesen akadémiának nevezett Magyar Művészeti Akadémia hatalmas, igazságtalan közpénzeket oszt ki részükre, kizárólag azért, mert nem zsidók: az úgynevezett művészetükért legtöbb tagjuk egyetlen fillért sem érdemelnének, és ezt ők is tudják. De gondolom ezeket a csalókat a helyzet nem teszi teljesen boldoggá, hiszen tehetségért szívesen lemondanának a pénzről.
És a mai Magyarországon a Magyar Művészeti Akadémia nem vesz fel rendes tagnak egy Tommy Viget, aki a világon a legelismertebb magyar zenész, aki idehaza él: mint például az első és egyetlen magyar Nobel Díjas írót se, noha Kertész Imrének soha semmi köze nem volt az úgynevezett (és nem létező) „zsidósághoz.”
És az MMA szemében Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Szerb Antal, Molnár Ferenc, Zelk Zoltán és Királyhegyi Pál se voltak magyar írók, és természetesen Ligeti György se magyar zeneszerző, és Moholy Nagy László se magyar festőművész.
Olyan világhírű magyar tudósok, mint Lőwinger Donát, Schweiger László, Telller Ede, Frommer Rudolf, Goldmark Péter Károly, Kármán Tódor, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Kemény János György, Bródy Imre,
Neumann János
se voltak magyarok az MMA szemében: se Keleti Ágnes, se Hajós Alfréd, se a sok, sok zsidó származású magyar olimpiai bajnok a vívásban, mint pl. Kabos Endre, vagy Petschauer Attila, de sorolhat- nám…
Az MMA amúgy ténylegesen semmilyen formában sem akadémia, csak egy nagyon gazdag és nagyon szűkkörű adományozó organizáció, ahol az egyetlen fontos cél a zsidó származású magyar művészek kirekesztése/agyonhallgatása és a gyenge tehetségű, kimondottan „keresztény” úgynevezett művészembereknek közpénzből való igen jelentős pénzelése és nyugdíjazása.
Ezt mind szeretnék titokban tartani.
Odáig elmennek, hogy szerveztek egy külön „Köztestületi Tag” címet, ahová bevesznek emberek tömegét (zsidókat is!), akiknek semmiféle joguk, előnyük, vagy beleszólásuk sincs az MMA dolgaiba, a trükk egyetlen célja, hogy az MMA azt mondhassa: „Nézd, milyen sok tagunk van!” – de ezek csak névlegesen, nem igazán tagok. Egy nevetséges, gátlástalan blöff. De senki nem mer megszólalni. A magyarok hallgatáshoz szoktak.
Úgy tudom hét zeneszerző tagja van az MMA-nak 1 igen tehetséges, 1 közepes, a többiek zenéje katolikus gyermekkórusokra korlátozódik: zeneileg teljesen értéktelen, tehetségtelen kompozíciók.
Egy úgynevezett „Alkotmánybíróság” évekkel ezelőtt megegyezett az ombudsman panaszával, hogy az MMA alkotmányellenesen működik (Alkotmányunk nem engedélyez megkülönböztetést vallási, ill. származási alapon), de (hihetetlenül) úgy rendelkezett, hogy mivel az MMA már évek óta törvénytelenül működik, „csak így tovább!”
A kommunizmus, mint vallás
Visszatérve a megoldhatatlan baloldali álmodozásokhoz/áhításokhoz: Kína, Venezuela, Észak-Korea, Kuba: ott talán egyenlők és szabadon élhetnek az emberek? Vagy mi történt a Szovjetunióban? Vagy a Kádár rendszer alatt?
Éppen ez az egyik titkos vonzóerő a baloldaliaknak: megszabadulni a szabadságtól.
A hatalom imádatáról van szó.. Ha ők bekerülhetnek egy kuratóriumba egy diktatórikus kommunista rendszerben: uralhatják a másik embert, a népeket: felettük állhatnak.
The wish to be god
A kommunista Magyarországon tapasztalhattuk, hogy milyen hatalmas előnye volt egy párttagnak egy mindennapi emberrel szemben.
A mai szabad államunkban ez szerencsére nem létezik. Én meg-győződésből vagyok Fidesz párttag: ettől semmiféle előnyt, vagy hatalmat nem várok polgártársaimmal szemben. Szerintem Orbánék nagyon jól vezetik országunkat. Ennyi.
Amúgy, különösen a CNN televízión rendszeresen megjelenő „zsidó” származású (máskülönben intelligens) öngyűlölő, Amerika-ellenes hozzászólóktól vagyok megrökönyödve, akik ahol csak tehetik szélsőbaloldali nézeteket propagálnak, megvédve és támogatva a fontos, befolyásos antiszemitákat, akik Izraelt és a zsidókat eredményesen támadják.
A CNN pl. Iránt, Kínát, és mindenfajta amerikaellenes/izraelellenes megmozdulást támogat
Amerikából
az amerikai sajtószabadság védelme alatt.
Ezek a 100% tudatalatti önvádtól/rossz lelkiismerettől szenvedő zsidók nem látják, hogy ténylegesen egy új Auschwitzról álmodoznak, és ezt rendszeresen meg is írogatom nekik.
Soros Györgynek pl. nem egyszer megírtam, hogy édesanyám Weisz Henrietta mondta, hogy „ha egy zsidó buta, az nagyon buta,” példa erre maga Soros György, aki megérdemelt öngyűlöletét a világ, de önmaga ellen is fordította. A muszlim bevándorlók vagy az amerikai Feketék talán zsidóbarátok?
Nagy bajt jelent a magyar zsidóságra egy ilyen Soros György, akit idehaza sajnos sokan zsidó szimbólumnak tartanak, és aki sok kárt tesz Európának, Magyarországnak és Izraelnek szélső baloldali, abnormális, de sokszor sajnos eredményes befolyásával. Egy multibilliárdos zsidószármazású öngyűlölő őrült magyarról beszélünk, aki új Auschwitzról álmodik, és sajnos nincs egyedül. Hogyan lehetne leállítani?
Éppen most utasítanak ki Franciaországból egy vérmes antiszemita imámot, a marokkói állampolgárságú Hassan Iquioussent, aki azzal védekezik, hogy nem ő tehet arról, hogy a zsidók önzőek. Ez igaz, dehát a „zsidók” pontosan olyanok, mint ő maga, vagy bármely más ember. Az ilyen betolakodókra Magyarországnak nincs szüksége, és Orbán Viktor ezt megérti, és nem akar Hassanhoz hasonló őrült gyűlöletkeltőket beengedni hazánkba. Brávó!
Tegnapig egyik kedvenc íróm volt…
Még olyan nagy elme, mint Márai Sándor se tudott megszabadulni a vele született, „genetikai” antiszemitizmustól, tegnap olvastam, hogy azzal vádolta a zsidóságot, hogy noha olyanok, mint a többiek, ők megérdemlik a sorsukat. Miért pont ők? Én nem tudom és Márai se tudta.
Hat millió főleg szegény, ártatlan „zsidó” gyereket, asszonyt és férfit gázkamrákban meggyilkolni bármilyen indokolással elfogadható, megmagyarázható cselekedet?
Az áldozatok talán maguk is részben hibásak voltak ebben a kimenetelben? Mert talán néhányan közülük tévesen a kommunizmustól várták megváltásukat?
Ezért, hitüktől és meggyőződésüktől függetlenül gázkamra jár minden zsidó magyar gyereknek és asszonynak? A kommunista ellenes zsidóknak is? A keresztény vallású zsidóknak is?
„A zsidóság szörnyű pusztulását” – idézi Márai Sándort Rónay László Márairól írott könyve 335. oldalán – „az a szellemiség is okozta, amelyet ők terjesztettek.” „A zsidó árvalányhajas és nemzetiszímpátlikás Csínom Palkók habarták a konstruktív főzetet, s zagyvalékot, amelytől szépen butult, megfertőződött” a magyar ember.
Tehát Magyarország végzetét még Márai Sándor szerint se nem az ő önmaga által lustának, erkölcstelennek, felelőtlennek, műveletlennek nevezett magyar „keresztények”, dzsentrik, nagybirtokosok, és az ezek által pénzelt semmirevaló hivatalnokok okozták. Nem!
A Végzetet még Márai szerint is a néhány magyar zsidó okozta, akik a lakósság kb. 5 százalékából kerültek ki, és akik közül sok világnagyság született Magyarország jó hírét öregbítve, matematikusok, atom- tudósok, írók, társadalom- tudósok, nyelvészek, pszichológusok, orvosok, feltalálók, zseniális üzletemberek, filozófusok, mérnökök,
természettudósok,
közgazdászok
,
festőművészek, színészek, rendezők, producerek
, zenészek,
, sportolók és Nobel Díjasok.
A nyilas megoldás, 400,000 ártatlan, védtelen zsidó magyar gyermek és asszony könyörtelen és 100 százalékig értelmetlen, embertelen és igazságtalan gázkamrákban való meggyilkolása.
És mit TETT ezalatt a nyilas rémuralom alatt Márai Sándor? Nem publikált írásokat a borzadalmak ellen, hanem hangtalanul bujkált!
Jól ismerem halálát San Diegóban.
Idős volt, rákja volt, magányos volt. De szerintem azért is lőtte agyon magát, mert rájött, hogy nem csak az olvasóinak, hanem önmagának is hazudott önmagáról: és ez a felismerés halálos volt részére.
Az antiszemitizmusa ellentétben állt mindennel, amit önmagáról gondolt és írt.
Kidobtam könyveit: ennyit megtehetek.
Ma már világos, hogy a zsidók gyűlölete olyan a Világmindenséghez tartozó emberek részére értelmetlen/haszontalan valóság mint az árvíz, a földrengés, vagy a tűzvész. Tőlünk függetlenül VAN. Ennyi.
Lelki kényszer
Tehát valamilyen kitalált bűnbakra elengedhetetlen lelki és intellektuális értelemben is szükség volt (van és lesz) még a legtehetségesebb, legkomolyabb, legműveltebb emberek között is.
Kivétel nélkül még ők is úgy érzik, hogy hazudni, sőt gyilkolni is megengedhető a lelki egyensúlyuk érdekben. És hát rosszat csak a zsidók tehetnek, senki más.
Most olvasom Ian Sample MASSIVE című könyvét, atomtudósokról szól.
Izgalmas kötet. A profi kutatók meg akarják érteni a Világmindenséget, és erre billió dollárokat költenek. Azt nem értik, hogy az emberi elme csak emberi szempontból érthet meg bármit, ill. mindent. Igen ambiciózus kihívás a kozmoz megértése. Mondjuk olyan, hogy megértessük egy különlegesen intelligens harcsával a foci les szabályait. Nem arra termett. Mi emberek egyelőre már évezredek óta öljük egymást, ami egyikünknek se igazán jó. Fogalmunk sincs, hogy ezt miért tesszük, de ez így volt, van és lesz. Nem a mi dolgunk ezt a halálos hibát megjavítani. Ez a Természet, ami nem teremtett univerzum. Hirtelen létrejött korlátlanúl és emberileg örökre érthetetlenül.
A magyar kereszténység felelőssége
Részemre a zsidó kommunisták igen buta, megvetendő emberek. És bár befognák a szájukat!
De hát rájuk fogni, hogy ezért halál jár, az főbenjáró bűn.
És ezt a bűnt, félmillió ártatlan ember meggyilkolását egyelőre képtelenek meggyónni az úgynevezett keresztény magyarok, ami részemre hatalmas történelmi hiba, Magyarország és a magyar ember maradandó szégyene, a magyar kereszténység megbocsájthatatlan bűne.
Az a gyorsaság és lelkesedés mellyel a magyar hatóságok kitaszították az általuk zsidónak titulált magyarokat a társadalomból, kifosztották, gettósították, majd haláltáborokba deportálták őket, még a Holokauszt történetében is páratlan volt.
De egy tisztességes magyar fogalmazás szerint, „aki azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajok, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad az egy pogány, nyilvános bűnös: nem képviseli a kereszténységet.”
Amit a zsidó magyarokkal tettek, azt a magyar keresztényeknek meg kellene gyónniuk, iskolákban nem hazudni a tényekről, se elhallgatni azokat. Ez az én véleményem, mint magyarnak, ez lenne jó népünknek. Ténylegesen pont erre a lelki felszabadulásra, megtisztulásra találták ki a gyónást!
Ehelyett azt látom a magyar médiában hogy ma is úgy beszélnek a magyar Holokausztról, mintha ahhoz a magyaroknak nem lett volna közük. Ilyen kifejezéseket olvasok az újságokban és hallok a televízióban: „elhurcolták őket”, „deportálva voltak és legtöbbjük nem is tért vissza”, „Németországba toloncolták őket”, „megjárták Auschwitzot”, stb.
De hát
kik
tették velük mindezt?
És milyen alapon?
Azt elhallgatják!
Sőt szobrot csináltak a Szabadságtéren, megpróbálva meghamisítani a történelmet, mint teszik a lengyelek.
A nyilaskeresztes pártnak 300.000 tagja volt. Pontosan kik és miért tették ezt az embertelen tömeggyilkosságot, jóval az előtt, mielőtt a németek bejöttek! Talán az úgynevezett keresztény magyaroknak ebben nem volt részük? Hát akkor
kik
tették mindezt az értelmetlen, istentelen tömeggyilkosságot?
Ezt bizony magyarok tették, amit inkább elhallgatnánk, de önmagunkat becsapni végül is lehetetlen.
A németek 1944 tavaszán jöttek be. Az előtt legalább 100.000 zsidó magyart gyilkoltak meg a „keresztény” magyarok különböző egyértelműen Jézus-ellenes, pogány módon. Hazudjunk önmagunknak? Rendezzünk hivatalos történelemhamisítást?
Én katolikus voltam
Azt szerettem, abba hittem.
Már gyerekkoromban megkereszteltek, vizet öntött a katolikus pap a fejemre a templomban, kizárólag katolikus tanszakra jártam, semmi közöm nem volt a „zsidósághoz”, ha ilyen (egyértelműleg) létezett volna is. (Pl. felmérések szerint az úgynevezett zsidóság fele baloldali érzelmű, a másik fele nem.)
Az Új Testamentumot olvastam kb. 22-éves koromig, lelkes keresztény voltam, katolikus templomban volt a helyem vasárnaponként, nagyon szerettem Jézus tanításait. (Aki különben zsidó volt és a zsidó néphez szólt, ami nagy irigységre ad okot a nem-zsidóknak.)
Nem tudtam, hogy ami én voltam, lelkes keresztény, az Magyar- országon nincs, mert ebben az országban, ha zsidó származásúnak mondanak ki, nem menekülhetsz a közgyűlölettől: nem számítasz embernek. Kivetett, sorstalan maradsz tetteidtől, vallásodtól, hozzáállásodtól, politikai álláspontodtól teljesen függetlenül.
Radnóti Miklós erre kiváló példa. Idehaza nem lehet „áttérni”, mert a „zsidó” az nem egy vallás, nem egy faj, nem egy közösség.
Azt „levetni” nem lehet: született, tagadhatatlan, megváltoztathatatlan 100%-ig igazságtalan halálos megbélyegzés, fellebbezhetetlen mindenki által ősidők óta jóváhagyott alaptalan végítélet.
És persze, aki szerencsétlenül zsidónak születik, az nem tehet róla, de mégse fellebbezhet az automatikus genetikai halálos ítélet ellen.
Az úgynevezett Magyar Művészeti Akadémia újságjában megjelent egy interjú rendes tag Dávid Katalinnal:
MMA interjú (részlet):
– A második világháborúban, a holokauszt idején egyetemistaként csatlakozott a zsidómentő akciókhoz. Hogyan történt ez?
“– 1944-ben Izay Géza jezsuita zsidómentő csoportjához tartoztam Budapesten. Fő feladatunk az embermentés volt, Izay erre készítette fel a csoportjának minden tagját. Nagy mennyiségben gyűjtöttünk össze keresztleveleket, nunciatúrai védleveleket, katolikus egyesületek igazolványait és hamis igazolványokat.
A megmentetteket mindenekelőtt el kellett szállásolnunk.
Emlékezetem szerint legalább kétszáz lakás állt a rendelkezésünkre, és ezenfelül kollégiumi helyek, búvóhelyek a különböző rendházakban, illetve plébániákon.
A kétszáz lakás egy része külföldre menekültektől átadott ingatlan volt, nagy részüket pedig az újsághirdetésekben talált kiadó lakások, köztük albérletek tették ki.
Minden esetben ellenőriztük a házakat, a környezetet, hogy meggyőződjünk arról, mennyire biztonságosak.
Mondanom sem kell, hogy a lakások sok pénzt emésztettek fel, márpedig állnunk kellett a kiadásokat, mert az odahelyezetteknek a legszűkösebb megélhetésre sem futotta.
Én nem tudom, hogy honnan volt minderre fedezet, de tény, hogy mindig megoldódtak az anyagi nehézségek.
Mindig akadt valaki, aki letett Izay elé akár több ezer pengőt, emlékszem, egy alkalommal tizenötezer pengőt, ami rengeteg pénz volt. Élelmezés szempontjából Angelo Rotta apostoli nuncius segített nekünk. Kaptunk a nunciatúrától egy teherautót, a sofőrünk pedig a zsidó származású Szentpéteri (Stein) István volt. Hetenként ez az autó szállította ki a lakásokra a legfontosabb élelmiszereket, amelyeknek nagy részét a nunciatúra biztosította.
De természetesen ez nem fedezte volna a teljes szükségletet.
Izaynak voltak olyan kapcsolatai – ezekről konkrétabban nem tudok semmit –, amelyeken keresztül nyílt parancsokat szerzett, és ezeknek köszönhetően megnyílt előttünk egy-egy élelmiszerraktár.
Ezeket az élelmiszereket kizárólagosan a bújtatottak kaphatták meg. Izay Géza egy ideig a rendházban lakott, majd átköltözött hozzánk a Marianumba.
A portán aludt, vállalta az éjszakai portás szerepét. Mi, résztvevők, a háború után megfogadtuk, hogy erről a munkáról nem beszélünk. A zsidók mentése számunkra olyan magától értetődő volt, mint a lélegzet. Arról sem beszélünk, és főként nem várunk érte dicséretet.”
Bátorkodtam írni egy levelet az úgynevezett Magyar Művészeti Akadémiának ezzel kapcsolatban …
… a naív Víg és az antiszemitizmus:
“Szeretném megköszönni MMA rendes tag Dávid Katalinnak az MMA oldalain megjelent interjúban olvashatógyönyörű szép, bátor szerepét, és ugyanakkor megtudakolni tőle, hogy a zsidó magyarokat szerinte miért zárja ki az MMA rendes tagjai közül, beleértve pl. Kertész Imrét is?
Tommy Vig (lelkes Fidesz párttag 2008 óta de szintén nem lehet rendes MMA tag, noha ő a világon a legelismertebb magyar zenész, aki idehaza él…
)
Cc:
dr. Varga Judit
igazságügyi miniszter”
Semmiféle választ nem kaptam senkitől, pedig másolatokat küldtem vezető magyar politikusoknak és zsidó szervezeteknek is.
Úgy látszik, az antiszemitizmus Magyarországon „olyan magától értetődő, mint a lélegzet.” – idézve éppen David Katalin saját szavait a fenti interjúból, amit ő a zsidók
MENTÉSÉRŐL
mondott.
A Naív Víg
Mindenki csodálkozik, hogy én ezt nem tudom: az antiszemitizmus idehaza egy mindenki által elfogadott, megváltozhatatlan, alapvető, nem-szégyellni-való státusz, ami elméletben ugyanúgy, mint a gyakorlatban nap mint nap megnyilvánul, ha nem is mindig nyíltan, és ez a teljesen alaptalan genetikus, “veleszületett” megkülönböztetés és megváltozhatatlan gyűlölet itt “természetes” jelenség, szóra sem érdemes.
Igen, én azt hittem, hogy Alaptörvényünkben a
“minden embernek joga van”
kifejezés nem tesz kivételt a zsidó magyarokra vonatkozólag.
Előttem egyértelmű volt, hogy mivel nincs odaírva, hogy
“a zsidó származású magyarok kivételével”
– akkor a
“minden ember”
kifejezés rám érvénytelen.
Ötven évig éltem Amerikában, úgy látszik elfelejtettem, amit ténylegesen soha se tudtam, hogy mi zsidó származású magyarok, még akkor is, ha őseink előbb voltak itt a Kárpát Medencében, mint a pogány ősmagyarok, (ami írásban bebizonyított történelmi tény), sokak szemében nem számítunk magyaroknak akkor se, ha már régen felvettük a katolikus vallást.
A Kertész Imre példa
Az első és egyetlen magyar Nobel Díjas írót általában nem szeretik Magyarországon, mert megírta az igazat a magyar emberről a
Sorstalanság
című könyvében. Idehaza a hazudozás mindennapi dolog, mindenki hazudik mindenről: ez az elfogadott magyar szokás.
Kizárólag úgynevezett (és teljesen értelmetlen) „zsidó származása” miatt Kertész nem lehetett se a Magyar Tudományos Akadémia, se a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Ez Magyarország örök szégyene marad, hiszen Kertész Imre kizárólag magyar író volt, a Nobeldíjat mint magyar író kapta.
(Egyébként Bartók Béla se népszerű idehaza, mert ellene volt a náciknak.)
A Devich példa
Egyik fontos, befolyásos, elkötelezett antiszemitánk az enyhe képességű csellista Devich János volt, akivel 1952-1956 jártam egy osztályba, a Zenei Gimnáziumban.
Vele való hetvenéves kapcsolatom alapján elmondhatom, hogy szerintem a „magyarellenes,” „embergyűlölő,” „alacsonyrendű” kifejezések gyengék Devichre:
ő azok közé tartozott, aki szerint szerencsétlenséget jelentett az olyan zsidószármazású élőlénynek (mint pl. nekem), elkerülnünk a gázkamrát, ahová igazság szerint tartozunk.
Mikor Miával Budapestre látogattunk Amerikából, Devichéknél is megfordultunk, és János hosszan magyarázta Miának, (elég jól beszélt angolul), hogy a „sárgák” („yellow people” mint Mia!!!!!) maradjanak a sárgák között, ne keveredjenek a fehérekkel.
Mia igen türelmes lény, meg se haragudott Devichre, de egy ilyen beszélgetés igen jellemző Jánosra, hiszen tudta, hogy Mia és én boldog házasságban élünk együtt. (Ez az ő „magyar” feleségével nem így volt: elváltak! És a koreai kultúra jóval régebbi, mint a magyar és elég jó )
Mivel a Zeneakadémia nagytermében kezdtem pályafutásomat 1946-ban, ki akartam bérelni ugyanazt a termet élő koncertre nyolcvanadik születésnapom alkalmából.
Devich ott tanár volt, megkérdeztem tőle, hogy kivel beszéljek a terem bérléséről. Nem kértem semmiféle segítségét, csak neveket.
Ehelyett Devich azonnal sikeresen, a hátam mögött megfúrta tervemet, vette a fáradságot és a levelemben írtakkal ellentétben engem nem is értesítve,
előre személyesenagitált a releváns illetőkkel
(!), hogy nehogy kiadják nekem bérbe a termet!
Ide másolom az ezzel kapcsolatos gúnyos, rejtett antiszemitizmusról és hihetetlen mértékű irígységről árulkodó hozzám írt „gratuláció” (!) című levelét, telis-tele koholmányokkal:
From:
Devich-Veszelszky [
]
Sent:
Thursday, December 01, 2016 6:10 PM
To:
‘Tommy Vig’
Cc:
fekete.gyula@zeneakademia.hu
;
csonka.andras@zeneakademia.hu
Subject:
Gratuláció
VÍG, BIZONYÁRA KIROBBANÓ ÖRÖMET OKOZTÁL ORBÁN VIKTORNAK ÍRT LEVELEDDEL!
*AMI KÉRÉSEDET ILLETI, BESZÉLTEM A VEZETŐSÉGGEL.
NAGYRA TARTANAK MINT JAZZ-MARIMBÁST, JAZZ-XILOFONOST. ÉVENTE NÉHÁNY JAZZ KONCERT VAN A KISTEREMBEN (SAJÁT TANÁRAINK: BINDER KARCSI, OLÁH KÁLMÁN, LÁSZLÓ ATTILA, ZSOLDOS BÉLA STB ). VETÍTETTKÉPES,
NEM NÁLUNK BEMUTATANDÓ MŰNEK KEVÉS REMÉNYE VAN A BEMUTATÁSRA.
ÖRVENDETES, HOGY ÍGY BEILLESZKEDTÉL A SPORTOLÓK VILÁGÁBA! JAVASLOM, HOGY A TESTNEVELÉSI EGYETEM ÚJ „TEHETSÉGES FIATALOK MŰHELY KULTURÁLIS EGYESÜLET” ÜNNEPÉLYES MEGNYITÓJÁRA PROTEZSÁLD BE MŰVEDET.EGYÉBKÉNT SOKAN LESZÜNK 80 ÉVESEK 2018-BAN. OLYANOK IS, AKIK SOKAT LETETTEK A SZAKMA ASZTALÁRA. TÖBBEK KÖZÖTT A ZENEAKADÉMIÁN. PÉLDÁUL ÉN. OTT SZEREZTEM DIPLOMÁT, OTT KONCERTEZTEM, OTT TANÍTOK TÖBB MINT HARMINC ÉVE. DE NEM GONDOLOM, HOGY EZÉRT ENGEM MEG KÉNE ÜNNEPELNI.
MARADOK MARIMBA-IMPROVIZÁCIÓID HÍVE
DEVICH
Véleményem szerint – és én 1952 óta közelről jól ismertem őt, egy osztályba jártunk a Zenei Gimibe – Devich János sok kárt tett (1) a magyar zenének (a német zenét preferálta a magyarral szemben) és (2) a magyar zenészeknek (kirekesztve a zsidó származású tehetségeket), és minden rendszer alatt, beleértve főleg a kommunizmust, befolyásos, lelkes és eredményes antiszemita maradt, rombolva a magyar zene kvalitását.
Erre a magasfokú magyarellenességre születni kell: az eredményes összeesküvést, gyűlöletkeltést és következetes hazudozást nem mindenki tudja olyan jól elsajátítani és érvényesíteni, mint ahogy Devich János tette. Ez az én személyes tapasztalatom vele 1952-től amig meg nem halt szegény néhány évvel ezelőtt.
Állandó jellegű tettestársai közé tartozott a zeneszerző Tóth Péter.
Egy Orbán hiba?
Tehetséges miniszterelnökünk sajnos Judeo-Christian vallási alapokra, nem európai kultúránkra/civilizációnkra hivatkozik az ettől idegen, főleg muzulmán betolakodók ellen.
Ráadásul rendszerint kizárólag a kereszténységet hangoztatja, mintha annak nem a zsidó vallás lenne az alapja. Afrikában 700 millió (!) elkötelezett keresztény él: ezeket ezek után, ha kell, milyen alapon tudja majd Magyarország nem befogadni?
De…
Orbán Viktor és kormányunk szerencsére védi az úgynevezett zsidókat – („Zero Tolerancia”), – ami ma nagyon fontos békét jelent a magyar zsidóságnak, különösen, ha megvizsgáljuk a magyar történelmet,
hiszen
a németek csak 1944 tavaszán jöttek be
: az előtt legalább 100.000 magyar zsidót gyilkoltak/gyilkoltattak meg a „keresztény” magyarok így, vagy úgy.
Vagy folyamatosan hazudjunk önmagunknak, mint valami állandó jellegű hivatalos történelemhamisítási kísérlet ismételgetését? Talán egyszer igaz lesz, hogy ezt a gonosz etnikus tisztítást/tömeg- mészárlást kizárólag a németek tették?
A legtöbb „zsidó” magyar csak magyarnak tartotta/tartja magát, de sajnos a legtöbb úgynevezett „keresztény” magyar teljesen oktalanul és alaptalanul nem fogadja el egy úgynevezett zsidó magyart magyarnak még akkor se, ha a vallása katolikus.
(Lásd Radnóti Miklós esetét, (egy kiemelkedő példa) ő keresztény volt, de zsidónak született, beteg volt, nem kórházba vitték, hanem úgynevezett „keresztény magyarok” orvul főbelőtték.)
Igen megbecsülendő Orbán Viktor jó kapcsolata Izraellel: komoly, fontos dolog, ha a magyarok gyilkos, féktelen, lényegében magyarellenes antiszemitizmusát becsületesen szemügyre vesszük 1920-tól az 1944-ben bekövetkezett német megszállásig!
Ne felejtsük el azt se, hogy Orbán Viktor bátran kiállt Kertész Imre mellett akkor is, amikor sok „keresztény” magyar ahelyett, hogy büszkék lettek volna első és egyetlen irodalmi Nobel Díjasunkra, kitagadták és mérgesek voltak rá: tehát vezetőnk az esetleges pillanatnyi politikai előny helyett nyugodtan a helyes utat választotta: ott volt Kertész temetésén is!
Homok utca
A Homok utcai általános iskolába jártam 1946-1952. Ott tanított egy Palásthy Endre nevű pedagógusunk, aki (a kötelező tantárgyakon kívül) emberséget, igazságosságot, becsületet tanított igen magas fokon. Vele haláláig tartottam a kapcsolatot, még Amerikából is.
Telekitér
Ma már azt hiszem elvesztette a szó tradicionális „jelentését” – hiszen már nagyon régen nem az, ami akkor volt, amikor én ott felnőttem.
Keresztények, cigányok, zsidók társadalma volt a kerület, gyönyörű lányokkal, sajátos, humoros életfilozófiával, amiből hasznomra sokat tanultam és későbbi életemben felhasználtam, amikor szükség volt rá.
Konzi
A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola volt a Zenekonzervatórium hivatalos neve, ahová 14 éves koromban kerültem fel Schwartz Oszkárhoz az ütős főtanszakra.
Remek tanár volt, alatta már két év múlva az Orvosok Szimfonikus Zenekarában lettem timpanista, amit nagyon szerettem. Különösen Beethoven darabjaiban volt a timpani fontos, érdekes szólam.
De amit a Konziban tanultam, azt sok évvel később, mint ütős a hollywoodi stúdiókban is kiválóan hasznosítottam.
A melléktanszakon a szolmizálást, összhangzattant és zeneiséget Huzella Elektől tanultam, aki olyan jó tanár volt, hogy a mai napig pontosan emlékszem tanításaira. („Egy zeneszerző legfontosabb szerszáma a radír.”)
Zenei gimi
Liszt Ferenc Zeneművészeti Szakiskola volt a zenei gimnázium neve, ahová 1952-1956 között jártam (Nagymező utca), és ahol érettségiztem. Nem szerettem tanulni, de a „Magyar” tantárgyban, az osztályban az egyik legjobb voltam. Angolból pedig meg is buktattak egyszer, de a pótvizsgám szerencsére sikeres volt.
Volt egy különlegesen nagyszerű tanárunk, Balázs Ilona: Ica néni.
Bálványoztam! Sokat tanultam tőle, nem csak a művészetekről, hanem a Világról tudott és értett eredeti gyakorlati és elméleti tanításaiból is.
Volt egy kis kivételezett csoportja, amiből sajnos kimaradtam, mert Ica néni ádáz antiszemita volt. (Példa: egyikünk egyszer mondta, hogy a „mozi” szót Heltai Jenő találta ki, mire Ica néni: „Nem, a mozi kifejezés valami magyartól származik.”) De érdekes módon, mikor Amerikából leveleztem vele, így szólított „Kedves hűséges Tamás!” Ez jól esett, nem felejtem el.
1950-1956: a sötét kommunizmus korszaka volt Magyarországon: nem nyithattam ki a számat.
Hiszen ma is láthatjuk, hogy mi történik Kínában azokkal az emberekkel, akik egy kommunista országban megmondanák az igazat bármiről, bármikor: mi történt Tiananmen Square-en, mi történik Hong Kongban, hogyan keletkezett és szabadult el a kémiai hadifegyver Wuhanban megölve milliókat világszerte, hová tűntek a jólinformált kínai tudósok, akik erről az eseményről elmondták a tényeket, hol van ma a teniszező lány, Peng Shuai, akit egy kínai kommunista vezér szexuálisan molesztált, stb.
A Zenei Gimnáziumi 4 évem alatt semmiféle antiszemitizmust nem éreztem: úgy látszik azért, mert az szintén tiltott dolog volt.
De a rendszerváltás után kisült, hogy mi öten, Halász, Deutsch, Antal, Sólyom és én bizony mindig is „idegen-szívű zsidóknak” számítottunk az osztályban, csak azok alatt az évek alatt ezt titokban kellett tartaniuk a többieknek.
1989 után nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek: én „származásom” miatt soha se voltam magyar az úgynevezett „keresztény” osztálytársaim szemében, hiába volt a vallásom katolikus!
Az igazságra alapozott, építőjellegű kritika szerintem nem azonos a rágalmazással, vagy a becsületsértéssel.
Ha valaki rossz jazzmuzsikus, arról én nem tehetek: ez nem az én felelősségem. De ha a magyar jazz fellendítése a célom, mi lehet abban a kivetnivaló?
Magyarországon mindenfajta jazz zenei fellépésekből, fesztiválokból, megmozdulásokból, előadásokból szigorúan kizárnak az idehazai bennfentes úgynevezett jazzisták akik egyébként tudásuk/hozzáállásuk alapján soha nem lehetnének hivatásos jazz zenészek a jazz hazájában Amerikában.
Ténylegesen én vagyok az egyetlen sikeres,
amerikai
jazz muzsikus, akit máig is elsőrangúnak ismernek el a jazz hazájában és a világ körül, aki Magyarországon él.
Itt gyakorlatilag letiltanak a kivételezett zenészek. Kis csoport, de idehaza félnek az emberek egymástól, ez egy beidegzett tény, ami Amerikában nem létezik.
Magyar dolog? Megzavarom az idehazai jazzistákat a megszokott amatőrizmusukban?
Vagy egyszerűen „Nem bocsájtják meg nekem amerikai sikereimet,” – ahogyan egy vezető magyar jazz kritikus mondta? Irigyek, féltékenyek?
De „A Tommy Vig ne létezzen!”, az a szigorú jelszó a Bágyi Balázséktól származik.
És itt bizony tartanak egymástól az emberek, ez az egyik nagy különbség a két ország között: Amerikában ilyen központilag irányított letiltás nem létezhet.
Bágyi Balázs féltékenysége megőrjíti
Valaki megkérdezheti, hogy miért foglalkozom Bágyi Balázzsalés talán érdemes megválaszolnom a kérdést, mert a tudakozódás feltételezheti, hogy esetében egyéni ellenszenvem elfogódottá tesz irányában, hiszen úgy látom, hogy a magyar jazzéletből való kirekesztésemet elsősorban ez a gyengécske amatőr dobos irányítja.
A valóság az, hogy Bágyit ki nem állhatom, mert részemre vérlázító élő példája annak, hogy zenei tehetség nélkül, kizárólag helyezkedéssel és ügyeskedéssel mit lehet elérni Magyarországon a zene világában!
Szerintem Bágyi Balázs igen nagy kárt tesz az idehazai jazznek még külföldön is.
Nem híresztelek hamis állítást Bágyiról: semmiféle “becsület-csorbításról,” ill. jogainak megtámadásáról nincs szó, hiszen,ha Bágyi elhiszi magáról, hogy jó dobos és zeneszerző, és ezt másokkal is el tudja hitetni, azért nekem lehet más a véleményem, amit mondjuk, pl. a magyar jazz érdekében kifejtek.
Nem vehetem el Bágyitól, hogy hivatásos zenésznek tartsa magát, ehhez nincs jogom. De véleményem róla megfontolt, gyakorlott, hivatásos meglátásomat képviseli, ami szememben az igazságot tükrözi:
Bágyi Balázs különlegesen gyenge amatőr zenész és szerintem gátlástalan egyéniség, tehetségtelenségét azzal pótolva, hogy érti és kihasználja a tényt, hogy a közönség nem ért a zenéhez. Becsapható.
De nézzük csak meg, hogy kikkel dolgoztam félévszázadon keresztül a jazz hazájában:
ALL
ABOUT JAZZ 2022
USA
Tommy Vig
FOLLOWING
https://www.allaboutjazz.com/musicians/tommy-vig#articles
https://www.allaboutjazz.com/musicians/tommy-vig#news
As an award-winning jazz vibraharpist/drummer/film, television and classical concert music composer/jazz arranger/big band leader/percussionist/inventor/author, I have worked with Henry Mancini, Frank Sinatra, Tony Bennett, Quincy Jones, Elvis Presley, Michael Jackson, Rod Stewart, John Williams, Diana Ross, Woody Allen, Mel Brooks, Dean Martin, Stan Kenton, Michel Legrand, Mickey Rooney, Milton Berle, Judy Garland, Lalo Schifrin, Jerry Goldsmith, Sammy Davis Jr., Don Ellis, Joe Pass, Alan Silvestri, Burt Bacharach, Gil Evans/Miles Davis big band, Johnny Mathis, Jimmy Webb, Jack Benny, Freddy Hubbard, Manhattan Transfer, Robben Ford, Art Pepper, Benny Golson, Ralph Martieri, Billy May, Bruce Broughton, Cat Anderson, Chappy, Natalie Cole, Nelson Riddle, Don Costa, Jimmy Durante, Earle Hagen, Buddy Hackett, Juan Garcia Esquivel, Florence Henderson, Fred Karlin, Ben Lanzarone, Bob Rozario, John Elizalde, Anthony Marinelli, Charles Fox, George Romanes, Gil Melle, Jack Hayes, John Addison, John Barry, John Collins, Jesse Barish, Jim Cregan, Bob Hughes, Bruce Roberts, Johnny Mann, Lajos Dudas, Lawrence Rosenthal, Lennie Niehaus, Lionel Newman, Marlena Shaw, Martin Denny, Maurice Jarre, Johnny Carson, Merv Griffin, Paul Jabara, Pete Rugolo, The Kim Sisters, Randy Edelman, Ray Anthony, Red Rodney, Red Skelton, Shorty Rogers, Steve and Edye Gourmet, Sid Caesar, Terry Gibbs, Tony Curtis, Van Alexander, Milcho Leviev, Aladar Pege, Billy Byers, Danny Thomas, and Vic Damone, just to name a few, and produced, directed and conducted the official a 1984 Olympic Jazz Festival for the LAOOC in Los Angeles.
My list of credits as film composer, big band leader and studio percussionist is very long. Worked in all the top studios in L.A., including Warner Brothers, Fox, Universal, CBS, Columbia, ABC, Disney, Goldwyn, MGM, Paramount and so on, and participated in 1400+ studio sessions in Hollywood, including two Academy Awards, was the Vice President of the American Society of Music Arrangers and Composers for ten years, and have been a member of ASCAP for forty-one years. My MOMENT FOR VIBRAHARP, PIANO AND STRINGS, was recently premiered with great success by the Las Vegas Youth Symphony Orchestra, Oscar Carrescia conducting, myself playing the solo.
My other symphonic works were performed by the Las Vegas Symphony Orchestra, and the Orchestras of Cologne and Hagen, Germany, which performances were broadcast internationally on European radio.
Was honored by the L. A. Jazz Society on April 7, 2001, at the Los Angeles Musicians Union, receiving the „Vibraharpists’ Academy Award,” Terry Gibbs, Emil Richards, Larry Bunker, plus twenty other vibe players and stars participating in that VIBE SUMMIT, hosted by producer Mal Sands and was recently featured at famous jazz radio personality Chuck Niles’ big birthday bash at the Long Beach Westin Hotel, accompanied by Abraham Laboriel, Roger Kellaway and Peter Donald, and I appeared with my group at Charlie O’s (L.A.) and The Bootlegger (Las Vegas) in August 2003, with great success, featuring Roger Lee on drums and Gus Mancuso, on piano.
My book, „HOW TO TELL WHAT THINGS ARE REALLY WORTH,” is now available on Amazon. com and bookstores everywhere. It explains my patented invention, recognized by top scientists in the world. The prototype may be viewed online on Amazon.com – és összehasonlithatjuk Bágyi Balázs eredményeivel, Bágyi hozzáállásával. Hogy én le létezhessek idehaza emberileg érthető részéről, de az egyéni értékítéletem
véleménynyilvánításom
ami ma Magyarországon megengedett még ha Bágyit talán bántja isaz igazság: értelmes, logikus meglátás.
De legyünk őszinték, az is igaz, hogy én vagyok az egyetlen sikeres és odaát elismert amerikai jazzista, aki Magyarországon él és azt a speciális amerikai szvinget (“time” angolul) idehaza csak én tudom igazán, amit szívesen tanítanék, de a hazaiak nem szeretik az ilyesmit, inkább maradnak Hegyeshalomig világraszóló jazzmuzsikusok a maguk szemében, sőt Bágyi unszolására engem ki is zárnak az MJSz-ből, és megpróbálnak nemlétezőnek varázsolni.
Ehhez az egyéni tapasztalat-alapján alapuló rálátásomhoz Bágyival kapcsolatban hozzátenném, hogy
a rendszerváltás óta hazánkban a véleménynyilvánítás szabadsága kitüntetett fontosságú alapjog
, ezért kiemelt védelmet élvez.
És én Bágyi Balázst, nem méltatlanul nevezem ernyedt amatőr zenésznek, hiszen én megnyitása óta a Las Vegas-i Caesars Palace-ben voltam a hivatalos dobos a hotel big, profi jazz-bandjében kisértve Tony Bennettet, Judy Garlandot, Woody Allent, Tony Curtist és 1000 más világsztárt, tehát véleményem becsületes, gyakorlott, élőben megalapozott hozzáértésre, igazságosságra épül: sőt a magyar jazz védelmére is szolgál.
És ha Bágyi Balázs bebeszéli magának, hogy jó dobos és zeneszerző (!), ha valaki más véleményen van, az még nem becsületsértés, se rágalmazás.
Szerintem Bágyi egy módosíthatatlanul, alapvetően tehetségtelen zenésznek született, de kiváló pózoló: helyezkedésre van természetes tehetsége. “Politikus” – mondják rá a profi zenészek.
Valahogy hisznek neki. Nem egyedüli helyzet.
Sok zenei tehetség megszenvedi befolyását: ő képes közpénzt szerezni magának szerintem közönség-butító/félrevezető fellépéseire, ezzel ellentétben, akinek csak zenei tehetsége van és a pénzszerzéshez nincs rátermettsége: a folyamat vége: kontraszelekció.
Törvényszerűen, valakit indokolatlanul, ill. méltatlanul megbántani, lekicsinyelni, vagy lealacsonyítani természetesen nem helyes: ez érthető. De itt a lényeg részemre a kulcsszavak:
INDOKULATLANUL,
ill.
MÉLTATLANUL
.
Én egy 86 éves 168 cm magas férfi vagyok. Ha most nem vesznek be egy profi kosárlabdacsapatba, az indokolt. Ha méltatlanságról panaszkodnék: helyesen kinevetnének.
Amit én írok Bágyi Balázsról, mint zenészről, az szintén 100%-ig indokolt: Ehhez értek, ez a szakmám: a jazz hazájában megálltam a helyem, mint elsőrangú AMERIKAI jazzdobos és zeneszerző, ez feljogosít hozzáértő véleménynyilvánításra ezt az egyedülállóan amerikai zenét illetőleg, de becsületes, az igazságra támaszkodó véleménye végül is mindenkinek lehet. Nekem is.
(Amúgy Amerikában még, ha valaki tönkre is megy, mert megmondod róla az igazat, be se perelhet, mert tudja, hogy törvényileg az igazság automatikusan 100%-ig megvédi. Magyarországon a dolog nem ilyen egyszerű, de a véleménynyilvánítás idehaza is védett.)
(Bágyi jobbkeze egyébként a szintén elsőrangú „politikus,” az érdekellentétektől átitatott ádáz személyes ellenségem (noha soha nem találkoztunk ill. beszéltünk), egy Gayer Ferenc, aki még valahogyan betornászta magát még az NKA-ba is, nem árulja el, hogy hogyan…
nem lesz segítségemre támogatást kapnom pályázataimra, nem fogja megtagadni önmagát.)
Sokan azt mondanák, hogy Bágyi Balázs vagy Gayer Ferenc jó jazz-zenész-e, az vélemény kérdése. Természetesen én is csak a véleményemet fejezem ki, és ez a tény egész önéletrajzomra igaz.
Amerikában a legjobb jazzistákkal muzsikáltam 50 évig, elismertek, elfogadtak elsőrangú amerikai jazzmuzsikusnak, sikeres voltam az amerikai zenében ennek a művészetnek a hazájában.
Véleményem ezért talán a jazzről ma megalapozottabb és hitelesebb, mint Magyarországon bárki másé.
Álláspontom szerint a Magyar Jazz Szövetség vezetősége nem képviseli a magyar jazzmuzsikusokat, csak saját magukat: vannak kb. tízen. Minden pénzük az NKA-tól jön, és azt évről évre elosztják maguk között különböző módon és alapon. Én vezetőségi tag voltam, de Amerikában megszoktam a szólásszabadságot és mikor túl sokat kérdezősködtem, Bágyi Balázs vezetésével ki is zártak az MJSz-ből.
Ez az a Bágyi Balázs, aki általam véltsok jazzellenes cselekedetei közt a világtehetség Pocsai Krisztina énekesnőt is megszégyenítette azzal, hogy Bágyi saját tehetségtelen, teljesen zeneietlen számait énekeltette el vele.
Itt szeretnék Kertész Imre meglátásaira hivatkozni, („A Néző” 292. és 303. oldalak).
Nekem meg kell értenem félévszázados jazzben sikeres, szabad amerikai életem után most, hogy Magyarországon élek (és igen boldogan és megelégedetten!), hogy a Bágyi Balázs féle megromlott, gátlástalan, rossz amatőr zenészeknek idehaza hogyan és miért van merszük kiadni magukat profi jazzmuzsikusoknak.(Fekete Kovács Kornél, stb.)
És milyen alapon ronthatják el a magyar zenei életet, hiszen idehaza jól lehet tanulmányozni, hogy mi történik pl. a jazzben, mert itt igazából ebben a zenében pontosan semmi eredeti vagy jó se történik, csak ködösség, bizonytalanság, teljes céltalanság, sárba-rekedés és amatőrizmus a valóság… Ezen változtatni a Bágyi Balázsoknak nem érdekük!
A magyar jazzisták története kudarctörténet.
Néhány kivétellel képtelenek megtanulni ezt a kimondottan amerikai művészetet, és az amatőr próbálkozásaikat most elkeseredésükben néhányan „magyar jazznek” kezdték hívni! (Mint mondjuk „Hawaii Matyó,” „San Franciscó-i Cigányprímás,” vagy „Oregoni” Gyulai kolbász… . .)
És pl. a Magyar Jazz Szövetség hivatásos jazzmuzsikusok képviselőjeként jelöli önmagát, becsapva az alélás közönséget és a pénzosztó politikusokat, beleértve az NKA-t is.
„Mit akar ez az amerikai: becsületes, nem-részrehajló egyenlő elbánást, minőségi alapon való elbírálást/támogatást? Itt ne keressen ilyesmit, a magyar világ nem ehhez szokott!”
Komcsi-ellenességem
Antikommunizmusom Hollywoodban is ismert volt, ahol ez nem volt divat. Szerencsére mivel jól doboltam, szerződtettek: odaát elsősorban az számított. Azért is nagyon szerettem Amerikát.
Idézem Kertész Imre szavait „A Néző” 130-ik oldaláról, ahol leírja a kommunista rendszer működésének több ismert gyakorlatát: munkakerülés, hazugságok cinikus szajkózása, az elit értékek kiirtása, kontraszelekció, korrupció.
Meglátásom szerint pontosan ezek a megnyilvánulások jellemzik a Magyar Jazz Szövetség és az NKA közti kapcsolatot. Én lelkes Fidesz párttag vagyok 2008 óta, most is (2024) rájuk szavazom.
Más vélemények
A legjobb magyar jazz muzsikus a klarinétos Joe Fritz (aki jól ismeri sikeres amerikai pályafutásomat) mondta az igazat az itteni (szerintem igen önző) jazzt irányító kis zenész csoportról: „Tommy, Neked nem kell ezektől semmi!”
(Joe Fritz ma teherautósofőr, hozzám hasonlóan őt is kizárták a hazai jazzéletből, noha meggyőződésem szerintsokkal jobb jazzista, mint az MJSz bármelyik tagja. Valószínűleg pont ezért…)
De Magyarországon tényleg mások a szabályok, mint Amerikában. Ott tehetséggel és tudással érvényesülhettél: nem a haverság, a helyezkedés, összeesküvés és a kölcsönös érdekellentét határozták meg zenei lehetőségeidet, mint idehaza. Tapasztalatom szerint itt a kontraszelekció, a közönség lenézése, kinevetése a zenészek által régen elfogadott alapelv.
Nem sokkal Budapestre költözésem után beszélgettem erről a részemre még új és meglepő helyzetről szegény Körmendi Vilivel, aki a legokoabb és legtehetségesebb ember volt, akit ismertem.
Mondtam neki, hogy ez az idehzai tteni tehetség-ellenes szervezet olyan „balkáni dolog.” Azt válaszolta, hogy itt ez rosszabb, mint Albániában vagy Bulgáriában: a magyarok teljesen hozzászoktak az igazságtalanság-hoz és ragaszkodnak hozzá, itt ne lehessen tehetséggel, rátermettség- gel és tudással sikert aratni: nem azt nézik, sőt.
A világhírű jazz klarinétos Dudás Lajos írta nekem külföldről, mikor megtudta, hogy Magyarországra költöztem: „Tommy, most beálltál az amatőrök közé, a pokolba fognak kívánni!”
Természetesen a véleményem kifejezése az általam személyesen érzékelt tényekről a legjobban azok sértődnek majd meg, akikről szintén csak az általam tapasztalt valóságot közlöm, az igazság elhallgatása cselekedeteikről igen fontos részükre, gondolom pl. egy Bágyi Balázs, Fekete Kovács Kornél, Gayer Ferenc vagy néhány más MJSz vezetőségi tag, hiszen róluk a részemre megbotránkoztató igazság eddig bizony a legkevésbé sem volt nyilvános!
A Zsoldos Béla ott már régen alelnök, és javasolta, hogy egy Tommy Vignek ott a helye. Leszavazták, és egy Edelényi Szilvia írt nekem a folyamatról egy hazug, ellenséges hangú levelet, ő se ismer, mint a Gayer Ferenc se, de értelmetlen gyűlöletük határtalan. Már szerencsére nincs ott.De az is lehet, hogy a mai világban ezek az általam észlelt tények nem hozzák zavarba egy Bágyi Balázst hiszen cselekedetei nem törvénytelenek, se szokatlanok Magyarországon, kritikám így nem vethet rossz fényt rájuk, tehát egyéni véleményem nem minősülhet károsnak részükre, hiszen itt ez van. Kész.
Ezen felül a Fekete Kovács Kornélra, a Bágyi Balázsra, MJSz-re a véleménynyilvánítás szabadsága mellett,
(A magyar alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra.”)
ráadásul az is vonatkozik, hogy mint
köz- szereplők
nek, nagyobb tűrési küszöböt ír elő a törvény, hiszen ők több kritikával kell, hogy számoljanak.
Véleményem az, hogy helytelen, hogy az MJSz-nek ma nem 10.000+, hanem csak kb. 30 (harminc!) tagdíjfizető (tehát tényleges) tagja van, hiszen noha ez szintén nem törvényellenes, de a nevükből (“Magyar Jazz Szövetség”) erre a furcsa tényre nem lehet következtetni, és bizony sok millió forint állami támogatást kapnak évente amit a bennfentes 10 zenész már hosszú évekre visszamenőleg rendesen eloszt egymás közt. Ezt az ellentmondást a nagyközönség nem tudja.
Meglátásom szerint ez helytelen, hiszen a forintmilliók az adófizetők pénzéből jönnek, miért ne tudja meg a közönség a valóságot pl. az MJSz-ről?
Magyarországon több, mint 30.000 muzsikus működik országszerte különböző tánczenekarokban, és jazzt is játszik leggtöbbjük valamilyen fokon.
30.000
tag több, jobb és értelmesebb lenne lenne, mint a kb. mai
30
(harminc) MJSz tag…
Meglátásom szerint a jazz muzsika művészetét a feje tetejére állítani szégyenteljes dolog: a közönség rendszeres becsapása, ráadásul állami pénzen, árt hazánk kultúrájának, de hát véleményemet figyelmen kívül lehet hagyni. „Nem történt semmi.” („Itt mi így élünk, Tommy!”)
De az is lehet, hogy megsértődnek néhányan és beperelnek, hogy a Tommy Vignek kivételesen ne lehessen saját véleménye (mint a rendszerváltás előtti időszakban volt a helyzet): a szólásszabadság rám ne vonatkozzon, még akkor se, ha az igazságot megírni a magyar jazz muzsika erkölcsi zülléséről ténylegesen közérdek.
Éppen ezért „
a Vig (a jazz hazájában szerzett félévszázados gyakorlatán alapuló) véleményét el kell fojtani és ne szerepelhessen ill. taníthasson jazzt idehaza
!” – Bágyi, Gayer és tettestársaik hatásos, egyértelműen fenyegető, eredményes jelszava.
Boldogságod magadtól függ
Mi Miával nagyon boldog, megelégedett, nyugodt életet élünk Magyarországon, semmi szükségünk nincs (a szegény Pege Aladár kifejezése szerint) „Hegyeshalomig világhírű” magyar jazz-zenészek befogadására.
Ezek tapasztalatom szerintegymást se nagyon szeretik vagy becsülik, és akik valóban csak gyenge amatőrök az amerikai jazz-muzsikusokhoz képest, akikkel én dolgoztam 50 éven keresztül, és ezt ők is nagyon jól tudják.
(Mennyire tanulhat meg cigányzenét játszani Honoluluban egy ottani nem cigány „prímás”, aki csak Hawaii tanároktól tanul, akik soha nem jártak Magyarországon?)
Remek, szvinges kottisták…
Egyébként rengeteg jó magyar „big band” muzsikusunk van, olyanok, mint a zseniális Hámori Janó, vagy Cserta Zoli, Papp Matyi, Csuhaj Barna Tibor, Tompa Ákos, Ördögh Krisztián, Dennert Árpád, Koós Hutás Áron, Csapó Krisztián, stb.: könnyen össze lehetne állítani 5 világszínvonalú big bandet Magyarországon.
De nagytehetségű, eredeti jazz komponisták, hangszerelők, impro- vizátorok nincsenek.
Nagyzenekaraink régi amerikai hangszereléseket játszanak, vagy értelmetlen, tehetségtelen idehaza készült kompozíciókat. (Terry Gibbs kifejezésével élve: „Nem tudják, hogy milyen rosszak.”)
Fekete dolgok
Itt van pl. a Fekete Kovács Kornél MODERN ART ORCHESTRÁ-ja, ami véleményem szerint semmitmondó, idehaza gyártott halál unalmas darabokkal csapja be nagy komoly arccal a magyar közönséget, és Kornél trombitaszólói igen gyorsak és technikásak, de a jazzhez semmi közük.
Amit én hallottam, és tapasztaltam: Kornél éveken keresztül ott ült egy kb. héttagú kuratóriumban, ahol sok millió forintot kapott társaitól kölcsönösségi alapon. Ez igen divatos pénzszerzési metódus Magyarországon. Néha nekem is akartak pici pénzt adni ezek a „hetek”, hogy ne mondhassam, hogy én nem kaptam, de én többször is visszautasítottam 100.000 forintokat, mert ők egymásnak milliókat adtak (rossz zenére.) Ezt mindenki tudja, de idehaza ez elfogadott dolog, azt hiszem a kommunizmus alatt megtanultak az emberek hallgatni. Így lett a Kornél híres zenekarvezető. Ez a véleményem! (A magyar alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra.”)Amikor az EU sok év után elhatározta, hogy ennek a bizonyos kuratóriumnak tagjai önmaguknak (ill. egymásnak) nem adhatnak többé pénzt, a tagok, (mint Fekete Kovács Kornél) már másnap hazamentek. Ez az én meglátásom, tapasztalatom, benyomásom, ismeretem, és saját gyakorlatom. Nem ültem ott, de elmondták nekem a tényeket, akik ott ültek és olvashattam is arról, hogy kik kaptak pénzt zenei munkájukra, ill. „tervezeteikre”.
Az gondolom ma is ellenőrizhető lehetne, hogy Fekete Kovács Kornél, ill. zenekara (akár milyen néven, azt hiszem négy különböző név alatt kapott támogatást kölcsönösségi alapon) mennyi pénzt kapott az alatt az évek alatt, amíg ő ott ült. (Mindig kiment a szobából, amig a többiek megazavazták a milliókat részére, és fordítva.)
A magyar metódus
Amúgy ez a szisztéma működik ma is még az NKA-ban is.
Pl. az érdekellentétes kuratóriumi tagok, vagy az MJSz alelnöke, nem vehet részt a vitában, amiben a kuratórium megszavaz 11 millió forintot az MJSz-nek, vagy egy MJSz tagnak, stb. És ez így megy minden évben. Amikor más érdekellentétes kuratóriumi tagra kerül a sor, akkor az az érintett illető megy ki a szobából. És akkor természetesen az azokra szavaz, akik őrá szavaztak, de most ők mentek ki a szobából. Ez megint csak legális (noha nevetséges, állandósított) folyamat és ez a meglátás is az én saját véleményemet tükrözi! (A magyar alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra.”)
Egy Fekete Kovács Kornélnak komoly állami támogatással könnyű hírességet elérni, de szabad verseny ez nem: ez a rendszerváltás elutasítása, komcsi dolog: ez a véleményem!
A néhány elit bennfentesnek behozhatatlan előnye van érvényesülés szempontjából egy kívülálló (és ráadásul irigyelt „amerikai”) Tommy Viggel szemben. Az irígység győzelme az igazságosság felett – mondhatná valaki. De így a magyar közönség nem a legjobb zenét hallhatja, hanem az államilag pénzelt kivételezett muzsikusok gyenge kreációit.
Amerikában ilyen nincs!
Ott nem lehet központilag letiltani valakit és nem lehet az adófizetők pénzéből önkényesen támogatni kölcsönösségi (nem érdemi) alapon egymást privilegizált/premizált zenészeknek.
(Engem a kommunisták letiltottak 1949-ben, mert jazzt játszottam, az MJSz hetven évvel később más zászló alatt és más indokolással ugyanezt tette!)
Ne felejtsük el, hogy az elmúlt évszázadban számtalan amerikai szólistát hívtak meg komoly állami pénzen fellépni Magyarországon idehazai zenészekkel.
Ezek a kivételezett magyar muzsikusok azután büszkén hirdetik, hogy muzsikáltak ezzel és ezzel a hírességgel, nem említve, hogy nem az amerikai sztárok hívták meg őket, hanem miután az amerikaiaknak nagy pénzeket fizettek, bizonyos bennfentes idehazai zenészeket úgymond ráerőszakolták a védtelen USA-beli szólistákra, akik nem is ismerték őket és a közös szereplések után egyetlen esetben se jutott eszükbe meghívni Amerikába ezeket a magyar muzsikusokat. A tanulságot az olvasóra bízom.
A fájdalmas igazság
Tehát gyakorlatom szerint az történt, hogy a Magyar Jazz Szövetség írányitásával a kiválasztott néhány konspiráló muzsikus hozzászoktatta közönségünket (és jazzmuzsikusainkat is!), a nagyon rossz zenéhez: ez itt így működik már hosszú évek óta. („Tommy, mi itt így élünk” – mondta nekem bocsánatkérően egy volt MJSz alelnök, aki ismeri amerikai sikereimet.)
Kizárólag a klikk-szellem-pénzszerzés uralkodik, a magas zenei színvonalra senki se ügyel, ma már nem is tudják mi az: én ezt tapasztalom.
MJSz Vezetőségi tag voltam: pontosan tudom, hogy az MJSz hogyan működik.
Fellázadtam, akkor nem régen érkeztem Amerikából, azt hittem ma már hasonló szólásszabadság van Magyarországon, mint odaát volt, véleményéért nem lehet valakit megbüntetni!
Tévedtem, mert állásfoglalásom miatt Bágyi/Gayer örökre kizáratott az MJSz-ből: „Ez nem Amerika, Tommy!” – alapon: „Itt más rendszer van.”
(És Bágyi állandó jellegű tettestársaival dominálja az idehazai jazzistákat, hogy nehogy meghívjanak szerepelni, vagy amerikai jazzt tanítani.)
Persze meglátásom szerint az MJSz pontosan a régi kommunista, kirekesztő/önző struktúrával működik, nem vesznek tudomást a rendszerváltásról, a szabad versenyről, az ÉRDEM szerinti lehetőségek engedélyezéséről.
A gyengébb zenészeket favorizálják kölcsönösségi/haveri alapon: csak így tud egy Bágyi ill Gayer érvényesülni.
Szerintem Amerikában ezek csak pincérek, vagy taxisofőrök lehetnének, mivel ott pénzre megy a játék: a gyengébb zenészek automatikusan lemaradnak, kiesnek a profik közül. Szabó Gabi mondta nekem még Hollywoodban: „Itt akkor kezdhetsz sorba állni zenei állásért, ha nagyon jó vagy!”
Magyarországon fordítva van, itt kontraszelekció működik, a tehetséges helyezkedők, nem a tehetséges muzsikusok a bennfentesek, a nyerők, akik az állami, zenéhez nemértő hivatalnokoktól vagy egymástól kapják az állami támogatást, irigyek a tehetséges muzsikusokra, nem kell becsületesen megkeresniük a pénzt magasszínvonalú zenei munkával. (Lásd Bágyi Balázs, Gayer Ferenc stb. példáit, plusz a mai könnyűzenei kuratóriumban pl. egyetlen ember se tud egy partitúrát elolvasni… az amatőrök uralmáról beszélhetünk… jazzben szépen lemarad országunk a világban…)
A sportban egyértelmű a legjobbak előrejutása (ott nemzetközileg remekelünk is), de a zenéhez a nagyközönség nem ért: könnyen becsapható. Ez a véleményem saját gyakorlatom és megbízható információim alapján!
A Forradalom
Érettségi után Argényi Sanyi zongoristával doboltam Balatonaligán 1956 nyarán. Igen jól éreztem magam, csinálhattam dobszólókat + sok csinos barátnőm volt. Utána a Napfény lokálban doboltam duóban Buda- pesten a kiváló Szabó Józsi zongoristával.
Október 22-én este a szünetben kimentem az utcára egy kis levegőt szívni. Egyszer csak, mint egy álomban, megjelent egy csomó masírozó ember antikommunista plakátokkal. Nem akartam hinni a szememnek.
Másnap mindenhol ott voltam, ahol lőttek, nagyon büszke voltam arra, hogy volt bátorságunk felkelni elnyomóinkkal szemben.
Menekülés a kommunizmus elől
1956 november 18-án, 18 évesen menekültem el a kommunizmus elől az aknamezőkön át azzal a szándékkal, hogy a jazz hazájában próbálok szerencsét, hiszen mindíg az volt az álmom.
És csodálatos módon elég hamar elismert amerikai jazzmuzsikus lettem. Sikeres befogadásom csak kb. 3 évig tartott, hiszen az Egyesült Államokba érkezésem után zeném alapján már akkor fiatal
amerikai
tehetségként könyveltek el.
(Az angol tudásommal az volt a veszélyes, ha válaszoltak…de ez szerencsére megszűnt kb. 1 év alatt…)
A szabadulás folyamata
Az ausztriai menekülttáborból is megszöktem, és Bécsig (auto-stoppal) meg se álltam. Ott felkerestem a Mendelssohn nevű koncertigazgatót, és mondtam, hogy én vagyok az a csodagyerek, akivel lemezt csinált 10 évvel azelőtt.
Nagyon barátságos volt, és mindjárt leszerződtetett két bécsi zeneakadémiai fellépésre, kivett nekem egy hotelszobát, és kaptam tőle elég előleget, hogy tudtam magamnak ennivalót venni.
A zeneakadémiai koncerteken Joe Zawinullal doboltam, akivel legközelebb már Amerikában találkoztunk.
Amerika
Amerikai életem New Yorkban kezdődött 1957 februárjában. Az máig is kedvenc városom maradt.
Kezdtem megismerkedni a hozzám hasonló korú jazzmuzsikusokkal, és több tehetséges barátra tettem szert, akik vittek dobolni jazz klubokba, elsősorban egy Pete Yellin nevű nagyszerű altszaxofonos, aki szegény nem régen halt meg. Ő beajánlott a Billy May nagyzenekarba is, akikkel dobosként utaztam Amerikában mindenfelé.
Spórolt pénzemen azután megvettem a legdrágább Deagan vibrafont 700 dollárért.
Nagy lehetőségem akkor vált valósággá, amikor a Deagan gyár maga felfigyelt rám, és beajánlott a nagyhírű MARTIN DENNY GROUP-hoz, akik 1960-ban szerződtettek vibrafonosnak Honoluluba heti 300 dollárért.
Az akkor komoly pénz volt, de ennél fontosabbnak számított, hogy velük mindenfelé utaztunk, és megalapozhattam magam, mint egy élenjáró „sztár” jazz vibrafonost.
Őtőlük elbúcsúztam másfél év után, mert a las vegasi Thunderbird Hotelban kaptam egy 2-hetes szerződést a saját együttesemmel, és azt hittem ez valahová vezet majd. Mi jazzt játszottunk, és kiderült, hogy az senkit sem érdekelt. Nem volt közönségünk.
Egy FRANCES FAYE nevü nagyon öreg, nagyon csúnya és nagyon tehetségtelen leszbikus szóló zongorista/énekesnővel szerepeltünk felváltva a színpadon, (mi öten voltunk), ő hozzá özönlött a közönség, és mikor befejezte a rossz pop zenéjét, a hallgatóság azonnal szétoszlott, minket meg se hallgattak. Ebben biztos volt tanulság, de én nem tudtam az mi volt. Most se tudom. Persze a két hét után az utcán voltunk…
A megjósolhatatlan lehetőség
Velem élt a nagyon tehetséges és csinos Hawaii jazzénekesnő, Ethel Azama akivel a Thunderbirdben együtt szerepeltünk.
Megtudtuk, hogy a híres zenekarvezető Juan Garcia Esquivel egy negyedik énekesnőt keres zenekarába a Las Vegas-i szerepléséhez. Elvittem Ethelt meghallgatásra Seattlebe, de már volt keleti származásu énekesnőjük.
De dobosuk nem!
A párbeszéd:
Esquivel: „Maga a Tommy Vig?”
Mondom „Véletlenül igen.”
„Itt van a dobfelszerelése?”
„Véletlenül igen”
„Hozza be!”
Lepróbáltunk egy számot.
„Mennyit kér hetente?”
„500 dollárt”
„Fel van véve!”
Öt évig voltam vele, mint dobos, a Las Vegas-i Stardust Hotel volt a székhelyünk.
Messziről jött ember
Anekdotáim azonban valószínű, hogy sokakban csak azt a reakciót váltják ki, hogy messziről jött ember sokat mesél. Szerencsére sok, sok amerikai újságcikk foglalkozik munkásságommal.
A rólam szóló nemzetközi írások azt bizonyítják, hogy ma nem véletlenül vagyok a világon legelismertebb magyar muzsikus, aki idehaza él. (A Google rendszeresen egy-két millió oldalt jelez, ha beütik, hogy Tommy Vig. Ugyanitt pl. az idehaza legismertebb magyar jazzmuzsikus, Szakcsi Lakatos Béla (aki szerintem igen jó jazz-zongorista volt), kb. 60,000 találatot kap. (Pege Ali szerint a számtalan „halál gizda” magyar jazzista határainkon kívül nem érvényesülhet: ott mind amatőrnek számít.)
Idehaza sok utánzó, de kevés egyéni,
vagy magasszínvonalú stílusban improvizáló jazzmuzsikus van
Az amerikai szakembereket zenémben megjelenő újfajta hangzás érdekelte, amely Stan Kenton és több más vezető jazzmuzsikus elismerését is kivívta: úgy látták, zeném egyedülállóan a jó amerikai jazz jövőjét biztosította. A mai lemezem fogadtatása is egyedülálló Amerikában. (Lásd az „
ALL ABOUT JAZZ”
kritikát e könyv első oldalán)
Ez a most készült “TOMMY VIG 2022 JAZZ JAZZ” című big band lemezemen megint eggyé varázsolom a kortárszenei hangokat, ritmusokat és harmóniákat a beboppal. Ez szívből jön, természetes muzsika, hiszen én Beethovent és Thelonious Monkot egyformán szeretem, értem és értékelem.
Ide másolnám Turi Gábor igen megértő írását a Magyar Nemzetből erről a lemezemről (2021 Karácsony):
(edited version)
MAGYAR NEMZET
2021. December 27.
Tommy Vig műfaji határokat feszeget
Zenék az idő mérlegén
TURI GÁBOR
2021.12.23.
Az Amerikából hazatért Tommy Vig vibrafonos/ütőhangszeres műfaji határokat feszegető zenékkel üzen az időtlenségnek új lemezével.
Vig 1938-ban született, 1956-ban hagyta el az országot, az Egyesült Államok nyugati partján telepedett le, ahol muzsikusként, hangszerelőként, zenekarvezetőként nevet, elismertséget vívott ki magának.
Hiába a kor, az évek immár percekben mért múlása, a mester műhelyéből rendre újabb opusok kerülnek ki. Vig jazz- és a klasszikus szerzők időtlen szerzeményeinek új hangszereléseivel rukkolt elő Jazz jazz (Klasszikus Jazz Kft.) című lemezén: az album fohász a figyelemért, a befogadásért, az elismerésért.
A fél évszázadot a jazz hazájában töltő Tommy Vig kitartóan hadakozik a jazz fiatalon megismert, mindmáig igaznak és igazinak tartott kifejezésmódjáért. Ami módosult felfogása szerint nem más, mint a swingalapú, progresszív nagyzenekari hangzás atonális elemekkel bővített, kortárs zeneként is értelmezhető változata.
Mint új lemeze mutatja, egyként megfér benne Thelonious Monk és Beethoven, a zene két géniusza, ami itt az általuk ihletett feldolgozásokban is kifejezésre is jut.
A posztmodern esztétika piedesztálra emelhetné ezt a lemezt
, amely a technika jóvoltából rájátszással korábbi felvételeket új hangszereléssel társít, egészít ki, miközben új darabokat is felmutat.
A vibrafonon és dobokon játszó Vig zenei univerzumába az említetteken kívül a jazz olyan, korban és stílusban eltérő egyéniségei, mint Fats Waller és Dizzy Gillespie épp úgy beleférnek, mint a magyar népdalok, magyar nóták jazzbe oltott dallamai. Az eklektikus témaválasztást egységbe foglalja a főleg David Murray amerikai szaxofonos szólóinak teret engedő polifonikus hangszerelés. Kemény, nyitottságot és elmélyült figyelmet igénylő, határokon átívelő lemez a Jazz jazz. Amely az európai kapcsolatra utaló Örömóda feldolgozását követően nem véletlenül zárul a magyar forradalomnak és szabadságharcnak emléket állító Budapest 1956 című nagy lélegzetű, díjnyertes szerzeménnyel.
Borítókép: Tommy Vig (Fotó: MW/Németh András Péter)
Elismerés
A legelső amerikai komoly méltatás rólam a Down Beatben jelent meg Bill Coss tollából 1961-ben.
A csodagyerek Tommyról is tudott. Elég hires voltam idehaza 7 évesen, csodadobosnak tituláltak, apámmal, a remek jazzklarinétossal, Víg Györggyel játszottunk duóban. Benny Goodman és Gene Krupa inspiráltak, de nem utánoztuk zenéjüket.
Első nyilvános szerplésem 6 évesen történt a Zeneakadémián.
Egyetlen kis (pergő) dobon kreáltam egy improvizált jazz dobszólót a Zeneakadémia nagytermében. A siker leírhatatan volt. Ez a szóló megalapozott, mint „csodadobost”.
Tizenhat évesen kezdtem vibrafonozni.
Coss korai amerikai zenei partnereim között emlegeti Bill Evanst, Mat Mathewst, Herbie Mannt, Sol Yagedet, Duke Jordant és Peter Indet.
Coss bemutatja a frissen alakult Tommy Vig Triót (Calvin Ridgley: bőgő, Nat Yarbrough: dob), mely a New York-i Steinway Hallban debütált valamikor 1961 folyamán. “E hangverseny részben az avantgárd jazz jegyében zajlott le, ugyanakkor klasszikus hatásokat (Bartók, Stravinsky) is mutattak, és a nagyobb ívű kompozíciók izgatják a fiatal magyart, aki versenymű megírását tervezi vibrafonra és nagyzenekarra.”
Ez az álmom is valóra vált sok, sok évvel később: két Vibrafonversenyt is írtam, az elsőt Németországban, a másodikat idehaza adtuk elő.
“Tommy egy igazi jazz zenész” – fejezte be a cikket Coss.
Más újságok
A
Billboard
is korán hírt adott rólam, imigyen: “Tommy Vig, az 1956-ban emigrált dobos most az Egyesült Államokban él, és vibrafonozik a Las Vegas-i Stardust Hotelben.”
A
Down Beat
, és a
Jazz Times
számára rendszeresen dolgozó Harvey Siders Emmy-díjas komponista és jazzkritikus tollából közölt cikket a
Down Beat,
a Las Vegas-i Hotel Saharában (kb. 1965-ben) rendezett első big band hangversenyemről.
“Vig ugyan „szabadságharcos” muzsikus, vagyis vonzódik a free jazzhez, de ezt nem iskolázatlanul, pusztán a korszellemnek engedve teszi. Kompozíciói kiegyensúlyozottak, swingelnek, harmóniaviláguk logikus, és alkalmanként a zenei humor is feltűnik bennük.”
Marcela Breton, az Amerikai Jazzkritikusok Szövetségének tagja a
Welcome to Hungary!
albumot 2011 legjobb 10 albuma közé sorolta.
Dustin Garlitz a JazzTalent.com-on található recenziója szerint: „a
Welcome to Hungary!
olyan, mint egy huszonegyedik századi Bags (Milt Jackson) és Trane (John Coltrane) produkció.
A Tommy Vig Orchestra igazán kiemelkedő minden tekintetben, a zenei rendezés pedig egyenesen tökéletes.”
Eric Prinzing a JazzReview.com-on ezt írja: „a hangzás leginkább swinges zenei alapokat használ, ezzel megidézi a klasszikus swing-zenekarok hangulatát, Benny Goodmant és Count Basie-t. Persze ez még csak a ráhangolódás, hiszen ezután Vig és Murray minden számot a lehető legmodernebb hangzásban mutat be. Természetesen ez nem pusztán a szólókra korlátozódik, hanem mindegyik szám kidolgozására is.
A hangszerelések épp olyan bonyolultak mint a huszadik századi klasszikus zene általában, ugyanakkor Vig szigorúan tartja a jazz esztétikai szabályait.”
Scott Yanow az
L.A. Jazz Scene
-ben így ír: „A zenekar kiváló…a Murray-Vig duók emlékezetesek…a zene modern, de swinges is, így aztán folyamatosan fenntartja a hallgató érdeklődését.”
Ron Spain az
Australian Jazz Scene
-ben írja lemezemről:
„A kiváló zenészek közreműködésének, a zeneszerzői kiváltságoknak és a szólóknak köszönhetően ez egy igazán magas színvonalú, kifejezetten modern zene, amelyet mindenképpen megillet a többszöri elmélyedt meghallgatás, mi több, ezt a zene egyenesen kiköveteli magának.”
Az
All About Jazz
-ben író Jerry D’Souza, Hrayr Attarian, és Jack Bowers is „a nagyzenekari swinghangzás ékkövének” nevezi az albumot: tökéletes és élvezetes bemutatkozás egy olyan művésztől, akinek már régen kijár az elismerés a zeneszerzésért, improvizációért vagy akár csak zenészként is” – ”bigband-jazz, amely mer új vizekre evezni”
Ken Waxman a
Jazz Word
-től: „magasan szárnyaló nagyzenekar”
Chris Spector a
Midwest Record
-tól: „ez mindenképpen szabad gondolkodóknak való zene”
D. Oscar Groomes az
O’s Place Jazz Magazine
-től: ”Dinamikus… magas színvonalú zeneiség.”
Magyar jazz muzsikusok külföldön
A magyarok közül Dudás Lajossal sokszor dolgoztam együtt Német- országban, remek zenész.
Az egyedülálló Bacsik Elekkel is gyakran szerepeltem Las Vegasban a hatvanas években, Budapesten pedig már 1946 és 1948 között.
Szabó Gabival csak jam sessionökön zenéltem Amerikában (Seattleben ill. Las Vegasban): ő más körökben mozgott.
Zoller Attilával sohasem találkoztam: Attila New York-ban élt és dolgozott, én inkább Los Angelesben és Las Vegasban.
Amerika nagy ország . . .
Elek, Attila és Gabi is elsőrangú AMERIKAI jazzgitárosok lettek (ami nagyon nagy szó), engem viszont Stan Kenton (szegény Don Ellisszel együtt) zenei örökösének titulált, mert nagyzenekari kompozícióim
eredeti
, új, amerikai jazz zenét jelentettek.
Mai “TOMMY VIG 2022: JAZZ JAZZ” lemezem is ezt a speciálisan Tommy Vig tradíciót folytatja. JAZZ JAZZ, nem JAZZ SOMETHING ELSE…
Ezeket a tényeket a kivételezett magyar jazzmuzsikusok picike csoportja egyenesen sértésnek veszi: “Hogy hogy ilyen velük soha se történt?!” És ragaszkodnak a gyenge, amatőr zenéhez: ehhez értenek. Ennyi.
Kertész Imre “A végső kocsma” című könyvében ír idehazai fogad -tatásáról, amelyet könnyű átformálnom a magam helyzetére.
A független, autentikus amerikai jazzt – az idehazai amatőr jazzhez való beolvadásom hiányát – a magyar jazzisták soha se bocsájtják meg nekem.
Itt nincs helyem a leromlott, alacsonyszínvonalú jazzéletben, nem idevaló vagyok, ahogy Kertész Imre se tartozott a mai magyar irodalmi élethez. Nyugateurópában otthonosabban érezte magát mint író.
Nálam: az amerikai jazzben volt izgalmas élet akkor, amikor én ott éltem, noha a nyolcvanas évek vége felé ez a kor ténylegesen és végleg lezárult, mint élő, fejlődő művészeti forma.
Itt olyasmi nincs: Magyarországon amatőrizmus volt és maradt. A megszokott rossz zene nem jelent eredetiséget, csak tehetségtelen- séget és önbecsapást.
Engem kizártak, pedig segíthettem volna. Magyar dolog?
Ide másolnám az új lemezemmel kapcsolatos 2/1/22 Magyar Távirati Iroda cikkét:
tommy vig 2.1.22 MTI
Dzsessz, Beethoven és magyar népdal
2022.02.02.
Jazz Jazz 2022 címmel új lemezt készített Tommy Vig.
Az egykor Frank Sinatrával, Miles Davisszel, Rod Stewarttal és Michael Jacksonnal együtt játszó vibrafonos, ütőhangszeres anyagán a dzsessz összeforr Beethovennel és a magyar népdallal is.
„1965-ben jelent meg első lemezem Las Vegasban “The Tommy Vig Orchestra” címmel. Ez olyan nagyzenekari felvétel volt, amelyen a dzsessz mellett kortárs zenei beütések is voltak.
Több mint öt évtizeddel később, a mostani új lemezre a lényeg megmaradt: a nagy előd, a zenekarvezető-zongorista Stan Kenton által is favorizált amerikai lüktetést akartam megörökíteni” – mondta a 83 éves muzsikus az MTI-nek adott interjúban.
A tizenkét kompozícióból álló albumon sokan játszanak, a hazai dzsessz színtér zenészei mellett David Murray világhírű amerikai szaxofonos vagy Vig fia, Roger Lee Vig dobos is. Az anyag első része tisztelgés a dzsessz három óriása, Thelonious Monk és Fats Waller zongorista, valamint Dizzy Gillespie trombitás előtt.
“Sok mindenkivel játszottam együtt Amerikában, velük éppen nem. Waller már 1946-ban meghalt, mielőtt kimentem volna, Gillespie-vel egyszer találkoztam személyesen, és Monkot is csak hallottam zenélni. Komponistaként ők voltak a példaképeim, számomra Dizzy és Monk muzsikája Bach-ban gyökerezik. Beethovent és Monkot egyformán imádom, így amikor zenét szerzek, nekem természetes a klasszikus hangzás és a szvinges dzsessz összekapcsolása” – fejtette ki Tommy Vig.
Hozzátette: zenéje nem könnyen befogadható, “mert első hallásra sokan nem értik, mit akar Vig ezekkel a harmóniákkal”. A Jazz Jazz 2022 című CD két száma Beethoven (például az Örömóda) ihletésére született, egy másik track a Hej, Dunáról fúj a szél kezdetű magyar népdal szvinges értelmezése.
A lemez középső részén néhány évvel ezelőtt írt Vig-szerzemények szólnak big band kísérettel, a záró tétel pedig a Budapest 1956 című programzenei művének budapesti koncertfelvétele.
A Rákóczi-induló és a Himnusz részleteit is magában foglaló kompozíció most először hallható lemezen, a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában, a szerző vezényletével.
“Azért tettem utalásszerűen a Budapest 1956-ba ezeket a jól ismert zenei témákat, mert kifejezik a magyarok érzéseit az elnyomókkal szemben. Tizennyolc évesen végigéltem a forradalmi eseményeket Budapesten, a közelemben voltak a lövöldözések, éreztem a magyar lélek ellenszegülését.
Egy nép szabadságvágyát zenésítettem meg ebben a műben” – hangsúlyozta Tommy Vig.
A 2006-ban hazatelepült vibrafonművész, dobos, zeneszerző fél évszázadon át aratott sikereket az Egyesült Államok dzsessz színpadain.
1956-ban hagyta el Magyarországot, ahol hétévesen csodagyerekként már játszott többek között a Zeneakadémián is. 2006-ig New Yorkban, Los Angelesben és Las Vegasban élt és muzsikált. Játszott Frank Sinatrával, Miles Davisszel, Sammy Davis Jr.-ral, Judy Garlanddel, Tony Bennettel, Dean Martinnal, Henry Mancinivel, Quincy Jonesszal, a Beach Boysszal, Woody Allennel, Diana Rosszal és Michael Jacksonnal, ütőhangszeresként közreműködött Rod Stewart több lemezén. 1984-ben Los Angelesben az Olimpiai Jazz Fesztivál rendezője volt. 2001-ben a Los Angeles Jazz Societytől a vibrafonosok Oscar-díját vehette át.
Mint az MTI-nek elmondta, bár korábban tagja volt a vezetőségnek, kizárták a Magyar Jazz Szövetségből. “Azért, mert kritizáltam a rossz zenészeket. Amerikában is mindig így tettem. Sok itteni dzsesszmuzsikus mérges és féltékeny rám, és emiatt kevés felkérést kapok, mert szerintük idejöttem Amerikából és azt hiszem, mindent jobban tudok a műfajról, mint ők. Erről nem tehetek, ötven éven át nap mint nap a legjobbakkal játszottam az Egyesült Államokban, és bizony megtanultam, hogy kell ezt csinálni”.
Tommy Vig jelenleg önéletrajzi könyvet ír, amelyet a tervek szerint idén befejez és megjelentet.
MTI
Kép: Tommy Vig dzsesszzenész interjút ad az MTI-nek budapesti otthonában 2022. február 1-jén. A zenész Jazz Jazz 2022 címmel új lemezt készített. MTI/Szigetváry Zsolt
Összefonódás
Egyébként kedvenc zeneszerzőim Beethoven, Bartók és Thelonious Monk.
Albert Ayler kvintettjét hallottam élőben New Yorkban, a Village Vanguardban kb. 1959-ben, ott ültem tőlük egy méterre: annál jobb vagy modernebb jazzt azóta se hallottam.
Bartókkal kapcsolatban megjegyeznék egy részemre különös és bántó tényt. A MÜPA műsor-oldalain ezerszer szemembe tünik ez:
“
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
.”
Mindig izgatottan olvasom, melyik Bartók művet adják elő.
Azután csalódottan látom: legtöbbször egyiket se.
Csak Bartók NEVÉT használják kufárkodó, igazságtalan módon. (Tekintve, hogy Bartók gyűlölte a magyar nácikat és Amerikába menekült hazájából, Magyarországon ezért még sokan nem is szeretik se őt, se zenéjét, de a NEVÉT megtévesztő, kereskedelmi céllal fel- használják…mert világhírű.)
Bartók zenéjén kívül a Müpa programokból általában hiányoznak a modern darabok, még Stravinsky muzsikáját se hallhatjuk gyakran, akik nála is újabb zenéket alkottak, azok pedig mintha nem is léteznének. (Berg, Schönberg, Ligeti, Lutoslavski +1000 más, a ma élő zeneszer- zőkről nem is beszélve)
A csaló “Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem” nevet meg kéne változtatni erre: “A könnyű, széles kőrben kedvelt nagyon régi klasszikus és pop zene otthona”, vagy ha ez túl hosszú, talán: “NEMZETI HANGVERSENYTEREM” – azzal (sajnos) nem nagyon vezetnénk félre senkit…
De, ha Bartók élne, nem engedné, hogy nevét így kicsúfolják!
Itt van a Nemzeti Kultúrális Alap, ami szintén haverság, ismeretség, nem kvalitás alapján működik. Magyar dolog? Lehet. Amit én elértem és teszek zenében világszerte: az NKA-nál ellenem szól.
Változik a világ
Amerika igen megváltozott ötven év alatt (1956-2006), leromboltak sok fajta kultúrát a jazzel együtt, és a korrupció hihetetlen méreteket öltött az élet minden területén. A szólásszabadságot pl. a Facebook és hasonló baloldali organizációk korlátozzák beleértve a kimondottan Amerika-ellenes CNN úgynevezett hírügynökséget, amely folyamatos hazug támadásokat folytat a szólásszabadság ellen a szólásszabadság nevében. Komcsi dolog.
Magyarországon még van némi érdeklődés a magas színvonalú zene iránt: ez Európa. És általában, Budapest talán ma a legjobb hely a
világon, köszönet Orbán Viktornak!
Egyszer volt egy koncertem a Magyar Rádióban 52-tagú zenekarral, és az akkori zenei rendezőt, Victor Mátét arra kértem, úgy hirdesse az eseményt, hogy “Tommy Vig, a zene Rejtő Jenője” lép fel.
A komponista képes melódiákba transzponálni a világról alkotott gondolatait.
Bartókot rengeteget hallgatom, és gyakran nevetek ironikus megoldásain, mert zeneileg nem egyszer mulatságos, noha komoly üzenetet fogalmaz meg. Például szerintem mindhárom zongora- versenye tele van humorral.
Az amerikai jazzisták között nagyon sok humoros emberrel találkoztam és játszottam. Az egyik jó példája ennek a dobos Shelly Manne. Nagyon szellemes ember volt, és ez zenéjében is kitűnik.
De azt hiszem, nincs általános recept. Thelonious Monk is nagyon sok igen komoly humorral játszott.
Érdekes, hogy Bartók írásaiban, leveleiben viszont nincs szinte semmi nevettető, ő a komikumot a zenére tartogatta.
Humor a zenében
Sok olyan zenész van, aki mulatságot kreál dolgokból, de a zenéjébe ezt nem viszi át.
Amikor Vukán Gyuri meglátogatott Los Angelesben, és nálunk lakott, elvittem a stúdiókba is, lássa, hogy ez ott hogyan működik. Útközben a kocsimban egyik kompozíciómat hallgattuk a kazettás magnóról, a címére már nem emlékszem.
Tény, hogy a nagyzenekaromban remek szólisták játszottak, például Tony Ortega.
Vukán jókat nevetett az autóban az eredeti harmóniákon, nagyon tetszettek neki a szokatlan hangzások. Kiváló muzsikus volt szegény, mindíg öröm volt vele zenélni! Hiányzik!
Mia
A feleségem nem tekinti magát jazzénekesnőnek. Az az elmélete, hogy amikor fellép a koncertjeimen, csak egy
színfolt
.
Amerikában óriási sikereket aratott, mint a show business egyik híres, sikeres szereplője.
Táncolt, énekelt, rengeteg hangszeren játszott. A nővéreivel lépett fel az igazi sztár “The Kim Sisters” hármas énekegyüttesben.
Máté J. György írja “Mozaikkockák” könyvében:
“A dél-koreai származású Mia gyerekkorában kezdett énekelni szülővárosában, Szöulban, és elsősorban az ott állomásozó amerikai katonák körében aratott sikert két unokatestvérével, a nagynénje lemezéről sebtében megtanult angol nyelvű számokkal, az Ole Buttermilk Sky-jal (Hoagy Carmichael) és a Candy and Cake-kel.
A három lány ekkoriban még egy szót se tudott angolul, de a fellépéseiket rossz angol kiejtésük bájossá tette. Előadásaikért csokoládéval és sörrel fizettek az amerikai katonák, amit aztán a lányok élelmiszerre cseréltek.
Az ötvenes évek végén egy amerikai ügynök, Tom Ball vitte át őket az Egyesült Államokba, ahol a Kim Sisters (Mia, Sue és Ai Ja) sikert sikerre halmozott.”
Hihetetlen módon a három lány pillanatok alatt megtanult játszani bármilyen hangszeren.
A hatvanas években alighanem a Kim Sisters számított a világ legsikeresebb koreai előadójának.
1967-ben mindhárom lány férjhez ment. Mia hozzám, a másik két tag egy-egy amerikai gengszter-családból származó gazdag olasz fiatalemberhez.
AiJa a nyolcvanas évek végén, elhagyatottan tüdőrákban halt meg. Volt férje már előbb öngyilkos lett. Sue (sikertelen) ingatlanügynök lett Las Vegasban, de 25.000 dollárt adott egy Sarah Gerdes-nek, akivel ezért a pénzért megíratott egy könyvet a THE KIM SISTERS-ről, egy kitalált mesét, amiben egy szó sem volt igaz.(Ilyenek vagyunk…)
Miával ötvenöt éve vagyunk együtt éjjel-nappal. A Stardust forgószínpadán ismerkedtünk össze, és szerelem volt első látásra, ami máig tart. Miának köszönhetem, hogy 1964 óta boldog ember vagyok.
Történetünk egyedi és szerintem könyvbe való. Miután halálosan beleszerettem Miába, adtam neki egy pédányt első lemezemből (kb. 1965), neve “THE TOMMY VIG ORCHESTRA” volt. A zene alapján viszonozta szerelmemet. Úgy érezte, neki olyan férfi kell, aki ilyen zenét ír.
Szerencsémre ilyen szituáció is létezik!
Esetem igen hasonló Thelonious Monkéhoz Nica Rothchilddal.
“The moment she first heard the music of Thelonious Monk, (
‘Round ‘Bout Midnight, Straight, No Chaser,
stb.)
Baroness Pannonica Rica Rothchild walked out on her own life, and devoted herself to the American jazz genius.”
Thelonious Monk and Nica Rothchild at the Five Spot jazz club,
New York, 1964: “She’s in love with him through his music.”
Koreai fellépésünk előtt a Szöul Kulturális Központban.
A “MEGLEPETÉS MIÁNAK” igaz története
Első Big Band koncertemre készültünk a Las Vegas-i Sahara Hotel dísztermében. Mia előző nap tért haza világkörüli KIM SISTERS fellépéseiből. Megígértem neki, hogy lesz egy “SURPRISE FOR MIA” című szerzeményem is a programban.
“Lenni meglepetés” – hogy Rejtő Jenőt idézzem…
Egy átlagember azt gondolná, hogy egy szerelmes ballada lesz a “Surprise for Mia.”
Nem az volt.
Egy gyors, szvinges kompozíció lett, tizenkétfokú atonális hangzás mindjárt az elején. Igazi jazz plusz kortárszene. Meglepetés a javából.
Mia nagyon meghatódott, hogy a nóta szívből jött, egy becsületes, őszinte és tehetséges ember szívéből.
Azóta éjjel nappal együtt vagyunk boldogságban.
A The Kim Sisters
A lányok szaxofonon, hegedűn, fuvolán, harsonán, trombitán vagy gitáron igen gyorsan megtanultak annyit játszani, ami a fellépésükhöz kellett, Mia remekül dobolt is. Írtam nekik arrangementeket marimbára, amiket nagy sikerrel adtak elő a televízióban. Szólamaikat percek alatt elsajátították.
Mia is, én is amerikaiak voltunk mikor megházasodtunk, de noha ő Szöulban, én Budapesten születtem, hasonlóságunk a zenén kívül sok másban is megnyilvánult. Pl. kisfiúnk focizott egy gyerekcsapatban, melynek éveken keresztül én voltam az edzője.
Mia minden meccsünkön kint volt, pontosan megismerte a sportág szabályait, úgyhogy ma is, amikor a tévében látjuk a Barcelona vagy a Real Madrid valamelyik mérkőzését, ugyanúgy érti az eseményeket, mint én. Vagyis a mindennapi élet dolgaiban is megértjük egymást, plusz Mia kiválóan főz.
Gyakorlatom a nőkkel
Általánosságban az a véleményem, hogy egy nőnek sokkal jobbak az elgondolásai és a megérzései, mint egy férfinek, noha a művészetek területén (irodalom, festészet, zeneszerzés) inkább a férfiakdomi- nálnak.
Ismertem Sarah Vaughant, Ella Fitzgeraldot még jobban, vele Leonard Feather házában találkoztam, és jól elbeszélgettünk.
Például ők, vagy Annie Ross, akit személyesen nem ismertem ugyan, de láttam fellépéseit a Birdlandben, a jazz legmagasabb fokát képviselték. Tökéletesen intonáltak mindhárman, és meg volt náluk a swing, az a bizonyos összetéveszthetetlen (és utánozhatatlan) amerikai jazzérzés.
Számomra úgy tűnik, a hangszeres jazzben a férfiak jobbak. Hasonlatként említhetem a festészetet. Létezik néhány jó nő festőművész, de a számuk a férfi festőkéhez mérve elenyésző.
Az irodalomban a legnagyobbak között is találunk nőket, de nem sokat. Kedvencem Carson McCullers.
Az a véleményem, hogy az írodalom is főleg férfimunka. Gertrude Stein írásait nem éreztem annyira átütőnek, mint F. Scott Fitzgerald vagy Hemingway könyveit.
Mostanában olvasok egy újabb amerikai novellaantológiát, és bevallom, a női írók műveitől nem vagyok elragadtatva.
A jazzben hasonló a helyzet. A jazzt én erőteljes, férfias kifejezési formának érzem. Benny Goodman, Charlie Parker vagy John Coltrane muzsikája részemre az irányadó.
Egyenlőség?
Nőt és férfit sokszor nem is helyes egyformán megítélni. Egy nőnek a legfontosabb szerepe meghódítani egy férfit: így maradhat fenn a jövő generációja. Ehhez csinosnak és vonzónak kell lennie. Fiatalkori világunkban szerintem ez a nő legfontosabb rendeltetése.
De ezen felül gondoljunk csak a sportra: egyetlen sportágban sem játszanak egymás ellen nők és férfiak, kivéve vegyes párosokat teniszben és pingpongban.
Itt megjegyeznék egy megint csak tilos véleményt: a női teniszezők közt a leszbikusok dominálnak, nem véletlenül, hiszen testi és lelki alkatuk férfias, ami igazságtalan előny heteroszexuális nőkkel szemben, de ki merné ajánlani, hogy a leszbikus nőknek külön bajnoksága legyen?
Ma nem egy amerikai államban nem engednek meleg fiukat indulni lányok sportversenyein akkor se, ha fizikai (sex-change) operáción estek át. Ha fiunak születtek, nem versenyezhetnek lányokkal. De egy leszbikus nő teniszezhet egy női bajnokságon…tehát a megkülönböztetés nem mindig vonatkozik egyformán mindenkire…
Zeném
Én a komoly jazzt és a modern klasszikus (kortárs) zenét kombinálom egybe: természetesen és harmonikusan. (Rejtő Jenő mondaná, hogy “ebből még sok kellemetlenségem lesz” – de mivel én (1) ezt tartom művészileg fontosnak és hiányzónak és (2) ez a természetes muzsika jön szívemből…David Farraguttal értek egyet: “Damn the torpedos…”)
Olimpia
Amikor 1994-ben a hivatalos Olimpiai Jazzfesztivált megszerveztem Los Angelesben, négy évig tartottak az előkészületek. Volt egy titkárnőm, kettesben dolgoztunk ezen a négynapos rendezvényen. Nemzetközi fesztivál volt, Japántól Svédországig a világ minden sarkából érkeztek szólisták. Németországból például egy remek harsonást küldtek, Albert Mangelsdorffot.
Nagyzenekarom állandóan a színpadon volt, négy napon keresztül, mi kísértük a külföldi szólistákat is.
Szabályom egyszerű volt. Nem lehetett fusion, jazz-rock, világzene, third-stream: semmiféle kommersz muzsika.
Willis Conovert szerződtettem műsorvezetőnek, és a Voice of America leadta az egész négy napos koncert-felvételt.
Irodalom
Rejtő Jenő a kedvenc íróm. Rejtőben legfőképp azt szeretem, hogy nála a nevettetés teljesen megfér a mély filozofálással, az élet komolyan vételével és megértésével. Az embert ő olyan alaposan volt képes analizálni, mint a legnagyobbnak tartott írók.
Ám nemcsak ez a kettős tehetség volt meg benne, hanem filozófiáját izgalmas olvasmányos történetekbe öltöztette. Továbbra is
A fehér folt
a kedvencem tőle, ugyanis abban minden benne van. Azon kívül, hogy szerelemről, igazságkeresésről és más fontos témákról ír, Rejtő nagyszerű jellemeket teremt, ragyogóan megírt könyv, izgalmas történet, tele komoly humorral.
Most fejezem be Theodore Dreiser
Titán
-trilógiáját. Bírálja az amerikai kapitalizmus túlkapásait, a korrupt politikusokat.
Egyes szupergazdag, befolyásos emberek a korrupciót természetes rendnek tartják, lételemük, hogy mindenkit kiraboljanak.
Lehet Dreiser remekül megírt könyveiből tanulnunk. (Gondoljuk csak meg, John Blinken valamikor fegyvergyárosoknak dolgozott…)
Persze sok más is van Dreiserben, szerelem, csalódás, emberi gyarlóságok. Mind a stílusa, mind pedig az életfilozófiája nagyon vonzó számomra. Élvezetes olvasmány, ráadásul úgy érzem, sok ponton hasonló az életfelfogásunk.
Olvasok emellett még három másik könyvet is: Nathaniel Hawthorne elbeszéléseit, egy antológiát,
Short Story Masterpieces
címmel.
(Ezt a kötetet viszem magammal, ha valami olyan hivatalban akad dolgom, ahol várakozni kell.) A harmadik könyv, amit Dreiser mellett olvasok, Joseph Heller műve, a
Closing Time
.
A magyarok közül Rejtő mellett Mikszáth, Heltai, Krudy, Móricz, Karinthy és Kertész Imre talán a legkedvesebbek számomra. Ha megszeretek egy írót, minden könyvét elolvasom. Azóta
A feleségem története
(Füst Milán) is a kedvenc könyveim közé került.
Down Beat
A
Down Beat
jazzmagazin harmincharmadik éves olvasói szavazásán 1968. december 26-án a vibrafon-kategóriában a tizenkettedik helyet értem el, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy abban az évben a jazzt kedvelő amerikai közönség számára én voltam az egyik legjobb művésze ennek a hangszernek. Ezen a szavazáson az első helyeket Gary Burton, Milt Jackson, Bobby Hutcherson és Lionel Hampton foglalták el. A tizenkét legjobbnak ítélt vibrafonos között csupán két európai származású zenész szerepelt: a remek német Karl Berger volt a másik (No. 11.), aki főként free jazzt játszott.
Ma már más világ van. A fiatalabb kritikusoknál az általam igazi jazznek számító muzsika már nem áll figyelmük középpontjában.
Az Ős-Jazz Szövetség
Magyarországon Roy Schmidt volt az első, ötvenes években alakult titkos jazz szövetség elnöke, Garda Gyuri dobos volt az alelnök.
A mai magyar jazz szövetséghez egyáltalán nem hasonlítható az az egyesület, mert akkor a jazzel foglalkoztunk, nem a pénzzel. Szegény Zágon Iván zongorista barátomnál jöttünk össze jam sessionökre.
Csodagyerek
Elég nehéz gyermekkorom volt, noha csodagyerekként kezeltek a legjobb korabeli jazz-zenészek, akikkel nagyon szerettem együtt muzsikálni. Elsőként természetesen az apám jut eszembe, aki fantasztikus klarinétos, sőt, szaxofonos volt.
Nagy slágereket írt az ötvenes években, például az ő szerzeménye volt a
Veled vagyok még gondolatban
és a
Tudom, hogy visszajössz egy őszi délután
. A Rádió tánczenekarának ő volt az első szaxofonosa. Gyakran játszott modern francia klasszikus darabokat alt szaxofonon zongorakísérettel a rádió adásaiban.
Korán megtanított rá, hogy a zenét komolyan kell venni és mindig pontosan kell játszani.
Aztán itt volt a gitáros Bacsik Elek, a tangóharmonikás Tabányi Misi, vagy a bőgős Schlotthauer József. Kiváló zenészekkel játszhattam a Rádióban, a Zeneakadémián, a Cirkuszban és a Városi Színházban, dobpárbajokat vívtam Radnóti Tomival és Beamter Bubival a Chappy Zenekar kiséretével.
Öt-hatéves koromtól kilencéves koromig nagyszerű dolgom volt, mert a profik elfogadtak, mint egyenrangú jazz-zenészt. Jól esett, hogy tartottak valakinek, és azt csinálhattam, amit szeretek: dobolhattam jazzt.
Most, sok évtizeddel később is azt gondolom, ez volt az életem egyik legkiegyensúlyozottabb, reményteljesebb időszaka, mielőtt Miát megismertem.
Hozzá kell tennem, soha se éreztem, hogy cserélnék ezzel vagy azzal a személlyel. Ha irigyeltem valakiben valamit, az sose egy egész élet volt, inkább apróságok: az egyik ismerős fiút azért, mert magas volt és jóképű, a másikat azért, mert mindig az ölébe hullott a szerencse, soha nem kellett megküzdenie semmiért.
De mindig tisztában voltam vele, hogy én csak magammal lehetek azonos, úgyhogy értelmetlen azon gondolkozni, milyen jó lenne, ha én lennék X vagy Y, pláne, hogy a bajaikat (lelki-testi problémáikat) nem ismerem.
Elképesztő Kertész Imre “A VÉGSŐ KOCSMA” ill. “A NÉZŐ” című írásaiban olvasni a maga és Ligeti György öregebb kori problémáiról: a zsenik se tudják végleges megelégedésükre megoldani testi – lelki – filozófiai problémájukat.
Szerintem a felmerült kérdésre, hogy “
Mi az Élet értelme
?” egy zsiráf tudna legjobban válaszolni, ha tudna beszélni nyelvünkön. Világos válasza ez lenne:
“Tessék?”
(Angolul:
“Excuse me?”
)
Szüleim
A szüleimről annyit, hogy mindketten nagyon tehetséges és bátor emberek voltak. És ezek a jelzők itt elsősorban azt jelentik, hogy határozottan kiálltak igazukért és a gyerekeikéért is. Szerettem velük lenni, noha házasságuk nem volt jó, és így Pityu öcsémen és rajtam is nagy volt a nyomás.
A szülők nem váltak el, azt hiszem, a gyerekek miatt. Kitartóan gondoskodtak rólunk, de egymáshoz már kevésbé voltak hűségesek. Apámnak rengeteg barátnője volt, és azt gyanítom, anyám is sokszor megcsalta apámat.
Utólag úgy látom, a két gyerek (Pityu és én) útjukban voltunk, létezésünk zavarta őket, mégis mindig számíthattunk rájuk.
Nekem ez a ragaszkodás-érzés nagyon fontos volt, úgy vélem, részben az egész életemet meghatározta.
Apám
Noha Víg György nagyszerű, nagytehetségű és igen jó képű ember volt, mindent és mindenkit a környezetében alattvalójának tekintett. Ez akkor vált tűrhetetlenné, amikor az öcsémmel felnőttünk. Ezt a fölényes, lenéző hozzáállást apánk részéről persze felnőtt korban nem lehetett eltűrni úgy, hogy összevesztünk vele, és az élete utolsó huszonöt-harminc évében nem voltunk jóba apánkkal.
Végül dollármilliomos lett, de mindent elkövetett annak érdekében, hogy a két fiát kisemmizze a vagyonából. Ez sikerrel járt egyébként Anyánk részéröl is, aki szintén dollármilliomos volt második férje halála/örökösödése jóvoltából, de ő is gondosan (és szintén sikeresen) vigyázott arra, hogy két fia ne örököljön semmit nagy vagyonából.
Kilencvenöt éves korában halt meg Gyuri apánk, de végig voltak barátnői, és úgy intézte, hogy az ingóságait ezek a kitartott nők örököljék ill. egy Csányi Attila nevű barátja, akinél sok millió értékű engem, mint örököst illető festményt rejtett el, amiről én csak évek múlva értesültem, akkor se Csányiéktól, amikor azokat Csányi és felesége titokban már régen értékesítették.
Apánk barátnői kaptak pénzt, autót, drága festményeket, mindent. Bizonyos fokig megértem őt, ugyanis egyik fia se volt hajlandó szolgai módon inaskodni apánknak, amit ő követelt. Fellázadtunk ellene, mindketten a magunk módján, ő pedig így reagált erre.
Az ellenségeskedés kialakulásának körülményeire már magam sem emlékszem, de miután Amerikába kerültünk, észrevettem, hogy a szüleim féltékenyek rám. Nagyon szerettem őket, mégse tudtunk kijönni többé.
Apám egyébként Amerikában is megállta a helyét muzsikusként. A híres Mantovani-zenekarban alkalmazták hegedűsként, ami nem volt kis dolog.
Anyám kilencvenévesen halt meg New York-ban, apám azonban a válásuk után hazatelepült, és végül Magyarországon fejezte be az életét: utolsó harminc évében itthon élt.
1956 leverése után előbb én indultam el Amerika felé a magyar aknamezőkön át, családom pedig félig legálisan jött utánam néhány hónappal később. Hogy miképp sikerült elhagyniuk az országot, arra már szintén nem emlékszem, tény, hogy New York-ban találkoztunk újra.
Ott együtt laktunk egészen addig, amíg 1960-ban megkaptam első szerződésemet a nyugati partra.
Újvilág
Tény, hogy 1957. február 21-én érkeztem meg Amerikába. Először New Jersey-ben szállásoltak el minket egy Camp Kilmer nevű táborban.
Az első benyomásom az volt az amerikai életről, hogy rengeteg a hatalmas, színes autó, viszont sehol se látni élő embert.
De visszatérnék még egy pillanatra Magyarországhoz.
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem 1956-tal kapcsolatban Sárközi Mátyás könyvét, a “
Hol köt ki a komp?”
-ot: nemcsak azért, mert remekül érzékelteti az akkori közhangulatot, hanem azért is, mert volt olyan kedves a szerző, és engem is megemlített név szerint a kötet lapjain, mint olyan valakit, aki (mint elkötelezett jazzista) a szabadságot, az antikommunizmust képviseltem hazánkban már akkor is, imígyen:
„Kezdtem megérteni, miért tüntetünk, miért menetelünk lelkesen a hozzánk hasonló vágyakat tápláló lengyelek budapesti jelképe, Bem apó szobra felé. A Royal Revü Varietét kívántuk vissza, Kapitány Annit és Langyos Olivért, Latyi Matyi cukrászinast a másik Matyi helyett.
Akartuk, hogy minden lavóron Vig Tommy doboljon, Jereván helyett Old Firenzét, a Néphadsereg Tiszti Klubja helyett Maison Fridát, a Sztálin-szobor helyére vissza a Regnum Marianumot. Premontrei kanonok atyákat Gödöllőre, Európai Iskolát a Tamás Galériába, Madáchot a Nemzetibe, Galileit a Madáchba, Molnárt a Vígbe,
Viget (Tomit) az Emkébe
, New Yorkot a Hungáriába, kulcsát a Dunába.”
Sötét éjjel lopakodtunk Ausztria felé, miközben reflektorok pásztázták az aláaknázott vidéket. A távolban még láttunk egy orosz tankot is. Amikor a határ közelébe értünk, egy csomó pénzt adtunk egy helybeli, idegen embernek, hogy vezessen át minket Ausztriába.
De minden bizonytalan volt. Apám előzőleg egy zsilettpengét varrt a nadrágom szárába, mondván: „sose lehet tudni…” Vagyis sose tudhatja az ember, kivel szemben kell megvédenie magát.
Oppenheim Laci barátom javaslatára Bécsben az ottani zsidó szervezethez fordultunk, mert a
Hiász
segítségével lehetett a leggyorsabban kijutni Amerikába.
Rögtön megpróbálták ellenőrizni, hogy zsidó vagyok-e, úgyhogy kérdezték, mi a legnagyobb zsidó ünnep? Persze nem tudtam.
Katolikusként nevelkedtem. Meg voltam keresztelve. A „purim” szóra emlékeztem valahogy, ezt válaszoltam, mire szépen kidobtak. Oppenheim viszont tudott válaszolni, mert ő zsidó iskolába járt. Elmagyarázta, hogy a válaszom olyan volt, mintha a „Mi a legnagyobb keresztény ünnep?” kérdésre azt feleltem volna, hogy “a vasárnap.”
A lényeg az, hogy én már kezdettől fogva tudtam, hogy Amerikába, a jazz hazájába akarok menni. És azzal a céllal indultam útnak, hogy amerikai leszek, és azzá is váltam. Amerika sokkal befogadóbb és bizonyos szempontból igazságosabb, szabadabb ország, mint Magyarország. Ott majdnem kizárólag az számít, hogy mit tudsz, nem kell havernak lenni, klikkbe tartozni, nem kíváncsiak a vallásodra, a politikai véleményedre, stb.
Ha elsőre hibátlanul leolvasod a legnehezebb kottát, minden stílusban tudsz játszani és megbízható ember vagy: szerződtetnek a hollywoodi stúdiókba. Ennyi.
A Teleki térről heten indultunk el gyalog Bécs, a szabadulás felé.
Útközben néha felvett egy-egy teherautó, és az vitt tovább egy darabon. Olyankor adtunk a sofőrnek valami pénzt. A létszámunk egyre nőtt, mindig újabb és újabb emberek csatlakoztak a csoportunkhoz. A határ közelébe érve már vagy százan lehettünk.
New York-i családi élményeimet ott hagytam abba, hogy a nyugati partra kerültem, mert ott kaptam szerződést.
Pityu
Pityu öcsém még egy ideig a szüleimmel maradt New York-ban, majd belépett az amerikai hadseregbe. Tehetséges harmonikás volt, és remekül énekelt. Gond nélkül elhelyezkedhetett volna énekes/szólózongoristaként. De édesapánk elnyomta, ezért Pityu nem is nagyon szerette a családi életet, az az érzésem, hogy
menekült
a haderőbe.
Úgy látom, hogy anyánk Pityut szerette jobban, talán azért is, mert apánk viszont engem érzett közelebb magához: én voltam a profi zenész, aki pénzt keresett a muzsikálással, “haza adtam” minden hónapban. Az öcsém soha, tehát őt apánk szinte levegőnek nézte. Ha Víg György nem tudott kihasználni valakit, nem foglalkozott vele.
Apám tehetségesen festett. Számos saját képét és sok Kádár Béla eredeti olajfestményét is Csányi Attilánál helyezte el, aki (mint írtam) Apánk halála után titokban eladta őket, pedig nekem és öcsémnek kellett volna örökölnünk a drága képeket.
Pityu Las Vegasban él: annak idején még én hívtam oda, és ott ragadt. És most is olyan a pénzzel (és velem) való kapcsolata, mint fél évszázaddal ezelőtt: rossz…
Amerika nagy ország
Kezdetben, az első nyugati parti szerződéseim idején úgy fogtam fel a dolgot, hogy New York-i lakos vagyok, és csak átrándultam rövidebb-hosszabb időkre a másik partra dolgozni. De néhány év után rájöttem, hogy ez már nem igaz, inkább fordítva áll a dolog: nyugaton lakom, és New York-ba csak el-ellátogatok néha.
Hawaii, Seattle, Las Vegas, Reno, Lake Tahoe és Los Angeles lett az új lakó- és munkahelyem, mindig volt jó zenei szerződésem.
A nyugati oldalon elsősorban nagyzenekari jazzdobosként dolgoztam, de persze más formációk is alkalmaztak. Jól ismertem a kottát, ráadásul svingesen doboltam, amire ott szükség volt. Magyarán egy olyan stílusban tudtam előadni, amit csak Amerikában lehet igazán megtanulni.
Ott mindennek a szakmai tudás az alapja. Mint írtam, Szabó Gabi mondta nekem egyszer: Amerikában úgy kezdődik a zenében való érvényesülés próbája, hogy nagyon jól muzsikálsz, és csak ezután kezdhetsz sorba állni állásért, hiszen rengeteg a tehetséges muzsikus, akik a világ minden sarkából özönlenek Amerikába. Ez a fajta 100 százalékos, halál pontos zenei felkészültség Magyarországon a jazzben nem lett divat.
Egyéni stílus
Las Vegas-i koncertjeimen keveredett egymással a humor és a komoly előadás, a közérthető és az absztrakt elemek. Volt, hogy kötélhágcsón lengve érkeztem meg a nagyzenekarom elé; máskor a zenészeim hökkentették meg a közönséget egy-egy „performansszal”, például amikor a trombitás Terumasa Hino Milcho Leviev zongorájának húrjai közé fújt a hangszerével.
Történetesen ott állt a színfalak mögött Benny Carter altszaxofonos is, jó barátom, egy sokkal konzervatívabb felfogású, de kiváló szólista, aki Hino akciójától egészen kikelt magából, nekem kellett csitítgatnom, nehogy meghallja a közönség, mennyire felháborította Cartert ez az avantgárd gesztus.
Millió hasonló történetet tudnék mesélni. De most csak annyit, visszautalva Szabó Gábor mondására: néhány évvel ezelőtt olvastam az Interneten egy interjút, melyet még az 1970-es években készítettek Stan Kentonnal, aki zeneszerzőként szerződtetett engem a Los Angeles Neophonic Orchestra néven ismertté vált nagyzenekarában.
Amikor a jazz jelenlegi helyzetéről kérdezték, illetve arról, lát-e a maiakban olyan egyéniségeket, akik az ő zenei gyakorlatát képesek folytatni, két embert nevezett meg, Don Ellis trombitást és engem. Minket tekintett zenei örököseinek. Én ezt nagy dolognak tartom, hiszen egy óriási amerikai művész és zenekarvezető csak kettőnk big band-felfogásában látott elegendő újítást. Kentonnak természetesen semmi érdeke sem fűződött ahhoz, hogy emlegesse a nevünket. Pénzt sem kapott érte; hátam mögött mondta, egyszerűen így gondolta, és erre büszke vagyok.
Ahogy arra is, hogy más elismert, akár világhírűnek is nevezhető muzsikusok, például Lalo Schifrin, szintén velük egyenrangú partnerként: zenészként, komponistaként és hangszerelőként kezeltek.
De hogy Kenton rólam és Ellisről mondott szavai hitelesebbek legyenek, még elmondom: a napokban a kezembe akadt egy Las Vegas-i újságcikk 1973. május 25-i keltezéssel. Szerzője Chuy Reyes. A kivágás sajnos nem mutatja,
melyik
Las Vegas-i lapról van szó, de arra gyanakszom, hogy a
Las Vegas Review-Journal
lehet. Szóval Reyes az évente megrendezett TOMMY VIG MINI JAZZ FESTIVALtól indul el. 1973-ban rendeztük meg a nyolcadik ilyen fesztivált Nevadában.
A szerző azt is elmeséli, hogy nemrég fejeztem be harmadik film- zenémet, és hogy melyik amerikai lapok szóltak elismeréssel a művészetemről. Majd hozzáteszi:
„Tommy Vig has been called one of the future leaders in American music by Stan Kenton and Leonard Feather”. Vagyis Kenton és Feather szerint én leszek egyszer Amerika egyik meghatározó zenei személyisége.
Noha minden magyar jazzista tudja, hogy a jazz az amerikai zene, a tény, hogy én ennek a művészetnek a hazájában lettem sikeres jazz muzsikus: Magyarországon sajnos ellenem szól.
Idehaza nem hívnak meg jazzfesztiválokra, nem rendel tőlem hangszerelést senki, se mint vibrafonos, se mint dobos nem vagyok alkalmas az itteni zenekarokba. Itt úgynevezett “magyar jazz” van, nem amerikai.
Magyar jazz?
Dehát a “magyar jazz” kifejezés értelmetlen kitalálás, olyan ténylegesen nem létezhet. Csak egyfajta
jazz
van: amerikai. És én csak azt tudom. Szegény Gonda János javasolta egyszer, hogy menjek vissza Amerikába, mert itt nem fognak befogadni. Elgondolkoztató, és a magyar zenei világból való erőszakos kirekesztésem ugyan tény lett, mégis remekül érzem magam idehaza. Odaát elismert elsőrangú amerikai jazzista voltam és maradtam, és az számít! Úgy látszik ez a tény bántja a Bágyi Balázsokat és a Gayer Ferenceket, akiktől a többi jazzista fél.
A magyar zenészek, akik “a pokolba kívánnak” (Dudás Lajos megítélése), “Hegyeshalomig jók” (Pege Aladár kifejezése): erről nem én tehetek. (Amúgy véleményem szerint Bágyi Balázs ill. Gayer Feremc Hegyes- halomig sem jók…)
Fénykor
New York-ban 1957-ben rendkívül színes jazzélet volt, én pedig hamar belevegyültem a fiatal jazzisták társaságába, akik befogadtak, mint dobost.
A klubokban nagyon népszerűek voltak a
jamsession
ök, vagyis alkalmilag összeverődött zenészek spontán fellépései. A dobszólóim eredetiek voltak, mindig másmilyenek, de mégis érdekesek, ritmikusak. Legalábbis a közönség és a kollégák szerették őket.
Kisebb zenei kompozíciók voltak. És ezzel sikerült felhívni magamra a figyelmet. Ezeket az eseti fellépéseket követték az állandó megbízások.
A 60-as években a Sands Hotel* volt a legmenőbb szálloda Las Vegasban. Ott lépett fel Frank Sinatra, Dean Martin, Nat King Cole, valamint a legnépszerűbb komikusok. Amikor ott voltam nagyzenekari dobos, mindenkivel dolgoztam, aki náluk szerepelt.
A big bandünk a színpadon volt.
Ugyanez történt a Caesars Palace Hotelben, oda szerződtettek a házi big bandbe dobosnak, mikor az a hotel megnyílt. Az ott fellépő sztárokat mindet kísértem dobon, többek között Tony Bennettet, Judy Garlandot, Lena Horne-t, Woody Allent, Jimmy Durante-t, Tony Curtist, Wayne Newtont (aki egy időben, még a házasságkötésünk előtt szerelmes volt Miába, szerencsére reménytelenül), Bobby Darint, Danny Thomast. Egyébként ez utóbbi volt talán a legbarátságtalanabb komikus, akivel valaha találkoztam. A színpadon valóságos székfoglaló beszédet tartott arról, hogy az emberek szeressék egymást és legyenek barátságosak egymáshoz, de mihelyt lejött a színpadról, hideggé és elutasítóvá vált. Szólni se lehetett hozzá.
A Sands zenekarának Antonio Morelli volt a vezetője. Az első trombitás Buddy Childers volt, Stan Kenton egyik kedvence, remek muzsikus. Las Vegasban jó barátok voltunk.
Alkalmanként megmondtam nyíltan a sztároknak és a főnökségnek, hogy én zeneileg másképp gondolom a dolgokat, mint ők, és ezért egyszer ki is tettek az állásomból a Sandsből.
Childers figyelmeztetett: “Tommy, ha így folytatod, egyre rosszabb helyeken fogsz játszani egyre kevesebb pénzért.”
De nem lett igaza.
Mindig jobb és jobb zenei állásokat kaptam, több és több pénzért. Különösen, amikor eljutottam a hollywoodi stúdiókba. Az efféle megbízásokban nagyon sok pénz volt, ráadásul nap nap után a világ legjobb muzsikusaival játszhattam egy zenekarban.
Sivatag
Las Vegas a kietlenség közepére épült, ezért az ottani szállodák is gyakran viseltek erre utaló nevet: Sands, Dunes, Sahara, Desert Inn, stb. A Dunes Hotel jelmondata ez volt: „Csoda a sivatagban!” (“Miracle in the Desert!”). (Majdnem minden nagy las vegasi szállodában muzsikáltam a hatvanas években.)
Itt szeretnék megemlíteni egy érdekes, felejthetetlen epizódot 1969-ből. Az utolsó néhány napon, mielőtt végleg Hollywoodba indultam, amikor a zenészek sorsa már igen rosszra fordult Las Vegasban, a KENO nevű játékon nyertem 1500 dollárt, és a focimeccsen, amit a Nellis Air Force Base csapata ellen mi, zenészek játszottunk, én rúgtam a győztes gólt, jó 30 méterről, spiccel.
A nagy szélben megcéloztam a kaput, és a katonák kapusa nem bírta kivédeni a rúgást. Csapatom ujjongott az örömtől. Tehát Las Vegast mint “winner” hagytam ott
Hollywood
Childersszel egyébként azután Hollywoodban is találkoztam, ő is oda menekült, mikor Las Vegas kezdett bezárni a muzsikusok előtt. (1969)
Szerencsére új városunkban is sok közös munkánk akadt. Nem mondhatnám, hogy népszerű kolléga volt, noha magam nagyon kedveltem őt. A szókimondó, őszinte embert nem mindenhol szeretik.
Annyi munkám volt, hogy több ajánlatot vissza is kellett utasítanom. Hívtak Renóba állandó munkára egyik hotel nagyzenekarába dobosnak– nem tudtam vállalni; Maynard Ferguson, a korszak egyik vezető zenekar vezetője hívott zenekarába dobosnak (Tropicana Hotel) – az ő ajánlatát se fogadhattam el sajnos. Viszont többek között doboltam Cat Anderson, Red Rodney, (Ray Brown bőgőzött!), Terry Gibbs, Billy May és Art Pepper együtteseiben.
L.A.
Az egyik legfontosabb emberi és zenei kapcsolatom egy fantasztikus trombitáshoz, Don Ellishez fűződött. Ellis írt és játszott darabokat például 7/8- ban és 9/4-ben, sőt 19/8-ban és 33/16-ban is. Rengeteget dolgoztunk együtt, négereskedtünk is egymásnak televízió film- zenékben is (Pl. DOCTORS HOSPITAL – Universal Pictures), hol az én, hol az ő zenekarában segítettük egymást, ahol tudtuk. A kvartettjében (ahol doboltam és vibrafonoztam) ismerkedtem össze Roger Kellaway zongoristával.
Az Ellis-kvartettel minden héten játszottunk a
Baked Potato
nevű Hollywood-i jazz clubban Ellis, Kellaway, egy Johnson nevű Fekete bőgős és én. De nemcsak lemezeken vagy koncerteken működtünk együtt közös formációkban. Játszottam vele pl. az általa írt híres filmzene,
A francia kapcsolat
(The French Connection) felvételén is.
Emlékszem néhány különleges zenéjére.
Írt 14 (tizennégy!) timpanira 7/4-be egy szólamot, (Universal Studios) a dobokat kvintettben kellett hangolni, egyszerre 2-2- timpanit megütve. Leblattoltam. Ez ott így ment.
Egy másik hangszerelése dobfelszerelésre és hárfára íródott. Remek volt. A film azt ábrázolta, hogy egy csibész ellopott egy autót, és ahogyan szétszedte a kocsit, azt festette alá Don zenéjével, a legkisebb nüánsz-ot is megzenésítve. A legjobb hollywoodi hárfás és én játszottuk duóban: nagyon nehéz volt. De, amikor a piros lámpa kigyullad, akkor nincs mese…
Komponistaként részt vettem Ellis utolsó, életében megjelent lemezén (
Music from Other Galaxies and Planets
).
Nagyon jól megértettük egymást, noha én minden jazz ill. klasszikus kompozíciómat 4/4-ben, vagy ¾-ben írom. (Mint pl. Haydn, csak nem olyan jól…)
Don sajnos súlyos öröklött szívbetegségben szenvedett, és negyven- négy éves korában meghalt. Mia volt az utolsó, aki beszélt vele életében. Egyszer a
Starsky és Hutch
tévésorozat egy zenéjével kapcsolatos munkaügyben keresett telefonon. Épp vacsoráztunk, Mia vette fel a kagylót, és mondta Donnak, hogy majd vacsora után visszahívom. Meg is tettem, de már nem élt!
Emlékszem, egy alkalommal Don mesélte, hogy az orvos közölte vele: ha ágyba fekszik, és meg se mozdul többé, van még két éve, de ha folytatja az aktív, munkás életet, akkor maximum egy éve van hátra…
A temetésén is mi játszottunk, közvetlen munkatársai és barátai, például Milcho Leviev zongorista.
Howard Hughes
Visszakanyarodva Las Vegashoz: a zenei helyzet akkor vált hirtelen halottá a városban, amikor Howard Hughes megvásárolta a Desert Inn Hotelt.
A zenészeket elküldték, egy teljesen újfajta üzletpolitika kezdett érvényesülni a hotelekben ennek nyomán.
Hughes tudta, hogy Las Vegasba zene, illetve komikus és énekszámok híján is özönleni fognak a turisták, mert a sivatagi város fő vonz ereje mégiscsak az, hogy itt
pénzt lehetett veszíteni
.
Erről a lélektani tünetről már szóltam
Szó sincs szerencséről! Aki ügyes, és meg tudja verni a bankot, azt már ismerik a kaszinókban, és hamar kitiltják őket, erre ott törvény van!
Sors
Fiatal koromban Magyarországon ütősként is játszottam szimfonikus zenekarban, de soha nem akartam hivatásos ütőssé válni: a jazz volt mindig az álmom, ahol a saját gondolataimat fejezhettem ki zenében.
A disszidálásom elején, miután Ausztriából tovább engedtek, Németországba kerültem, ahol a nagybátyám élt, és elintézte, hogy beengedjenek a helyi egyetemi szimfonikus zenekarba üstdobon vendégszerepelni. Emlékszem, egy Mozart-darabot játszottunk. A végén az egész zenekar megtapsolt. Akkor voltam tizennyolc éves.
Véletlenül mégis ütős lettem
Egyszer szegény Roger Rampton barátom (Las Vegasban a legjobb ütős) kisebb balesetet szenvedett, valami ráesett a hátára, amikor szerelt a garázsában és engem kért meg, hogy helyettesítsem, mivel tudta, hogy két Stardust dobos fellépésem között van időm átszaladni a Dunes Hotelba játszani. Rendben le is játszottam a timpani, xilofon stb. részeket, mindent, amit kellett, és onnantól kezdve kimondták rám, hogy a Vig egy ütős.
Hiába mondtam, hogy én csak dobolni, esetleg vibrafonozni akarok, semmi mást, rajtam maradt a bélyeg.
Így aztán, már mint ütős szerződtem le a hollywoodi stúdiókba, mert tudtam, hogy ez a bekerülés legesélyesebb módja. Úgy döntöttem, majd később meglátom, hogyan tudok minél többet foglalkozni a kedves jazz hangszereimmel. Valószínűleg az szólt mellettem, hogy minden ütőhangszeren tudtam játszani, nem volt gond számomra a kottaolvasás, és még a jazzben is járatos voltam. Hollywoodban dolgozott Emil Richards, Victor Feldman és Larry Bunker. Ők hárman voltak hasonló képzettségű ütősök, mint én.
A többi perkás kizárólag klasszikus zenére szakosodott. Vagyis amikor egy hollywoodi zeneszerzőnek olyan ütős kellett, aki szvinges zenét is képes volt megszólaltatni, négyünk közül kellett, hogy válasszon.
Ráadásul jó kollegiális viszony volt a négy muzsikus között, úgyhogy amikor kaptunk egy megbízást, amit egyéb elfoglaltságaink miatt nem tudtunk elvállalni, rögtön szóltunk a többieknek, hogy akinek épp van ideje, ugorjon be helyettünk.
Baráti viszonyban voltam a nagyjából kilencvenéves Claire Musser hangszertervezővel, aki maga is sokat marimbázott és xilofonozott, és 1948 után épített vibrafonjai olyan igényes hangszerek voltak, hogy versenyre keltek az akkor már sok éve működő Deagan cég termékeivel. Musser is szerepet vállalt a népszerűsítésemben: beajánlott sok helyre, mint vibrafonost. Marimbán és basszusmarimbán is többször szerepeltem. A hangszercsaládba tartozik még a csőharang, melyet kemény fakalapáccsal szólaltatnak meg. Nem ismerek mást magamon kívül, aki csőharangon is játszik jazzt.
Volt egy improvizált jazz csőharang-szólóm például Henry Mancini egyik televíziós előadásában, ahol minden héten szólószerepet kapott az együttes valamelyik tagja. Marimba-szólóm is volt, de az nem annyira különleges. Shelly Manne volt a dobos, én meg az ütős. Valaki a felvétel előtt figyelmeztette Mancinit, hogy a csőharang nem jazzhangszer. Mire ő azt felelte: igen, de Tommy Vig játszik majd rajta.
Amikor kaptam egy stúdiómunkát, mondjuk az MGM-nél, teherautóval szállította a sok hangszeremet egy központi vállalat, amiket aztán felállítottak a stúdióban. Nálam mindig hét üstdob szerepelt, plusz csőharang, vibrafon, gong, xilofon, marimba, harangjáték, nagydob, piatti, valamint minden elképzelhető, a világ különböző részeiből származó ütőhangszer és egyéb dél-amerikai és afrikai dobfélék.
Quincy Jones-szal (akit mi csak Q-nak (kjú) neveztünk) készítettük el például a
Gyökerek
(Roots) című tévéfilm-sorozat zenéjét.
Ott is szerepet kaptak ezek az eredeti afrikai hangszerek és Quincy kérésére kreáltam speciális “afrikai” ütőhangszereket a TV sorozathoz.
Egyszer kaptam egy nehéz basszusmarimba-szólamot az MGM-stúdióban egy Bruce Broughton filmzenei kompozícióban.
Jó néhány ütős szerepelt a felvételen, köztük Jerry Williams, a filmzene-komponista John Williams testvére.
A felvétel elején Jerry elkérte tőlem a mákos kottát, ő akarta eljátszani a rövid basszusmarimba-szólamot, amely ugyan tömör volt, csupán néhány taktusnyi, ám rendkívül nehéz, tele tizenhatodokkal, amiket ezen a hangszeren nem olyan könnyű eljátszani.
Jerry akarta learatni a babérokat, úgyhogy a felvétel legelején elkérte tőlem a szólamot, így nem tudtam átnézni. Nos, mire annak a darabnak a felvételére került sor, Jerry az utolsó pillanatban váratlanul visszaadta a nehéz kottát, hogy mégis inkább játsszam le én. Bennem jobban megbízott, mint önmagában…
Amikor szegény Gonda János tatabányai zeneiskolájában tanítottam jazzdobolni, egy fiatal növendék megkérdezte, szerintem mi a siker titka. Azt feleltem neki, mint dobosnak két dolog kell hozzá: legyen biztos és egyenletes ütemérzéke, a másik az, hogy a zenésztársaid kedveljenek emberileg. Erre megkérdezte, hogy ezt az utóbbit hogyan lehet elérni. Azt feleltem: ezt bizony senki se tudja.
Tény azonban, hogy a többi muzsikust nem az érdekli elsősorban, hogy milyen szólista vagy, hanem az, hogy milyen ember, hogyan lehet kijönni veled, illetve mennyire lehet rád számítani.
Én, mint mondtam, az amerikai szving interpretálásához értek legjobban, ami egy jazzdobosnál a legfontosabb kvalitás.
Buddy Richről, a jazztörténet egyik nagy dobosáról közismert, hogy nem volt könnyű ember, nehéz volt barátkozni vele. Úgy tudta megoldani ezt a problémát, hogy ő volt a zenekarvezető. Minden úgy történt, ahogy ő akarta, a kollégáinak „csak” jól kellett játszania.
Mellesleg, akármilyen nehéz is elhinni, Buddy Rich nem tudott kottát olvasni. Mindent meg kellett tanulnia fejből.
Én ugyanezzel a problémával szembesültem fiatal gyerekkoromban. A Chappy-zenekarral készült lemezfelvételek előtt Radnóti Tomi meg- mutatta egyszer vagy kétszer, mit kell dobolnom, aztán már jött is a felvétel, emlékeznem kellett, mit mutatott.
Richnek is egy kottaolvasásban jártas dobos először mindig ledobolta az új hangszereléseket, ő megjegyezte, és lejátszotta.
Egyszer meghallgatta a zenekaromat Floridában, és a műsor után odamentem hozzá, és lelkesen azt mondtam: „Buddy, te vagy
az
egyik
legjobb!”
Humorérzéke azért volt, értette a mondat iróniáját és nagyot nevetett rajta. (Hogy ő az “EGYIK” legjobb: micsoda sértés…)
Kezdetben a Krupa- és Rich-féle hagyományosabb technikák érdekeltek, és amikor Amerikába kerültem, alaposan áttanulmányoztam egy dobosoknak készült szakkönyvet, Jim Chapin munkáját 1948-ból, az volt a címe, hogy
Advanced Techniques for the Modern Drummer, Volume I, Coordinated Independence as Applied to Jazz and Be-Bop.
Már ebben is szó volt arról, hogy a jobb kéz (a “ride” cintányéron, spang-a-lang/spang-a-lang…szpengeleng/szpengeleng) és a bal láb (hi-hat, kettő-négyen) hozza a ritmust, míg a bal kéz és a jobb láb ettől valami egészen eltérőt tudjon művelni. Ez volt az a bizonyos „independence”, vagyis függetlenség, amely a könyv címében is szerepelt.
Az 50-es évek végén azután megjelent egy újfajta dobolási technika, az eredetileg Afrikából eredő több-ritmusságú dobolás, amelyet például Tony Williams és Elvin Jones alkalmazott, és amellyel gyakorlatilag először az Esquivel-zenekarban találkoztam. Egy nagyon komplikált brazil kottát kellett begyakorolnom. Itt egymástól független és igen eltérő technikákkal kellett játszani mindkét kézzel és mindkét lábbal.
Radnóti Tomi mondta egyszer, hogy ő már az összes fontosabb dobost meghallgatta, de úgy, ahogy én dobolok, senki más nem játszik. Lehet, hogy amit játszom sokaknak nem tetszik, de egyedi. Ahogy a kollázsaim kapcsán is mindig elmondom ugyanezt. (Non-derivative: senkit se utánzok.)
Egy fontos újságcikk érzékletesen mutatja be egy új tehetség – jelen esetben én – „beérkezését” a nyugati part legmagasabb jazzköreibe. A nagy esemény a Las Vegas-i Caesars Palace Circus Maximusában zajlott le, egy délutáni koncert formájában.
A hangversenyen a műfaj jelentős alakjai is megjelentek: ott volt a „magas és elegáns” Stan Kenton, a „tiszteletbeli fövendég”, valamint a Tropicanából átrándult Buddy DeFranco, aki a Glenn Miller nagyzenekart vezette a klubban. Mindketten az új jazzhangokra kíváncsian érkeztek.
A hatalmas színpadon huszonhat tagú nagyzenekarom foglalt helyet. Big Bandemben jó néhány jelentős világhírű szólista is szerepelt, a trombitások között volt Buddy Childers, Kenton egykori vezető trombitása, Wes Hensel, aki Les Brown együttesében trombitált, és szegény Bill Chase barátom, aki nemrég még Woody Hermannál volt “lead.”
Négy vadászkürtös, akik közül hárman Los Angelesből repültek Nevadába kizárólag a koncert kedvéért, valamint egy tubás. Továbbá öt-öt harsonás és trombitás, öt fafúvós és két ütőssel kiegészített ritmusszekció. A dobfelszerelés mellett több üstdob. A zenekart én vezettem.
A cikkíró szerint nevem máris ismertnek számít Las Vegasban, és azt jósolja, hogy a közeli jövőben jól csengő nevem lesz a zene összes amerikai nagyvárosában.
A koncert előtt beszélgetést folytatott velem, elmondtam, hogy eddigi pályám legfontosabb állomása a Stan Kenton zenekar volt, amely egy művemet is bemutatta a The Music Centerben (a Neophonic Orchestra koncertjén). Ennek megfelelően a mostani hangverseny is a
Four Pieces For Neophonic Orchestra
című darabommal kezdődött.
Ez is, mint egyéb szerzeményem – folytatja az újságíró – erős Kenton-hatásról árulkodik. “Tommy nagy hangsúlyt fektet a rezesekre és a szólistákra.”
A
Down Beat
1968 nyarán (a június 13-i számban) szerepemet is megemlítette a Gil Evans-Miles Davis big bandben, majd az év végén szextettkoncertemről számolt be olvasóinak.
A formációban három trombitás (Red Rodney, Don Ellis, Carl Saunders) játszott, őket Gus Mancuso: zongora, Ernie McDaniel: bőgő, Tommy Vig: dob kisérte.
Ekkori amerikai megbecsültségemet mutatja, hogy a
Down Beat
33. éves olvasói szavazatán vibrafonon a világon a tizenkettedik helyet értem el. A listán ott voltak: Gary Burton, Lionel Hampton, Milt Jackson, Red Norvo, Terry Gibbs, és Bobby Hutcherson.
A DOWN BEAT megírta, hogy “az egyik Caesars Palace koncertemre azt találtam ki, hogy a koncertet nyitó szám (
Enecs Gninepo
— visszafelé olvasandó!) alatt a zenekar tagjait hátulról látta a közönség (akárcsak korábban a színpadról kiviharzó motorkerékpárt), s muzsikájukat szalagra vett hangeffektusok kísérték. A darab csúcspontján Vig elsütött egy játékágyút.” Főszerkesztő Dan Mongenstern tovább ment: “A magyar muzsikus attitűdjét jól mutatja a koncert egy másik humoros epizódja is, amikor a Ralph Nader és Fred W. Friendly tiszteletére eljátszott
Noit Art Surf for Clarinetist and Jazz Band
című szerzeményt Vig angyalnak öltözve játszotta végig, miközben a zenekar tagjai ezt ismételgették kántáló hangon: „Ki tudja megmondani, mi a jó zene…mi a jó zene…”. (E darab egyben Vig kollázsok iránti fogékonyságának is újabb lenyomata, tehetjük hozzá a cikkben leírtakhoz, hiszen Wolf Adler klarinétos és Ronnie Simone – két vendégművész – egy szabályos Mozart-duettet ékelt a kompozícióba, az együttes pedig egy áldixieland-passzázzsal színesítette az előadást. A záró crescendóban fényeffektusok is bekapcsolódtak a kavalkádba, és a szerzemény egy kitartott szólóklarinét-hanggal fejeződött be.”
Mi egy efféle kompozíció raison d’être-je, teszi fel a kérdést a cikkíró.
A választ hosszan idézi a műsorfüzetből, ahol maga Tommy Vig ad magyarázatot rá: „azt állítom, hogy létezik minőségi autóbiztonság, televíziós…és rádiós közvetítés, valamint, hogy magasrendű eszmények és elvek jegyében megpróbálkozni egy helyzet javításával
nem
őrült, haszontalan és kárba veszett feladat kizárólag azok számára, akik nem tudják elfogadni az élet pokolszerű tényeit”.
A Down Beat főszerkesztője nemcsak ezzel a „helyeslendő ideológiával” ért egyet, hanem azzal is, hogy mindezt humorba csomagoltam, és úgy fejeztem ki. (Persze Dan Morgenstein nem olvasta Rejtó Jenő könyveit…)
A koncert harmadik vendégművésze a fekete Dave Johnson tenorszaxofonos-fuvolista volt, amit különösen érdekessé tesz, hogy Las Vegas-ban nem dolgozott sok fekete muzsikus. Eleven és szvinges játékát több számban bemutatta, így a
Studium Blues Minorae
-ban és a
Jet Flight in G Minor
-ban.
Szintén 1969 márciusában ismertette meg nevemet a brit jazzközönséggel Steve Voce a
Jazz Journal
hasábjain. Bár angol szaklapról van szó, a cikk témája mégis a West Coast jazzélet, s ezen belül is az én munkásságom, úgyhogy az írás fő gondolatmenetét érdemes felelevenítení. A brit szakíró is természetesen Stan Kentonig vezeti vissza nagyzenekari kompozíciós elveimet.
Mint írja, Kenton apafigurának számított több generációnyi nyugati parti jazz-zenész számára, de “szerencsére most a West Coast-zenészek megtalálták a nekik megfelelő mostohaapát Tommy Vig személyében.”
Elküldtem az angol újságírónak
The Sound of the Seventies
(Milestone MSP 9007) című lemezemet, valamint egy magnoszalagot, melyen atonális vibrafon-szólójátékom hallható – ez a két hanganyag képezi a cikk apropóját. Voce idézi cikkében a hanganyagomhoz mellékelt levelemnek részletét is, mely esztétikai elveimről szól. Idéz: „Jó néhány éve élek már Las Vegasban, de nincs sok lehetőségem jazzt játszani. Azt hiszem, ön is tisztában van vele, hogy a kommercializmus jelenléte egyre nyomasztóbban érződik, és a művészeteknek nem kedvez a mai helyzet.”
Akkor még nem tudtam, hogy az igazi jazz nemsokára teljesen eltűnik majd a világból.
Az lemezem első oldalán megszólaló zenét Kenton továbbfejlesz- téseként hallja a brit jazz-szakértő. A kentoni előzmények folytatását nemcsak a kompozíciós és az arranzsőri munka, hanem a húsztagú zenekar összetétele (tíz rézfúvós, öt szaxofonos és ritmushangszerek), valamint a kiemelkedő szólisták neve szavatolja: Buddy Childers, Al Porcino, Bud Brisbois, Carl Fontana, Frank Rosolino, Kenny Shroyer, Bill Perkins, Victor Feldman, Red Mitchell és Shelly Manne. Összefoglalóan azt mondja: „Vig zenéje tökéletesen elkötelezett jazz.” Mintha a „jazz totally committed” kifejezés az én „tiszta jazz” gondolatomat visszhangozná. A Magyar Jazz Szövetség vezetőségében kaptam helyet hazaköltözésemkor Borbély Misi és László Attila javaslatára. De amikor túl sokat beszéltem az “igazi jazz”-ről, Bágyi Balázs kizáratott a Szövetségből. Nem tetszett a társaságnak, hogy a gizda magyaroknak egy sikeres
amerikai
jazzista fejezhesse ki véleményét erről a művészetről. A végén letiltottak, mint a kommunista rendszerben, ma már (2024) hangszereim a sarokban nyugodnak, Bágyi Balázs és társai kimondták a jelszót: “Tommy Vig nem létezik!”
És Magyarországon ezt meg lehet tenni, hiszen itt csak egyetlen egy klikk van, és az emberek félnek egymástól. (Semmiféle jazz megmozdulásra se hívnak meg. Pl. rendeztek egy Kovács Gyula emlékestet. Engem ő nagyon szeretett és tisztelt.
Mikor beteg volt, én helyettesítettem őt a Martiny zenekarban. A mostani idehazai műsorban én, a barátja nem kaptam helyet, a fellépőknek viszont semmi közük nem volt a Gyulához. A legtöbb szereplő nem is ismerte. Kihagyásomnak semmi értelme se volt a féltékenységen és irigységen kívül. Magyar dolog?
Amúgy Voce érzése szerint “az A oldal legkiemelkedőbb teljesítménye a
Just for You
című ballada: egy „elragadó” téma az egyébként nagyszerű arrangement-tól függetlenül is. Nemcsak Carl Fontana harsonaszólóját, hanem a „Shank-Pepper-Woods”-hagyomány szerint fújó Charlie McLean altszaxofonozását, valamint Red Mitchell ritkán hallható vonós játékát érdemes különösen figyelmesen meghallgatni benne. Voce végül megjegyzi, hogy Shelly Manne nagyzenekari dobosnak is elsőrangú, és Bill Perkins baritonjátéka szintén emlékezetes.
Itt van például Larry Clinton szerzeménye, a
Satan Takes a Holiday
a vibrafonos zenekarvezető újszerű hangszerelésével, melyben figyelemre méltó pillanatai vannak a baritonszaxofonosnak.
“A B oldal nagy részét Vig nagy ívű szerzeménye, a
Four Pieces for Neophonic Orchestra
foglalja el” – folytatta Steve Voce. “Újabb ragyogó zenekartagokat ismerhetünk meg: a bőgős Herb Mickmant, vagy a harsonás Archie LeCoque-ot és Gus Mancusót. Az eredetileg Kenton zenekarával rögzített szvitet itt egy vegasi zenekar tolmácsolja. McLean fergeteges altszólója vezeti be a művet, majd hirtelen egy nyugodt témába vált a big band, melyben a fuvoláké és a vibrafoné a főszerep. Majd a rezesek képeznek hidat Vig vibrafonszólójához. Nagyon mértéktartóan játszik, „kombinálva Jackson ökonómiáját Hampton nyitott soundjával”.
Voce a jazzben ritka vadászkürt alkalmazását is sikerként könyveli el, hiszen a kürtszólam döntő szerepet kap a mű klimaxában. Szintén megfigyeli, hogy alkalmanként hangszert cserélek, és például a Clinton-darabban harangjátékon, máshol pedig marimbán vagy dobon működök közre.
A magnószalagon hallott zenék nem nyilvánosak, ezért jóval kevesebbet bár igen elismerően ír erről. A vibrafonon bemutatott úgynevezett bravúrjaimról a mutatványoséihoz hasonlítja, aki egyszerre ötven tányért egyensúlyoz az orrán.
A
Billboard
1967. október 14-i száma (24. old.) ad hírt arról, hogy az 1966-ban New York-ban Orrin Keepnews és Dick Katz zongorista által alapított kiadó öt jazzmuzsikust szerződtet, beleértve engem is a
The Sounds of the Seventies
-zel (9007).
A
The Sound of the Seventies
LP-re hét szám került fel. Az A oldalon öt rövidebb szám kapott helyet, a
Sunrise, Sunset
, a
Just for You
, a
Satan Takes a Holiday
, az
I Miss You Today
és az
It’s Only a Paper Moon
.
A B oldalra került a négy tételből álló
Four Pieces for Neophonic Orchestra
(
Freedom! Freedom!
,
The Lost Love
,
Serious Fun
,
Fusion
), valamint a
Lazy Beauty
. A lemez anyaga később a Discovery kiadónál is megjelent
Encounter with Time
címmel (DS 780). Ennek a kiadványnak az anyaga nem teljesen egyezett meg a Milestone-albuméval. Tartalmazta a négytételes szvitet, valamint az A oldal két számát (
Sunrise, Sunset
,
I Miss YouToday
), viszont hiányzott róla a
Lazy Beauty
. Ezt néhány korábban kiadatlan darab pótolta:
Finite Infinity
,
Gravitational Blues
,
Encounter
,
Space Source
és
Space Race
. Az 1967 áprilisában Nevadában (Las Vegas) rögzített teljes session anyaga végül a Discovery-kiadvány CD-változatán (DSCD-925) látott napvilágot. Ez a gyűjtemény a
The Tommy Vig Orchestra
–
Space Race
címet viselte.
Többek között ezt nyilatkozza a jövő reménységeiről Stan Kenton: „Itt volt Don Ellis; aztán ott van Tommy Vig is Los Angelesben − nagyon rátermett személyiség és tehetséges muzsikus…
Magyarországról érkezett az Államokba: nagyszerű dobos és kiváló nagyzenekari arranzsőr.”
http://www.jazzprofessional.com/interviews/kenton_1.htm
THE STAN KENTON INTERVIEWS…Talking to Les Tomkins 1972
“The thing that concerns me a lot, is: where are the leaders? There are plenty of musicians; but it seems like the young guys that should organise and get things together are not showing themselves.
It takes a young leader to come along, and he has to say to himself: „I want to lead a band, and I’m’ sure that I’m right and everybody else is wrong and I’m gonna prove it.” That’s what makes a leader…but they’re not coming forward. Well, there are two or three young guys in the States, that I think something might happen with… There’s been Don Ellis; and we have Tommy Vig in Los Angeles, too-he’s a very capable personality and musician… he came from Hungary to the States-a brilliant drummer and arranger in the big band idiom.”
Magyyarul:
Egy fiatal vezető kell hozzá, és ki kell mondania magának: „Egy zenekart akarok vezetni, és biztos vagyok benne, hogy nekem van igazam, és mindenki másnak nincs igaza, és be fogom bizonyítani.” Ez teszi a vezetőt és itt van Tommy Vig Los Angelesben – nagyon tehetséges személyiség és zenész … Magyarországról érkezett az Államokba – briliáns dobos és hangszerelő a big band idiómája szerint.
Legközelebb egy délutáni koncertemről közölt beszámolót Leonard Feather a Los Angeles Times-ban. “Tizenkilenc tagú nagyzenekarral vonult a színpadra Tommy Vig. A big band tagjainak jelentős része már korábban is játszott vele, de néhány új névvel is erősödött a zenekar.
A tíztagú rézfúvós szekció élén Rob Hicks trombitás állt. Még a nagy Don Ellis is (maga szintén nagyzenekar-vezető, aki néhány nappal korábban a Royce Hallban adott hangversenyt) csak tag volt a fúvósszólamban. Vig a Feathertől már korábban is emlegetett kentoni bravúrokat ezúttal szintén humorral és egyszerűséggel egészítette ki. Míg a
Days of Wine and Roses
című standardot szokatlan harmoni- zálással tálalta, a feleségének, Miának írt
Just for You
című szerzeménye „szerény és gyönyörű” volt: e számban Britt Woodman harsonás játszott szólót.
A cikkíró szerint akkor a legmeggyőzőbb a zenekar, amikor a vibrafonos elővesz egy negyvenöt éves régiséget a „jazz szeméttelepéről”, jelen esetben Fats Waller
Honeysuckle Rose
című darabját. Tommy épp a megfelelő, könnyed, swinges tempóban adta elő a számot Ira Shulman mesteri altszaxofonés Benny Powell harsona-szólójával, majd egy disszonáns, Stravinskyra emlékeztető akkorddal fejezte be a darabot, mely a maga örökkévalóságában sziklamászó-effektusként hatott. Rockos arrangement-ban szólt a
Caravan
, melyben Vig négy ütővel szólózott vibrafonján, Don Ellis pedig Tommy egyik filmzene-szerzeményében (
Evil Eyes
) jutott trombitaszólóhoz.
A ritmusszekcióból Feather kiemeli Joe Porcaro dobost és „a rettenthetetlen” női basszusgitárost, Carol Kaye-t.
1974-ben mutatták be a
Terror Circus
című horrorfilmet Alan Rudolph rendezésében, Vig zenéjével. A történet a hollywoodi rémfilm-klisékre épül. Éjszaka három görl utazik a sivatagban autóval, de a járgány lerobban. Reggel egy Andre nevű fiatalember ígér nekik segítséget, ám hamarosan kiderül róla, hogy őrült, akit családi gondjai tettek tönkre.
Anyja gyerekkorában elhagyta, így most nőket tart láncra verve a pajtájában, és cirkuszi számokat taníttat be velük. Andre apja ugyan él még, de őrjöngő gyilkos mutáns, akit Andre lakat alatt tart a fészerben. És így tovább.”
A film igen rossz kritikákat kapott, de zeném tetszett a kritikusoknak!
A Hollywood-i Pilgrimage Theater látta vendégül a nyugati part legjelesebb jazz-zenészeit. Egyik kritikus így írt big band fellépésemről: “1976 nyarán, Apák Napján az akkor hároméves Roger Vig is dobolt egy számot apja koncertjén.
Az ifjú magyar-koreai-amerikai tehetség miniatűr dobfelszerelése mögött olyan elszántan muzsikált, mintha már általános iskolába készülne. Leonard Feather még azt is megkockáztatja, hogy 1999-re talán belőle válik majd az új Shelly Manne. Édesanyja, Mia szintén szót kapott a hangversenyen. Jazzes számairól és higgadt stílusáról elégedetten nyilatkozik a jazzkritikus. A kritikus felveti, hogy a filmzene-írás talán Tommy Vig művészetének legkreatívabb része.”
Shelly Manne pályája negyvenöt évet fogott át. Egy hónappal a halála előtt még fellépett Hollywoodban, az általam szervezett Olympic Jazz Festivalon.
Tom Bradley polgármester szeptember 9-ét Shelly Manne Nappá nyilvánította Los Angelesben. Úsjág cikk: “Tommy Vig, aki az elmúlt tizenhét évben rendszeresen dolgozott együtt Shelly Manne-nel, elmondta, hogy a dobos „keményen, és szinte szünet nélkül dolgozott”. Majd hozzátette: „Shelly Manne sokkal több volt, mint egy nagyszerű dobos. A világszerte ismertté lett amerikai zene képviselője volt.”
Az 1984-es Los Angeles-i Olympic Jazz Festival szervezésével és lebonyolításával engem bíztak meg.
A négy napon át tartó rendezvény az olimpia idején, illetve az azt megelőző hetekben megtartott Olympic Arts Festival része volt. A művészetek és az esztétika, valamint az olimpiai mozgalom összekapcsolásának története 1906-ban kezdődött, amikor Pierre de Coubertin báró, a modern olimpiai játékok alapítója konferenciát szervezett Párizsban a művészet, az irodalom és az olimpiai gondolat összeköthetőségéről.
A XXIII. modern olimpia lebonyolításáért felelős testület, a Los Angeles-i Olimpiai Szervezőbizottság (LAOOC) az Alapszabályban leírtakkal összhangban tízhetes művészeti fesztivált rendezett.
Minden kedvező feltétel ellenére a fesztivál jazzprogramjait beharangozó Leonard Feather (már a fesztivál idején) azt írta, ezek a zenei események távolról sem lesznek olyan csúcstalálkozók, amilyenek lehettek volna. Ott lesz ugyanis Shelly Manne és természetesen Tommy Vig, viszont hiányozni fog Miles Davis és Dizzy Gillespie.
Feather a
Los Angeles Times
hasábjain több cikkben méltatta az 1984. augusztus 2-5 között általam megrendezett Olympic Jazz Festival eredményeit. Legátfogóbb ismertetésének 1984 augusztusában az
Olympic Arts Jazz Review. Creativity, Careful Planning Work in Concert
címet adta, ez a szöveg jelent meg később európai szaklapokban is.
A Los Angeles Times jazzkritikusa egyértelmű sikerként könyveli el az általam szervezett fesztivált, mely a ígéretemnek és esztétikai ízlésemnek megfelelően kerülte a fusiont, a funkot és a rockot.
Vig számos szerepben volt jelen a fesztiválon –írta Feather- egyedüli producerként, egy húszfős big band irányítójaként, a legtöbb felcsendülő új melódia komponistájaként és arranzsőreként, vibrafonos szólistaként, valamint az egyik fellépő énekesnő férjeként. A nyitó napon, csütörtökön a japán kornettos, Terumasa Hino jelentette a legnagyobb meglepetést.
Az
I’ll Remember April
című standard darabban fújt szólóját Feather „vad sortűz”-höz hasonlította. A szóló végén Hino Milcho Leviev zongorista hangszerének húrjaihoz nyomva fújta a kornettet, s az ennek nyomán keletkezett finoman szólva is szokatlan hangrezgések meghökkentették, illetve elborzasztották a hagyományos jazzhez szokott közönséget. Feather nem írta meg cikkében, de én emlékszem a produkciót a színfalak mögül hallgató Benny Carter mennyire elszörnyedt a zenei „szentségtörés”-től. “Hino Tommy Vig
Olympian Cymbals
című számában tért vissza a színpadra. Szólista társa a kanadai fuvolista, Moe Koffman volt. A darabban Shelly Manne dobolt. Valószínűleg a Vig-féle fesztivál volt az egyik utolsó fellépése.”
“A
Relay
című különleges számban Bobby Bruce hegedült, Don Palmer pedig
violectrá
n játszott. (A fogalom gyűjtőnév: jelenthet elektromos hegedűt, brácsát, csellót vagy bőgőt. A violectrákat gyártó birminghami David Bruce Johnson weboldala szerint 1992 óta készülnek efféle hangszerek, de Feather cikke a bizonyíték rá, hogy a szó már korábban is létezett.) A cikkíró úgy jellemzi a szerzeményt, mint amely a wagneri dagályosság, a blues és az atonalitás között egyensúlyozott.”
“A
The Ballad of the Olympian
— hasonlóan az előző számhoz — túl hosszúra és túlságosan kidolgozottra sikerült, de a remekbe szabott betétek se hiányoztak belőle, például Lonnie Shetter pusztán harsonáktól és egy tubától kísért altszaxofon-szólója. Félsikerként értékelte Feather Bill Holman
The Five Rings
című darabját is.”
“Mia Vig szerepeltetésével kapcsolatban nem lehetett szó nepotizmusról; művészileg indokoltnak vélte a szerző a szöuli születésű énekesnő fellépését.
Ráadásul azt az országot képviselte, mely a következő, 1988-as olimpiát rendezi majd. Feather valójában popénekesnek nevezi Miát, aki a Kim Sistersben szerzett hírnevet magának a Las Vegas-i évek alatt. Mia három dalt énekelt az 1984-es fesztiválon, ezek közül a férjével közösen írt
He’s My Man
sikerült a legjobban, véli Feather.“
Leonard Feather folytatta a Los Angeles Times-ban:
“A napi programok mindig Tommy Vig
Faster, Higher, Stronger
című szerzeményével kezdődtek, különböző formációkban. Feather négy különböző változatban hallhatta az általa remeknek titulált számot, hiszen mind a négy koncert ezzel a darabbal indult, más más szólistákkal, és kritikáját így folytatja:
“Stan Kentonhoz íródott Chick Sponder
Trombolympic Suite
-je, Milcho Leviev zongorára és zenekarra írt
Golden Fleece
-e pedig miniatűr jazz-zongoratörténetet mutatott be félelmetes tempójú stílusváltásokkal.”
“Vig Tommy jazzfesztiválja változatos volt és teremtő jellegű, ráadásul, kommersz jazz nem volt jelen a műsorban.” Feather szavaival: “Los Angelesben „vitán felül az utóbbi évek legintelligensebben megszervezett jazzfesztiválja” volt látható-hallható.
Az Olympic Jazz Festival ugyanakkor „az egyik legvidámabb hangulatú ünnepe volt a műfajnak.“
Ezekre a kritikákra igen büszke vagyok, hiszen a jazz hazájában ismertek el mint vezető amerikai jazzistát és nem lehet azt mondani, hogy szégyent hoztam a magyar zenészekre és zenére…
Filmzenéim
Több, mint 30 filmhez írtam aláfestő zenét Amerikában.
A “THEY CALL ME BRUCE?” Magyarországon is ment, eléggé sikeres volt a film, Mia énekelte a főtémát.
“A SWEET SIXTEEN” már kevésbé volt népszerű de a “THE KID WITH THE BROKEN HALO”, ami televízióra készült nagy sikert aratott, a “FORCED ENTRY” viszont nem…
MUSIC BY TOMMY VIG
Film-és televíziós kották
1970s–1980s: This Is the Life (TV series)
1974: Nightmare Circus (aka The Barn of the Naked Dead or Terror Circus)
1975: Forced Entry
1975–1976: Doctors’ Hospital (TV Series)
1979: Starsky and Hutch (TV Series) „Birds of a Feather”[2]
1981: Ruckus
1981: Texas Lightning
1982: The Kid with the Broken Halo (TV movie)
1982: They Call Me Bruce? [3]
1983: Sweet Sixteen
Érdekes lehet áttanulmányozni amerikában kifejtett véleményeimet a rossz zenéről azoknak, akik hamisan azzal vádolnak, hogy “a
magyar
zenészeket ócsárolom” amikor nem vagyok meghatódva valamelyik idehazai jazzmuzsikus játékától, aki Amerikában csak taxisofőr, vagy pincér lehetne. Én odaát is megmondtam az őszinte véleményemet a rossz zenéről/zenészekről, de ott semmi bajom se lett ebből. Nem zártak ki ezért sehonnan. Amerikában szólásszabadság van. Komolyan.
Úgy érzem, értek a nyugati zenéhez, értem azokat a hangokat, harmóniákat és ritmusokat, amiket kontinensünk és az Egyesült Államok civilizált zenéjének mondhatunk.
Néhány példa azokra a szerzőkre, akiknek zenéje szerintem jó, és akik zeneiségéhez hasonlítok minden zenét: Bach, Beethoven, Mozart, Puccini, Verdi, Rachmaninov, Bartók, Ligeti, Lutosławski, Benny Goodman, Lionel Hampton, Milt Jackson, Dizzy Gillespie, Gil Evans, Gerry Mulligan, Neal Hefti, Pete Rugolo, Miles Davis, Shelly Manne, John Coltrane, Albert Ayler és még vagy 5000 ilyen. A jó összetevőit felsorolhatnám, de arra nincs hely. Hogy mi a jó zene? Amit a fent említettek csináltak. Nem szeretem a rossz zenét. (Hogy ez relatív? Minden az. A gyermekrontó szerint, ha az Isten őt ilyennek teremtette, kik vagyunk mi, hogy ezt a gyakorlatot „rossz”-nak nevezzük?! (Példa a Nobel Díjas nagyszerű francia író Gide, aki büszke volt arra, hogy fiatal fiukkal szexelt.)
Az 1969. március 20-án felvett „Vakrepülés”-t a zenémmel sokat foglalkozó Leonard Feather készítette a Down Beat jazzmagazin számára:
Leonard Feather: Vakrepülés/Tommy Vig
“Tommy Vig nagyon vonzó alany egy
Vakrepülés
számára, mivel a meggyőződései határozottak, és ezeknek szívesen ad hangot. Ő az a típus, aki, amikor felbosszantja valamilyen esemény, képes levelet írni a kongresszusi képviselőjének vagy egyenesen az Elnöknek.
Budapesten született 1938-ban, és Szabó Gáborhoz hasonlóan az 1956-os felkelés idején menekült el Magyarországról. Hazájában végzett a Bartók Konzervatóriumban, később pedig a Juilliardon folytatta tanulmányait.
Az Egyesült Államokban ideje egy részében kommerszzenei megbízásokat vállalt, például Martin Denny, Esquivel és Meyer Davis zenekaraiban, illetve alkalmilag jazzt játszott olyanokkal, mint Bill Evans, Duke Jordan és mások.
Amint néhány évvel ezelőtt egyre több munkája akadt Las Vegasban, ott telepedett le. Feleségével, Miával (a Kim Sisters egyik tagjával) él, így a munkája két, élesen elváló részre oszlik. Abból tartja el a családját, hogy kaszinókban dobol, illetve vibrafonozik.
Viszont lelki igénye van arra is, hogy a maga kedvtelésére vibrafonozzon, komponáljon és hangszereljen, valamint alkalmanként koncertezzen a környéken.
Four Pieces for Neophonic Orchestra
című szvitjét 1966-ban mutatta be Los Angelesben a címben szereplő zenekar.
– Már előre fogalmazgatom magamban a válaszokat a
Vakrepülés
re érkező dühödt hangú levelekre – mondja Tommy.
-
CHARLES LLOYD.
Love-In (
a
Love-In
című lemezről, Atlantic). Lloyd: fuvola, kompozíció; Keith Jarrett: zongora; Ron McClure: bőgő; Jack DeJohnette: dob.
Először is nem értem, miért játszod le ezt nekem. Nem tetszik; nagyon primitív. Nem látok benne túl sok értéket, és ami azt illeti, ennek a zenének nincsenek jazz-kvalitásai. Azt nem tudom, kereskedelmi értéke van-e, ha egyáltalán. Megfigyeltem, hogy a zongorista ennél sokkal jobb dolgokat is játszhatna. Olyan volt ez, mint egy bővített rockos blues, melyben az utolsó domináns szeptimakkordot talán két vagy négy ütemmel továbbfejlesztették. Ott egy kicsit hosszabban elidőztek. A melódiát játszó fuvola néha hamisan szól; lehetséges, hogy keleti, vagyis nem hagyományos hangszer. Különben nem látom értelmét, miért kellene néha hamisan fújnia. Amúgy jó muzsikusok is játszanak ilyesmit időről-időre.
Nem tudom, miért van ez így, talán kereskedelmi céljaik vannak. Mindenesetre nem értékelem ezt a felvételt.
2. SUN RA.
Street Named Hell
(a
Sun Song
című lemezről, Delmark). Sun Ra: zongora, kompozíció; Bob Barry: dob; Jim Hearndon: üstdob; Felvétel ideje: 1958.
Az első kórus tetszett a legjobban. De főképp megnyugtatott, hogy olyasmit játszol le, amit szeretek.
Az üstdobot nagyon jól kezelték az első két-három kórus alatt. Később kezdett leülni a dolog. A timpani és a dob nyolcadokat játszott basszuskísérettel, de sem a kíséret, sem pedig ezek a nyolcadhangok nem voltak túl izgalmasak vagy jók.
Egy kicsit azokra a dolgokra emlékeztetett, amiket Charlie Mingus csinált, de aki itt játszott, nem olyan ragyogó tehetség. A dobolás helyenként Shelly játékát idézte fel, de azt hiszem, ő tartotta volna az ütemet, és az jobb lett volna. Két és fél csillagot adok erre.
3. LOUIE BELLSON.
3X5+16
(a
Breakthrough
címűlemezről, Project 3). Bellson, Freddie Thompson: kompozíció; Bellson: dob; Doug Allen: ütőhangszerek.
Az első tizenöt másodperc után biztos lettem benne, hogy ez Buddy Rich: fantasztikus és pontos a technika, ami nem hinném, hogy sok más dobost jellemez. Nem tudom, hogy ezt az arrangement-t egy klubban adta-e elő, de úgy tűnt nekem, hogy modernebb, mint amit általában játszik. Arra tippelek, hogy Bill Reddie írta a számot, és a lassabb, egyszerűbb középrész tetszett a legjobban, amikor felezik a tempót. Négy csillagra értékelem.
4. ROY AYERS.
Stoned Soul Picnic
(a
Stoned Soul Picnic
című lemezről, Atlantic). Charles Tolliver: trombita;Hubert Laws: fuvola;Gary Bartz: altszaxofon; Ayers: vibrafon; Herbie Hancock: zongora; Ron Carter: bőgő; Grady Tate: dob; Laura Nyro: kompozíció.
Ez az, amit tényleg nem szeretek. Mondhatnám rossz, hamis és csúnya, kivéve a vibrafonszólót, amely tehetségről, jó technikáról és swinges játékról árulkodik…Nem tudom, ki játszott. Egy kicsit Terry Gibbsre emlékeztetett, és remélem, egyetlen barátom se szerepelt a felvételen. Nem tetszik a dallam, sem a hangszerelés, sem a koncepció – egyik se mutat értéket, igazságot, magasrendű művészi célokat, vagy bármit…Egyszerűen semmi se tetszik benne.
Nekem személy szerint ennek a számnak egyetlen komponense, például a – nevezzük így – rockritmika, vagy félrock-ritmika sem tetszik. És amikor a komponenseket összeillesztik, az már végképp
nagyon
rossz.
Igencsak felbőszít, hogy ezt játsszák, és őszintén, azok, akik játsszák…de inkább nem is mondok semmit. Egyszerűen nem is értem, miért erőltetik ezt ennyire.
Nem szeretném csillagokkal értékelni.
5. STAN KENTON.
Man
(a
The Jazz Compositions of Dee Burton
című lemezről, Capitol). Mike Price: első trombita; Jay Daversa: trombita; Ray Reed: altszaxofon; Burton: dob, kompozíció.
Ez Stan Kenton együttese. Modális kompozíció és arrangement, amelyben a ¾-es tempót különböző érzésekkel egészítették ki. Mint az a nagyzenekari sessionökön lenni szokott, valószínűleg nem volt elég idejük kijavítani a kisebb hibákat, vagy csak egyszerűen nem akarták sokat csiszolgatni a számot…az első trombitás természetesen nagyon magasan játszik. A szólisták, a te egyik kifejezéseddel élve, többnyire
felületesek
. Mindazonáltal ez tiszta jazz volt, merőben zenei célú kifejezés, és az ilyesmi, ahogy ezt az előbb láttuk, már önmagában is ritka érték. Úgyhogy a bátorságukért…
Nem tudom, mikor készült a felvétel. Ha nemrégiben vették fel, nagy erénye, hogy szabad, és próbál mindent kifejezni, amit csak akar, s nincs tekintettel kereskedelmi szempontokra.
Erre 3 és fél csillagot adnék. Ha a tiszta jazz lehető legemelkedettebb szempontjából nézem, akkor 2 és fél csillag.
6. SZABÓ GÁBOR.
Theme from Valley of the Dolls
(a
Bacchanal
című lemezről, Skye). Szabó és Jim Stewart: gitár; Kabók Lajos: bőgő; Jim Keltner: dob; Hal Gordon: ütőhangszerek).
A nyitórészben elektronikával manipulált ál-klasszikusgitárt hallottunk…később ez egészült ki rumba-ritmikával. Lehet, hogy ez egy rockszám. Néha felismerem őket a zenei logika teljes hiányáról, valamint a nyugati skálák és harmóniák hibás használatáról. A legtöbb ilyet, beleértve a Beatles-dalokat is, ahhoz a majomhoz lehetne hasonlítani, aki megkapja a festéket, és csak pacákat ken a vászonra. És mivel a majom hagyományos festéket használ, az emberek festménynek nézik a művét. Gondolom, ezt is zenének lehet tekinteni, mivel hangszerekkel állították elő, amelyeket viszont rosszul alkalmaztak.
Nincs itt semmi zenei érték. Kár, hogy annyi jazz-zenész úgymond elkábul az ilyesmitől. Hallgatják ezeket a gyötrelmes dallamokat és hangzatmeneteket, amelyek olyanok, mintha az 1900-as évek elején írt rossz számokhoz ügyetlen kézzel nyúlnának, fognák őket, és kis dallamokat illesztenének hozzájuk, szóval egyszerűen gyalázatos. Remélem, sose bolondulok majd meg, hogy ilyesmiket játsszak.
7. JAZZ CRUSADERS.
Promises, Promises
(a
Powerhouse
című lemezről, Pacific Jazz).
Leonard, ez itt most egy jazz-
Vakrepülés
akar lenni?Nagyon unalmas volt a szám. Még vacsorázás közben se hallgatnám szívesen. Osztályzatot sem adok rá.
8. PHIL WOODS.
Alive & Well
(az
Alive & Well in Paris
című lemezről, Pathé-Marconi). Woods: altszaxofon; George Gruntz: zongora; Henri Texier: bőgő; Daniel Humair: dob; A felvétel ideje: 1968 november).
A felvételről a Benny Golson-Art Farmer együttes jut az eszembe. Tizenkét évvel ezelőtt az ilyesfajta jazzre három csillagot adtam volna. Nem tudom, mikor készült ez a lemez, de nagyon elavult.
Végtelenül sajnálom, hogy olyan kevés dolog tetszett az általad lejátszott zenék közül. Hiányzott Coltrane, Albert Ayler, Miles Davis, Lee Konitz, Milt Jackson stb., vagyis akik swingelő, eredeti, csodás ötletekkel állnak elő, magasrendű célkitűzésekkel és tiszta muzsikával.
Több klasszikus zenét hallgatok, mint jazzt. Semmit sem szeretek, ami kereskedelmi céllal készült. Semmit, amit rumbaritmikávalegészítenek ki.
Máté J. György: Vakrepülés Tommy Viggel
A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.
Tommy Vig, azaz Vig Tamás hatvanhárom éve játszik jazzt. Pályája közvetlenül a második világháború után kezdődött, hét éves korában, amikor csodagyerekként dobpárbajokban vett részt a Zeneakadémián, a Fővárosi Nagycirkuszban és a Városi Színházban. „Ellenfelei” ezekben a zenei párviadalokban az akkori jazzélet kiválóságai, Beamter Bubi és Radnóti Tamás voltak. 1950-ben a kommunista diktatúra letiltotta, mert a jazzt (Tommy szerint a ténylegesen amerikai forradalmi zenét!) imperialista csökevénynek minősítette.(Vig Tommy véleménye: az igazi jazzt, mint a forradalom és szabadság jelképét, minden uralkodó osztály gyűlöli és különböző módokon tiltja be.)
A tizennyolc éves fiatalember – mielőtt Kovács Gyulához, Pege Aladárhoz és másokhoz hasonlóan „jazzkarriert” csinálhatott volna hazájában – 1956. november 18-án átgyalogolt Ausztriába, és Amerikában telepedett le, ahol nem csupán „tűrt” műfajnak számított a jazz. New York-ban, Las Vegasban, végül Hollywoodban élt és dolgozott: multiinstrumentalista muzsikusként egyaránt jól kezelte a dobokat, a vibrafont és különböző ütőhangszereket.
Írt filmzenéket, és rengeteg világnagyság együttesében megfordult: dolgozott többek között Tony Bennettel és Quincy Jones-zal; a Miles Davis–Gil Evans Big Banddel és Benny Golsonnal; Frank Sinatrával és Henry Mancinivel; Freddie Hubbarddal és Shorty Rogers-zel; a Manhattan Transfer énekegyüttessel, Stan Kentonnal, Woody Allennel, illetve Eric Claptonnal. Vezette saját nagyzenekarát 40 éven keresztül, és Hollywoodban mintegy 1400 stúdiófelvétel részese volt.
A Las Vegas Youth Symphony Orchestra mutatta be Moment For Vibraharp, Piano And Strings című művét. 2001-ben Tommy Vig megkapta a vibrafonosoknak járó Oscar-díjat.
A Pannon Jazz Kiadónál látott napvilágot Most és akkor című albuma. 2006-ban hazatelepült, s jelenleg aktív szerepet játszik a magyar jazzéletben. Budapest 1956 című nagy ívű kompozícióját 2006 októberében mutatta be a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével, Zsoldos Bélával pedig megalakította az Üssdob elnevezésű jazzegyüttest, amelyben felesége, Mia énekel. A Budapest 1956 szimfonikus zenekarra
írtváltozatát Kovács László vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara előadásában 2008 januárjában.
A fáradhatatlan muzsikus rendszeresen fellép Zsoldos Bélával, a Gyárfás Trióval és a Joe Fritz Banddel. Utóbbival készítette el néhány hónappal ezelőtt a Salute To Henry Mancini című albumot.
Legújabb lemeze az ÜssDob, amely most jelent meg a TOM TOM Records gondozásában.
Tommy Vig a Magyar Jazz Szövetség vezetőségi tagja.
Első „Vakrepülés”-én 1969. március 20-án vett részt a Down Beat magazinban. Második „Vakrepülés”-én, 1972. április 13-án kérdezője, Leonard Feather többek között úgy mutatta be játékostársát,
mint aki nem bánik kesztyűs kézzel a hallott muzsikusokkal, s többek között ez az őszinteség teszi izgalmas olvasmánnyá válaszait. Tommy harminchat évvel később se lett megalkuvó.
Új „Vakrepülés”-ének felvétele 2008. július 23-án készült Budapesten. Szerkesztette és készítette Máté J. György.
BOBBY HUTCHERSON:
Stella By Starlight
(a
The Al Grey & Dave Burns Complete Sessions
című lemezről, Lone Hill Records, 1962. Hutcherson: vibrafon; Dave Burns: trombita; Al Grey: harsona; Billy Mitchell: tenorszaxofon; Earl Washington: zongora; Herman Wright: bőgő; Otis ’Candy’ Finch: dob; Philip Thomas: dob, ütőhangszerek).
Lehetséges, hogy a
Stella By Starlight
szólt? Az a tippem, hogy angol zenekart hallottunk, ritmizálásban a britek állnak a legközelebb az amerikai együttesekhez. Gyanítom, hogy valamikor az ’50-es évek elején készülhetett a felvétel. A vibrafonos nem játszott különösebben eredetien, de a technikája rendben van. Talán a harsonás lehet a főnök, ő nagyon jól játszott. Azokban az időkben én is szerettem ezt a fajta jazzt. Ha 1950 után készült a felvétel, 2 csillagot érdemel, ha korábban, akkor 3,5-öt. [
Bobby Hutcherson nevének elhangzása után:
] Wow! Bobby Hutcherson! Később nagy vibrafonos vált belőle, de erről a felvételéről nem lehetett felismerni.
EDDIE COSTA:
If I Were A Bell
(a
Guys And Dolls Like Vibes
című lemezről, Coral/Verve, 1958. Costa: vibrafon; Bill Evans: zongora; Wendell Marshall: bőgő; Paul Motian: dob).
Ez a felvétel nagyon tetszett.
Kiváló volt a vibrafonos és nagyszerű a zongorista. A bőgős végig rövid hangokat játszott, ebből arra következtetek, hogy régi felvétel lehet. Tetszett, hogy eredeti ötletei voltak a vibrafonosnak. Remek jazz! 5 csillagos! Korai Terry Gibbs volt talán? De Victor Feldman is lehetett. [
Eddie Costa nevének elhangzása után:
] Eddie Costa? Igazi New York-i jazz! Az
If I Were A Bell
. Costa szegény fiatalon halt meg. És ki volt a zongorista? [
Bill Evans nevének elhangzása után:
] Bill Evans! Fabulous!
MILT JACKSON:
Mack The Knife
(a
The Milt Jackson Big 4 At The Montreux Jazz Festival 1975
című lemezről, Pablo, 1975. Jackson: vibrafon; Oscar Peterson: zongora; Niels-Henning Ørsted Pedersen: bőgő; Mickey Roker: dob).
Fogalmam sincs, ki volt ez a vibrafonos, de nagyszerűen játszott. Ez az én zeném. 4 csillag. Öröm áradt ebből a muzsikából! Johnny Rae? [
Milt Jackson nevének és a felvétel időpontjának elhangzása után:
] 1975-ben? A kedvenceimnek olyan periódusaiból játszol le számokat, amelyeket nem ismerek. Milt Jacksont egyébként a Modern Jazz Quartetben szerettem a legjobban.
CAL TJADER:
Ginza Samba
(a
Stan Getz With Cal Tjader
című lemezről, Fantasy, 1958. Tjader: vibrafon; Stan Getz: tenorszaxofon; Vince Guaraldi: zongora; Eddie Duran: gitár; Scott LaFaro: bőgő; Billy Higgins: dob).
Nagyon jó zene volt. A szaxofonos bizonyos frázisai Stan Getzre emlékeztettek. Jó technikájú játékos. A felvétel idejét 1952-re taksálom. A vibrafonos is figyelemre méltó volt, de nem tudom, ki lehetett. Terry Gibbs? 4 csillagos zene.
WALT DICKERSON:
The Ultimate You
(a
To My Queen Revisited
című lemezről, SteepleChase, 1978. Dickerson: vibrafon; Andy McKee: bőgő; Jimmi Johnsun: dob).
Erről a zenéről sok mondanivalóm van. Rögtön jelzem: nagyon szeretem a free jazzt. Itt egy vibrafon-bőgő-dob triót hallottunk, én is valami hasonló zenével próbálkoztam 1959-1960-ban. Kifejlesztettem egy atonális stílust, megvallom, ez az első hasonló, amit hallok. Akkoriban Ornette Coleman-nel beszélgettünk ilyesmiről a Village Vanguardban. Elmagyarázta a saját zenéje lényegét. Egy tengerjáró hajón dolgoztam azokban az időkben, esténként a közönség kedvére való zenéket játszottunk, de napközben egyedül gyakoroltam atonális improvizációkat. Az én zenéim akkor még mindig kapcsolatban maradtak az alapakkordokkal. Magam
far-fetched tonality-
nak neveztem ezt a kísérletet. Manapság Zsoldos Bélával szintén kísérletezünk hasonló zenékkel, négykezes marimbán.
Visszatérve erre a darabra, 5 csillagot adok a zene bátorságáért, a művészi meg-nem-alkuvásért. Egy jó zenészt hallottunk, aki divatosabban, swingesebben is tudna játszani, de nem keresi a közönség kegyeit.
Azt gondolom, az effajta absztrakt zene gyakran jobban tükrözi az életet, mint a simulékonyabb muzsikák. Nem tudom, ki volt a vibrafonos, de az eddigi zenék közül ez tetszett a legjobban.
GARY BURTON:
Sea Journey
(a
Passengers
című lemezről, ECM, 1976. Burton: vibrafon; Pat Metheny: gitár; Steve Swallow: basszusgitár; Dan Gottlieb: dob; Eberhard Weber: bőgő).
Ez egy jazz-rock kompozíció volt, amit én nagyon nem szeretek. Annak idején Szabó Gabi kezdett hasonló felvételeket készíteni Amerikában. Szabó Gábor amúgy óriási tehetség volt, hallottam őt Chico Hamiltonnal játszani. Itt egyszerűen rosszak a harmóniamenetek…Ennél a jó vendéglátóipari zenét is többre becsülöm. Egy csillagot se érdemel. Az ilyen zenékről Joe Zawinul mondta nekem egyszer (a Los Angeles-i
Paprika
vendéglőben, négyszemközt, ebéd közben, úgy látszik, őszinteségi rohamában, mert ő kiváló bebop jazz-zongorista volt, játszott velem még Bécsben), hogy mind csalásra épül, a saját „fusion”-zenéjét is beleértve. (Azt mondta, hogy ő most a népeknek olyképp játszik, mintha csecsemő lenne: „like a baby”, így fejezte ki magát.)
TEDDY CHARLES:
A Night in Tunisia
(a
New Directions
című lemezről, Prestige, 1952. Charles: vibrafon; Jimmy Rainey: gitár; Dick Nivison: bőgő; Ed Shaughnessy: dob).
A
Night In Tunisia
szólt, de Dizzy Gillespie gyönyörű eredeti akkordjait kicserélték hülyeségekre. Elrontottak egy csodálatos melódiát. Én az ilyesmit úgy nevezem: pénzért elárulni a jazzt. Mellesleg a gitáros jó lett volna, ha hagyják többet játszani. Nem értem, ilyesmi hogyan fordulhat elő. Ez volt a mai legrosszabb zene.
RED NORVO:
I Get A Kick Out Of You
(a
Move!
című lemezről, Savoy, 1951. Norvo: vibrafon; Charles Mingus: bőgő; Tal Farlow: gitár).
Remek volt a gitáros! A vibrafonos lehetett Victor Feldman, de az ő produkciója nem ért fel a gitároséval. Nehéz az ilyen zenét pontozni, többet kellene tudni a zenészek elképzeléseiről. 2,5 csillag, a gitárosnak külön 3,5.
KARL BERGER:
St. Thomas
(a
Conversations
című lemezről, In + Out Records, 1994. Berger: vibrafon; Ray Anderson: harsona).
Nagyon tetszett! 4,5 csillag! Szeretem az ilyen duókat. Én is szívesen játszom kettősöket Gyárfás Pistával, Deseő Csabával, Zsoldos Bélával vagy Joe Fritzcel. Egyébként a
St. Thomas
-t hallottuk, Sonny Rollins szerzeményét.
Leginkább magamra emlékeztetett a vibrafonos, de tudom, hogy nem én voltam (
nevet
). A pozanos lehetett Albert Mangelsdorff.
LIONEL HAMPTON:
Panama
(a
Crazy Vibes
című lemezről, EMI, 1956. Hampton: vibrafon; Claude Bolling: zongora; Billy Mackel: gitár; Guy Lafitte: tenorszaxofon; Paul Rovère: bőgő; Curley Hamner: dob).
Ez a zene olyan volt, mintha a ’30-as években készült volna. Tenoron Coleman Hawkinsszal, vibrafonon a fiatal Red Norvóval vagy Lionel Hamptonnal. [
A felvétel időpontjának elhangzása után:
]
Erre nem adok csillagot, mert nem értem, miért játszottak 1956-ban ennyire konzervatívan.
Így ír rólam Máté J. György:
Tommy Vig vibrafonos-dobos, aki évtizedeken át az amerikai jazzélet jelentős és népszerű alakja volt, évek óta Magyarországon él, de nem veszítette el kapcsolatait az amerikai jazzélettel sem.
A jazz szülőhazájában ma is számontartják, mint elsőrangú komponistát, arranzsőrt, muzsikust és zenekarvezetőt.
Legutóbb két hónappal ezelőtt hívták meg fellépni egy rangos Los Angeles-i zenei eseményre. A
Jazznoise
munkatársa amerikai élményeiről kérdezte a muzsikust budapesti otthonában.
– Kérlek, mondj néhány szót az eseményről, amelyre meghívást kaptál.
– Ez egy Los Angeles-i jazzfesztivál, melyet minden évben megrendeznek. A pontos neve International Big Band Olimpics volt. Idén májusban tartották a fesztivált. Ken Poston, a Los Angeles Jazz Institute vezetője szervezi a műsort, évente egy-két fesztivált hoz tető alá az Intézet.
–
Az „olimpia” név azt sejteti, hogy valamiféle nagyzenekari versenyről van szó…
– Nem így van. Postonéknál az olimpia inkább az amerikai és külföldi nagyzenekarok seregszemléje, ahol a cél a zene élvezete. A művészetben nincs helye a versengésnek. Olyan együtteseket és muzsikusokat hívnak meg Los Angelesbe, amelyekben és akikben ma is megvan az a bizonyos igazi jazz-érzés, amit főleg csak Amerikában ismernek. A meghívás alapja minden esetben a minőség, nem pedig a szervezők személyes zenei ízlése.
– Te voltál az egyetlen vibrafonos zenekarvezető a fesztiválon?
– Igen, de ennek most másodlagos jelentősége volt. Ezúttal főként, mint big band hangszerelőt hívtak meg Amerikába.
–
Most jártál először ezen a fesztiválon?
– Nem, legutóbb 2005-ben hívtak meg, akkor Stan Kenton emlékére szerveztek egy fesztivált, és a Kenton által rendelt és vezényelt, 1986-ból datálódó
Four Pieces For NeophonicOrchestra
című darabomat adtuk elő.
–
Nyilván nem Magyarországról vitted magaddal a zenekarod tagjait…
– Természetesen ottani profi jazzisták voltak a nagyzenekarom tagjai. Volt ugyan beleszólásom a zenekar összetételébe, de nem jelentett nagy nehézséget, mivel nagyrészt régi barátaim, volt zenészpartnereim alkották az együttest. Tizenhét tagú big band adta elő a számaimat.
–
Elégedett voltál a többi előadóval és a körülményekkel?
– Nagyon! A fellépők a szakma krémjének számítanak. Ott volt például Milcho Leviev bolgár származású zongorista, aki egykor Art Pepper zenekarában is játszott. Aztán Toshiko Akiyoshi és Bill Holman, két veterán nagyzenekar-vezető. Vagy Arturo Sandoval, egy csodálatos trombitás, aki Kubában nőtt föl. Toshiko elsősorban bebopos hagyományos zenét játszott, Sandoval pedig kubai popjazzt adott elő. Sandoval nekem a szólóiban tetszett a legjobban.
Egyébként ezen a fesztiválon csak egyetlen színpad van, ugyanis egy hotel díszterme a helyszín, mintegy 700 főt tud befogadni a terem, becslésem szerint 500-an lehettek jelen az eseményen.
–
Egyedül képviselted Magyarországot?
– Igen. Ezt a magyar zeneszerzőknek dedikált szerzeményeken kívül azzal is demonstráltam, hogy vettem valakitől 2000 forintért egy magyar zászlót, és készíttettem belőle magamnak egy nemzeti színű nyakkendőt, abban léptem fel.
–
Mielőtt a műsorodról kérdeznélek, mondj valamit a nagyzenekari jazz amerikai státuszáról. Népszerű irányzat ez az átlagemberek körében?
– Egyáltalán nem. Az amerikai átlagpolgár nem hallgat big band zenét, holott az iskoláknak van nagyzenekara. Thelonious Monk neve nem sokat mond az utca emberének. Sőt, Los Angelesben az a jazzmuzsikus tud csak jól megélni, aki stúdiózenész lesz, mint én voltam 1970-2000-ig.
–
Térjünk rá az amerikai műsorodra…
– Öt számot játszottunk, mindegyik az én arrangement-om volt. Az egyik dalt Romberg Zsigmondnak ajánlottam
Rise And Shine
címmel, ő írta a híres
Lover Come Back To Me
-t, valamint a
Softly As In A Morning Sunrise
című dalt, amely az én számom alapját képezte.
Kozma Józsefet idéztem meg egy másik számmal, mely világhírű dala, az
Autumn Leaves
témájára épült.
Külön szerzeményt dedikáltam Dizzy Gillespie-nek és Thelonious Monknak, az ötödik dal címzettje pedig Johnny Green volt, a
Body And Soul
című jazz-örökzöldszerzője, egykori jó barátom és kollégám.
–
Itthon is hallhatóak lesznek ezek az új szerzeményeid?
– Mind az öt szám rajta lesz a gyakorlatilag már elkészült új lemezemen, melyen David Murray szaxofonos a vendégszólista.
A CD címe
The Tommy Vig Orchestra 2012. Welcome To Hungary!
lesz. Természetesen a lemezen kiváló magyar muzsikusokból álló nagyzenekar szólal meg, a tagok között van Elek Pista és Schreck Feri, hogy csak két nevet említsek.
↓
https://hu.wikipedia.org/wiki/Welcome_to_Hungary!_The_Tommy_Vig_Orchestra_2012_Featuring_David_Murray
Sport
Máté J. György írása
Álljon itt egy rövid visszaemlékezése arról, milyen gyakorlati haszonnal járt Tommy harcművészeti képzettsége. Furcsa lenne, ha Rejtő Jenő egyik leglelkesebb magyar olvasójával sose történt volna hasonló…
Tommy: Mikor én gyerek voltam, Magyarországon az erősebb/idősebb fiuk megverték a gyengébbeket és kisebbeket, én pedig általában a legkisebb növésű voltam az osztályban.
Akkor nem lehetett idehaza karatét tanulni. Noha apróka maradtam, Hawaiiban (ahol a Martin Denny sztárzenekarralszerepeltem összesen 9 hónapig) nagyjából 21 éves koromban honolului barátaim tanácsára elkezdtem karatét tanulni. Később Los Angelesben Chuck Norris stúdi- ójában folytattam harcművészeti tanulmányaimat, és a végén meg- kaptam a barna övet!
Egy magyar hollywoodi estélyen (ahol fehér szmokingban vezettem a zenekaromat, és Sam Most játszott első szaxofont . . . ) belém kötött a helyi magyar-maffia úgynevezett királya, egy hatalmas, félelmetes gengszter.
Mondtam neki: „Nem jó!”
Persze kinevetett… Mikor az egyik szünet végén mentem vissza a Deagan Electravibe vibrafonomhoz, megragadott a kabáthajtókámnál fogva, és mondott valami fenyegetőt, már pontosan nememlékszem, hogy mit. Visszaértem a hangszerem mögé, odajött, és rám parancsolt, hogy játsszuk a
Gyöngyhalász
-t!
Én azonban, a további eszmecserét elkerülendő (ahogy Rejtő Jenő kifejezné), kihúztam az Electravibe bal hátsó, kb. 70 centis alumíniumlábát, és ezt a Csaba nevű urat további vita helyett szabályszerűen fejbe vágtam.
Elöntötte a vér, kórházba vitték, és tizenkét kapoccsal megoldották a sérülést. (Később a rendőrségre mentem jelenteni az esetet, és a detektív megkérdezte, hogy a ruhámon levő csomó vér az enyém-e? Mondtam nem, az a támadómé. Kérdezte: „Akkor miért maga panaszkodik?” )
Évekkel később Jim Sotos nevű filmrendező barátom mesélte, hogy egy Los Angeles-i étteremben magyar hangokat hallott, és kíváncsiságból odament megkérdezni az asztaltársaságot, hogy ismerik-e Tommy Vig-et? Gondolta, híres lehetek hazánk fiai közt, mint zenész, és ő büszke volt arra, hogy több filmjéhez én írtam a zenét. (Pl. a
Sweet Sixteen
-hez).
A magyar társaság lefordította a Tommy Viget így: „Ja, a Vig Tommy!”
És igen, mondták neki, ismerik: ő verte szét a magyar gengszterkirályt! Erről voltam híres tehát.
Mint sokaknak, Tommy Vignek is a futball az egyik kedvenc sportja. Többször nyilatkozta, hogy egész életében focizott, Amerikában pedig gyerekeket edzett. Mint alábbi emlékezéséből kiderül, életében a futball és egyéb testedzés is összefügg a zenével, illetve a zenéről való gondol- kozással.
Akkor kezdtem futball edző lenni egy gyerekcsapatban, amikor a fiam hatéves lett. Abban az időben Sherman Oaksban laktunk, és a csapatot úgy nevezték, hogy Patriots, azaz „hazafiak”. Később Beverly Hillsben trénerkedtem néhány évig. Városnegyedenként nyolc-tizenkét amerikai gyerekcsapat létezik, amelyeknek bajnokságokat rendeznek. Mindkét helyen akadt egy-egy csapat, amelyikben a fontosabb, pénzesebb emberek gyerekei játszottak, ezekbe a csapatokba osztották be a legügyesebb focistákat is. Apró trükk, hogy ezzel is kedvezzenek a befolyásos szülőknek és csemetéiknek, holott az lett volna a szabályos, hogy a legügyesebbeket szétszórják, és mindegyik csapatba jusson belőlük. Úgy látszik, az effajta korrupció és trükközés a világon mindenhol létezik: emberek vagyunk…
Szerencsére nekem jól ment az edzés, és mivel futballszerető országból jöttem, sőt, magam is egész életemben fociztam, jobban beváltam, mint az amerikai edzők, hiszen többet tudtam náluk e sportról, így aztán gyakran győzött a Patriots a legjobb csapatokkal szemben is. És ez nem tetszett sokaknak, akik próbálták úgy intézni, hogy mindig a „bennfentes” csapatok nyerjenek. A rebelliseket általában senki se szereti: se a bennfentesek, sem azok, akik nem mernek megszólalni. Ez nem magyar találmány, de idehaza minden fronton kirívóan érvényes. Én forradalmár természet vagyok: nem szeretem se az elnyomókat, se azokat, akik szeretik hagyni magukat elnyomni.
Erről az Artisjus jut az eszembe, amely szerintem a FIFÁ-hoz hasonlítható korrupció tekintetében, de ahol a mezei tagok félnek a néhány régi, bennfentes szerzőtől, akik a maguk pénzbeli érdekei szerint irányítják az egyesületet.
Amerikában egy zenész sorsa nagyon másképp működött, mint idehaza. Akik felvettek a zenekarukba – Don Costa, Quincy Jones, Nelson Riddle, Billy May, Esquivel, Mancini, Earle Hagen, Nat Brandwynne, Bill Reddie stb. – nem voltak a barátaim, se elvtársaim.
Ezeknek a zenekarvezetőknek semmi zenén túli, hátsó céljuk nem volt az alkalmazásommal. Pusztán azért vettek be a zenekarukba, mert megfeleltem a zenei-művészi elvárásaiknak. Jól tudtam dobolni és vibrafonozni. És kész. Ugyanezt mondhatom a producerekre, akik filmzenét rendeltek tőlem. Magyarországon – úgy látom – egyesek mindennel szemben előítéletesen gondolkoznak. Az egyik plakáton ott van a nevem után zárójelben, hogy amerikai vagyok.
Ez nemcsak azt jelenti, hogy onnan érkeztem haza, hanem azt is, hogy ott lettem megbecsült, érett zenész, akit ott ma is elismernek. Erre itt azt mondják, felvágok az amerikai sikereimmel.
Ez nem felvágás, de igenis nem szégyellem, hogy a jazz hazájában elismerték és elismerik a képességeimet. Amikor egy másik plakáton magyar zászló jelenik meg, újra bírálatok érnek, és magyarkodással vádolnak. Az igazság az, hogy úgy érzem, Amerikában jobban otthon vagyok, mint itt. (Kertész Imre Berlinben volt inkább “otthon…”)
Ötven év nagyon nagy idő. (Már kb. 5 év mulva nem éreztem „külföldinek” magam az Egyesült Államokban és a zenésztársaim se „bevándorlóként” kezeltek.)
Naponta együtt dolgoztam azokkal, akik a jazz legjobbjai voltak: Ray Brown, Henry Mancini, Shelly Manne, Victor Feldman, Johnny Guerin, Al Viola, Don Ellis, Frank Strazzeri, Frank Rosolino, Joe Pass, és a többiek. Sose úgy kezeltek, mint valami külföldit vagy betolakodó idegent. Egy voltam közülük. Egy jöttmentre aligha mondhatta volna Stan Kenton, hogy Don Ellis mellett bennem látja a jövő egyik meghatározó jazz-személyiségét, illetve a kentoni hagyományok autentikus továbbvivőjét. Csak művészi jóslat volt.
Ez a mai Magyarországon elképzelhetetlen, itt minden
átpolitizált
. Tudomásom szerint ilyen fajta Stan Kenton féle elismerés magyarok közül egyedül velem esett meg, mármint az, hogy efféle jóslatot mondjanak róla. Ki ne lenne büszke erre? Szabó Gabi, Zoller Attila, Bacsik Elek mindhárman elsőrangú amerikai jazzgitárosok voltak, de egyikük se próbálkozott egyedi, sikeres nagyzenekari szimfonikus jazzdarabok komponálásával, mint én.
Térjünk vissza egy kicsit a sporthoz. Engem Amerikában is zavart az alacsony termetem, és barátaim azt javasolták Hawaiiban, hogy kezdjek karate leckéket venni az nagyszerű kiegyenlítő metódus. Ezt meg is tettem, és mintegy harminc éven át gyakoroltam a harcművészetet. Most 86 éves vagyok, de még mindig minden reggel gyakorlom a karatét.
Több ismerős kérdezte az évek során, mi értelme volt mindennek. Nagyon sok. Mindenekelőtt az, hogy nem félek senkitől.
Ami a focit illeti, Amerikában minden héten futballoztam egy labdarugócsapatban, de nem voltam kiemelkedő tehetség. Akkor vettek be főleg, amikor nem voltak meg nélkülem tizenegyen. Jól helyezkedtem és ügyesen passzoltam, de ez minden.
Amúgy Magyarországon meghalt a futball a Puskás-időszakhoz képest, épp úgy, ahogy Amerikában az igazi jazz. Popzenészek játsszák a mai amerikai zenét, időnként jazznek nevezik, de már nem hasonlít ahhoz, ami volt. Egyszer bementem Amerikában egy lemezboltba a nyolcvanas években, kértem az eladót, vezessen a jazzpolchoz.
Meg is tette, de a polcon csak fusiont, illetve jazz-rockot találtam. Mondtam neki, én nem ezt keresem, én a
jazz
iránt érdeklődök. Mire széttárta a karját, és közölte:
ez
a jazz.
Akkor értettem meg, hogy Szabó Gabinak volt igaza, aki még nagyon régen, abban az időben, amikor Chico Hamiltonnál gitározott, mondta nekem, hogy a jazz halott. Én ezt a tényt ennek ellenére nem tudom elfogadni, és amit ma komponálok, annak továbbra is Kenton, Ellington, Gil Evans, Ornett Coleman, az 50-es évekbeli Maynard Ferguson és Bach, Bartók és Lutoslawski zenéje az alapja.
Olimpiai kompozíciók
2014-ben mutattam be akkori olimpiai szerzeményeimet, melyeket magánkiadásban lemezen is kiadtam. Márton Attila Maloschik Robi
JazzMa.HU
internetes újságjába írt kritikát a zenémről:
TOMMY VIG 75! – His Compositions Honoring Great Hungarian Sports Champions (Szerzői kiadás, 2014)
…Tommy vitathatatlanul szép karriert mondhat magáénak, amelynek mindhárom szakasza igazi sikersorozat volt.
Az itthon töltött 18 év (1938-56) során jelentős hírnévre tett szert, pedig gyermekkorát a háború árnyékolta be, de azt követően igazi „csodagyerekként” szerepelt itthon és Ausztriában.
Az Amerikában eltöltött 50 év (1956-2006) a jazztörténet fényes lapjaira kívánkozik. Különféle koncertjeiről tucatnyi alkalommal számolt be a Down Beat magazin a „Caught in the Act” (Akció közben elcsípve) rovatában, ahol csak a legfontosabb eseményekről közöltek részletes kritikai beszámolót, lapszámonként átlagban 3-4 alkalomról. (Miles Davis, Charles Lloyd, Modern Jazz Quartet stb.) Szerepelt a legtekintélyesebb jazz szakírónak, Leonard Feather-nek az általa „kitalált” és évtizedeken át működtetett Blindfold Test-jében is (mi vakrepülésnek nevezzük), tehát amikor 6-8 lemezt játszanak le a delikvensnek, anélkül, hogy bármi információt kapna.
Többször került fel a Down Beat kritikusainak és olvasóinak listájára is, 1967-ben pedig első helyen végzett a nagyobb elismerést érdemlő vibrafonosok listáján a kritikusok megítélése szerint! Mint keresett stúdiózenész Hollywoodban vagy másfélezer (!) felvételen játszott és partnereinek listája egy Who’s Who kötet lehetne.
Hazatérése után (2006-tól) minden gáncsoskodás ellenére folytatta sokoldalú tevékenységét és ennek az aktivitásnak gyümölcse ez a CD is.
Köztudomású, hogy munkásságában a hangszeres játék (vibrafon, dob és más ütőhangszerek) mellett mennyire fontos a kompozíciós és hangszerelői tevékenység is és persze rajongása a nagyzenekari jazz iránt. (Azt hiszem rá is érvényes az, amit Ellington-ról mondtak, mármint, hogy igazi hangszere a zenekar.) Mégis, ami a hangszereket illeti, elsősorban vibrafonosként tartjuk számon, de tudni kell, hogy nemcsak „csodagyerek” korában dobolt, hanem pl. Amerikában hírneves kollégája Terry Gibbs vibrafonos kvartettjében is. (Harvey Siders beszámolója ízléses seprőzését /tasteful display of brushwork/ emeli ki.) Egy másik fontos combo fellépésének helyszíne volt a Las Vegas-i Tropicana Hotel, ahol szextettjében két világhírű trombitás is játszott: Don Ellis és Red Rodney.
A „tireless and enthusiastic Hungarian hurricane” (a fáradhatatlan és lelkes magyar hurrikán) 22-25 tagú big bandje pedig számos saját kompozíciót mutatott be az éveken át rendszeresen tartott nagyszabású koncertjeinek keretében, amelyek korábban a Las Vegas-i Sahara Hotel, majd a Caesar’s Palace nagytermében kerültek sorra. (Egyiken Bacsik Elek is közreműködött gitáron és brácsán.) Ezekről is gyakran beszámoltak a Down Beat magazin munkatársai, Harvey Siders és Dan Morgenstern, leszögezve, hogy az egész mögött a katalizátor és a hajtóerő Tommy személye. („…Vig, of course – the catalyst and moving force behind it all.”)
Tommy vonzalma a sporthoz köztudomású, focizott és karatézott, mindig figyelemmel kísérte a magyar sportolók szereplését és – ő volt az 1984-es Los Angeles-i Olimpia zenei főigazgatója és a big band vezetője. (Külön fájdalom volt neki is, hogy – szovjet nyomásra – hazánk sem vett részt ezen az olimpián.)
Ahogyan az a CD címéből is kiderül, a 15 track-et tartalmazó zenei anyag a magyar sportnak állít emléket.
Amikor kézbe vettem még azt hittem, hogy csak a 2013. december 1-én a Duna Palotában rendezett koncert anyagát találom rajta. Ez volt Tommy „Aranyszimfóniák” című ciklusának ősbemutatója a Budapest Jazz Orchestrával, amiről részletesen beszámoltunk honlapunkon is. (Ez visszakereshető Archívumunkban.) Emlékeztem arra is, hogy a sport előtti tisztelgés jegyében írott Mozgás (Movement) című darab + a nyolc londoni aranyérem zenei méltatása egy-egy tétellel még mindig csak kilenc tracket fed le, a lemezen pedig 15 szám van. Kiderült a kísérő „liner notes”-ból, hogy Tommy egyik amerikai útja során egy Las Vegas-i stúdióban hat zenekari darabot rögzített minden idők legsikeresebb magyar olimpiai szereplésének, az 1952-es Helsinki Olimpia magyar hőseinek tiszteletére is. Persze elsősorban kedvencei, az Aranycsapat tagjai kapták a számok felét, azaz három zenekari darabot.
Egyet a védelem: Grosics, Buzánszky, Lóránt és Lantos („The Defence Did Not Rest!”), egyet a fedezetek: Bozsik és Zakariás („Golden Midfield Duo”) és egyet a csatársor: Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás és Czibor („Strikers’ Golden Circle”).
A maradék három számból egyet a két nagyszerű tornászlány: Keleti Ágnes és Korondi Margit kapott („Two Golden Gals”), (a girl szó a szlengben gal), egy darabot pedig minden idők legnagyobb ökölvívója, a három olimpián (London 1948, Helsinki 1952 és Melbourne 1956) bajnok Papp Laci („The Best Shot!”). (Itt megemlíti Tommy, hogy az 50-es években játszott a tatai edzőtáborban is, ahol a sportolókat felkészítették az olimpiára.)
A 11-es „Swim!” című tételt azért hagytam utoljára, mert a kiváló magyar női úszó olimpiai bajnokok tiszteletére született, akik különböző olimpiákon szerepeltek: Szőke Kató, Gyenge Vali, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Kovács Ági és Hosszú Katinka.
Ez utóbbi hat tételt tehát Amerikában rögzítették a Tommy Vig Orchestra, azaz 25 (!) tagú nagyzenekarának tolmácsolásával, amelyben persze Tommy vibrafonozott és dobolt is.
Számos olyan muzsikus volt ebben a formációban, akik már évtizedekkel korábban is játszottak Tommy big bandjében, mint pl. Charlie McLean altszaxofonos, vagy Herb Phillips trombitás.
Jóllehet, mint már említettem, az „Aranyszimfóniák” bemutatójával meglehetős részletességgel foglalkozott a média (minket is beleértve), mégis gyorsan áttekinteném, hogy mi is került a lemezre. Elsőként a „Mozgás” („Movement”) című darab, amely azt hivatott kifejezni, hogy mind a sportban, mind pedig a zenében milyen fontos szerepe van a ritmusnak. Ezt követi a nyolc aranyéremről megemlékező nyolc tétel.
Az első – a „Vetés-aratás” (angol címe sokkal prózaibb: „Throw That Hammer!”) című darab Pars Krisztián kalapácsvető kiemelkedő teljesítményét és a győzelem learatását ünnepli.
Kovács Zalán tuba- és Zana Zoltán baritonszaxofon szólója fejezi ki a sportág jellegét és a bajnok erejét.
A „Vívás!” („Fence!”) című darabban Schreck Ferenc és Skerletz Gábor harsona-párbaja illusztrálja Szilágyi Áron győztes asszóját ellenfelével szemben. A „Magyar erő!” („Hungarian Power!”) Berki Krisztián tornász erőfeszítéseit Koós-Hutás Áron frenetikus trombitaszólójával érzékelteti. A „Tántoríthatatlan!” („Insupressible!”) című darab Risztov Éva hosszú és kitartó úszását illusztrálja Juhász Attila briliáns zongorajátékával. Gyurta Dániel mellúszó tiszteletére szól a „Pont!” („Won!) című „fejezet” Schreck Ferenc harsona-szólójával.
Az „Aranylányok” („Golden Girls”) című tétel a női kajak négyes hölgyeinek erőfeszítésére fókuszál és a trombitakórus improvizációjával fejezi ki a verseny izgalmát. Kozák Danuta kapta az „Aranyos Danuta” („Golden Danuta”) című kompozíciót, végül pedig a Dombi Rudolf-Kökény Roland kajak-páros küzdelméről hallhatunk zenekari játékot „Kajakra!” („Magyar Power-Duo”) címmel.
Az egész lemezalbum egységes hatást kelt, hiszen azonos szerző-hangszerelő műveiről van szó és emellett köszönhető ez annak is, hogy a BJO által előadott kilenc track éppen olyan jól szól, mint az amerikaiak által interpretált hat darab. Mind a 15 nagyon hatásos, vérpezsdítően swingelő zenemű egyenként kb. 3-5 perces terjedelemben. A kis remekművek nem alkotnak összefüggő egészet, önállóan is megállnak. Az egyes sportágak mozgáskultúráját, ritmikáját, jellegzetességeit fejezik ki. A zenekarok és az egyes szólisták is csúcsformában játszanak. (Az amerikai felvételeken Tommy sem éri be a zenekar dirigálásával, hanem remek vibrafonszólókkal kápráztatja el a hallgatót!)
Kiváló west coast muzsika szól, ami nálunk meglehetősen ritka. Itt a magyarázata annak, hogy miért tartotta oly’ nagyra Tommy munkásságát Stan Kenton is!
A lemez jelentőségét csak fokozza, hogy – tudomásom szerint – a műfajban nem született ilyen, a sportnak szentelt zenemű. (Bárhogy kutatok ismereteimben, csak egyetlen kompozíciót tudok felidézni, amely sportolással kapcsolatos: ez John Lewis „Skating in Central Park” című darabja a MJQ előadásában. (Korcsolyázásról van szó, de nem sportversenyre utal.) Alighanem egyedülálló alkotás ez a „Honoring” és büszkék lehetünk arra, hogy a világviszonylatban is kiemelkedő magyar sport ilyen remekmű megalkotására ihletett egy nagy magyar-amerikai művészt!
Képek és találmányok… szintén Máté J. György analízise:
Tommy Vig kollázsai a De Stijl csoportot idéző neoplaszticitást, a harmóniát, s ezen keresztül az „örök” értékeket közvetítő színes mértani formákat az ezeket minden szinten megkérdőjelező, ellenpontozó vagy semlegesítő mindennapi tárgyakkal, illetve tárgytöredékekkel vegyítik.
Formailag a síkot minduntalan kitüremkedő alakzatok törik meg, felvetve a kérdést, miféle formai és tartalmi viszonyban van egymással sík és „domborzat”; a mértani alakzatokat kijelölő szigorú fekete vonalak, illetve a vonalakon belüli precízen monokróm színezés éles ellentétben áll a játékosságot és diszharmonikus esetlegességet árasztó jellegtelen és jelentéktelen tárgyakkal, melyeket a teljes haszontalanság világából emelt át a kollázskészítő egy újabb,
másképp haszontalan dimenzióba, a művészet közegébe. A sík felület kidolgozása a „komoly művészet” területére kalauzolja a nézőt, még akkor is, ha magától Tommy Vigtől tudjuk, nincs festői tehetsége; a síkra ragasztott tárgyak viszont önmagukban e magas művészet tagadásai: tréfásak és banálisak. A színes mezők mértani elvontságukban tiszteletet parancsolnak; a fölébük került tárgyak együttesén csak mosolygunk.
S míg a színes és szigorúan megkomponált mértani formák egyértelműséget, addig a hozzájuk illeszkedő, rájuk telepedő, monotonitásukat megbontó és kissé unalmas plaszticitásukat pimaszul széttördelő, ugyanakkor a jelentést friss energiákkal megújító tárgy(töredékek) bizonytalanságot kölcsönöznek a khróma szónak. E kollázsok azt sugallják, hogy – Berkeley püspök látáselméletének megfelelően – a műhöz csak kétféle érzékelés párhuzamos alkalmazásával kerülhetünk közelebb: a kollázs sík részét látással, a síkból kiemelkedő ragasztott tárgyakat viszont inkább tapintással konstatálhatjuk.
Egy alkotáson belül, melyet hangsúlyozottan a művészi önkény teremtett, művészetközeli és életközeli elemek esetleges elrendezését látjuk: az elemek egymással szembeni feszültsége, valamint a valósággal való megfeleltethetőség, illetve ennek hiánya váltja ki a nézői reakciókat.
Tommy párhuzamot lát a zenei komponálás és képzőművészeti alkotás mikéntje között.
Kollázsai valóban mutatnak némi strukturális hasonlóságot kottaalapú, ám az újszerű hangok, harmóniák és disszonanciák által a hagyományos zenei kompozíciót mégiscsak megkérdőjelező (de nem megtagadó!) műveivel, melyeknek a kollázsaihoz hasonlóan mindig a derültség, máskor a kajánság vagy a finom gúny, de sosem a tragikus szemlélet adja meg az alaphangját.
Tommy Vig kollázsainak szelleme rokonságot tart a karikatúrákkal is. Lehet úgy tekinteni rájuk, mint amelyek tréfás összehasonlítások elvére épültek. Egyrészt a kollázsokban szereplő tárgyak azonosak is, meg nem is egykori önmagukkal.
A régi zsebóra, drótdarab vagy pénzérme azonosítható önmagával, de mint egy kompozíció részlete, csupán emlékeztet az eredeti tárgyra. Tárgyi funkcióját teljesen elveszítette és dekórummá vált, olyan díszítő elemmé, amely egy addig elképzelhetetlen, gyakran groteszk struktúrán belül csupán visszautal e funkcióra. S a visszautalás se mindig egyforma és egyértelmű. Ha a dekórum eredeti funkciója bizonytalan, még ingatagabb lesz a tárgy viszonya eredeti önmagával.
A tréfás összehasonlítás elve akkor is életbe lép, amikor a kollázsokat a száz évvel ezelőtt keletkezett „klasszikus” kubista ragasztásokhoz és jelentős utódaikhoz hasonlítjuk.
Tommy Vig alkotásai egyszerre működnek
hommage
-okként és humorosan utánzó gesztusokként. Az egymással igen nehezen megférő minőségek iróniaként hatnak, akárcsak a kollázson belül a sík és a tárgyak ellentéte.
Az azonos korban keletkezett műalkotások gyakran összevethetők stilárisan. Például Jackson Pollock valamelyik festménye és Penderecki, Lutosławski vagy Ligeti György zenéje között megfeleléseket találhatunk. Ezt a magam gyakorlatából is tudom, hiszen szerzek és előadok zenét, valamint festményeket is készítek. A festészeti műfajok közül hozzám a kollázsok állnak a legközelebb, mivel nincs tehetségem a festéshez, nincs jó kézügyességem. Ahogy Ruttka Feri barátom mondta, aki azonban velem ellentétben kiváló festő, én körzővel és vonalzóval festek. Valaki más meg úgy jellemezte ezeket a képeket, hogy nem derivatívak, ami szerencsére a zenémre is jellemző. Hogy kollázsokat készítek, az azt jelenti, hogy a festményeket háztartási holmikkal egészítem ki, pénzdarabokkal, egy zsebórával és sok más egyébbel, és ezeket az apró használati eszközöket az általam megkomponált rendben a festményre – papírra vagy vászonra – ragasztom.
Ezek a kis tárgyak olyan tökéletes síkidomok, valamint annyira tökéletes színek, amiket magam létre se tudnék hozni. A textúra is eredeti, ilyet még egy jó festő se tudna alkotni. Van egy egységes vízióm, amit persze nem lehet meghatározni, micsoda, és ez jelöli ki bennem, milyen használati tárgyakat teszek majd rá a képre, és milyen elrendezésben.
Olyasféleképpen készül a kép, mint a zenéim: ismert harmóniákhoz építek hozzá olyan elemeket, újszerű hangokat, amelyek addig elképzelhetetlenek lettek volna abban a zenei közegben. Például a tonika helyett egy leszállított második hang szól, és elfogadható. Valaki erre azt mondja, ilyen nincs is, én meg azt felelem: de van, hiszen most hallottad. Itt lóg a falon egy Kádár-rajz, rajta összevissza pózokban fekvő tehenek.
Erre is mondhatja valaki, akár Chagall égben lebegő hegedűseire, hogy ez értelmetlen. Rejtő viszont azt felelné a tanácstalanoknak, hogy „
mégis így van
.”
Egyik kollázsomnak az
Aquincum
címet adtam, arra gondolva, ha a mű megmarad, akkor több száz év múlva leolvashatják róla az akkor élő emberek, hogy a maiak milyen fogpasztát használtak, milyen könyveket olvastak, illetve, hogy milyen pénzeket alkalmaztak fizetőeszköznek. Szóval a kétszáz év múlva képeket nézegetők megállapíthatják majd, hogy ez a szerző ugyan festeni nem nagyon tudott, de legalább gondoskodott róla, hogy megtudjuk, milyen tárgyakat használtak elődeink. De egyik-másik képemnek talán az is némi érdekességet kölcsönözhet, hogy lám, így festett egy ember, akit elsősorban zenészként ismerünk. Hogy ezek a kollázsok jók-e, azt én nem tudom eldönteni, majd az utókor meghozza az ítéletét. Ám attól, hogy valaki nem festőtehetség, még alkothat érdekes képeket.
Ahogy létezhet, és létezett is sok ismeretlen mesemondó, aki se írni, se olvasni nem tudott, de azért érdekes történeteket talált ki. Célom nincs e kollázsok megalkotásával. Ahogy a zeneművek komponálásával sincs. Egyszerűen csak élvezem a létrehozásukat. Most is épp egy zenemű komponálásának közepén tartok. De célja nincs, nem is lehet. Az ilyen zeneművekkel nem lehet sok pénzt keresni, és arra se számíthatok, hogy folyton ezeket fogja játszani a rádió. Csak vannak.
A megalkotásuk belső kényszer. Tudom, hogy sok festő megrendelésre dolgozik, de ahogy már sokszor mondtam, nekem nincs rajzoláshoz tehetségem. Viszont a kollázsok készítésére kapok bíztatásokat is szakemberektől.
Gyémánt László festőművész –maga is jazzrajongó – szerint például nagyon jók a képeim. Ha mindenáron valami gyakorlati célt szeretnénk a zenéimhez és a képeimhez rendelni, azt mondhatnám, hogy van velük bizonyos népnevelő célom. Szeretném, ha a modernebb, különös disszonanciákkal teli zenéket is megszeretnék az emberek. Annyi rossz muzsikával butítják őket, és egyre inkább, hogy már szinte teljesen kiveszett belőlük a készség arra, hogy egy kicsit színvonalasabb zenét élvezzenek.
(Rájöttem, hogy nagyon kevés ember tudja megkülönböztetni a hangokat, harmóniákat, melódiákat: véleményét egy zenéről attól teszi függővé, hogy ismert ill. híres e a muzsika. Egy új, kipróbálatlan zene (vagy találmány, pl. a repülő, a telefon, a villanykörte, vagy a Non-Subjective Valuing) nem lehet jó. Ennyi.)
Persze említhetném a másodlagos (bizonyára tudatalatti) célokat is, hogy pl. elismerjék a zenéimet, képeimet, találmányomat és azt mondják, Tommy Vig respektust, dicséretet érdemel értük.
Las Vegasban Stan Kenton elismeréssel szólt a nagyzenekari kompozícióimról, „
very ambitious”
, mondta róluk, és nem sokkal később mint komponistát szerződtetett a maga zenekarába. Természetesen célom, hogy efféle megtisztelő véleményt váltsak ki az emberekből, de a komponálás nem ezzel a vággyal indul. Kollázsokat akkor is készítenék, ha soha senki rájuk se nézne, mivel az alkotás, a művek létrehozása kikívánkozik belőlem.
Az is elképzelhető, hogy van bennem egy kisebbségi érzés, amit semlegesíteni, illetve ellensúlyozni szeretnék elismerésekkel. Amikor időnként a koncertjeim szünetében vagy után eladom valamelyik képemet, azt sem anyagi rászorultság okán teszem.
Csupán jólesik, hogy valakit érdekel annyira a művészetem, hogy hajlandó pénzt áldozni rá.
Mindez felidézi bennem azt a Karinthy-írást, amelyben azt álmodja, hogy a jövőben él, és érettségizik, de semmire se tudja a választ. Aztán végre kérdeznek tőle valamit, amire úgy hiszi, hogy tud felelni: kik voltak a huszadik század legjobb magyar humoristái. Bemondja a saját nevét. Mire nemcsak, hogy megbukik, de rá is förmed a tanár: nem elég, hogy nem készült, még
ki is talált egy nem létező nevet
.
Később évekig dolgoztam a szabadalmazott találmányomat bemutató könyvemen:
How To Tell What Things Are
Really
Worth
, azaz
Hogyan állapítsuk meg, hogy valójában mennyit ér valami
? Az előszót Michael Scriven professzor, az American Evaluation Society korábbi elnöke írta, aki szerint munkám a termékek értékének módszeres megállapításában jelentős lépést tett előre és hogy találámányom a legmodernebb, és jelenleg a létező legjobb értékelési szisztéma.
Scriven azzal zárta sorait, hogy ő maga is sokat tanult a módszerem tanulmányozásából.
https://www.cgu.edu/people/michael-scriven/
Röviden arról szól a találmány, hogy hogyan ismerhetjük meg árától függetlenül valaminek az igazi értékét. Ez a módszer a nevemet viseli, és amelyet elfogadott az amerikai szabadalmi hivatal (American Patent and Trademark Office). Egy közgazdász professzor nem értene egyet vele, egyrészt, mivel nem ő találta fel, másrészt, mert nem ezt tanulta az iskolában.
Ott azt tanulják, hogy a dolgok annyit érnek, amennyiért megvásárolják őket. De ez nem így van.
Szerintem bizonyítható, hogy amit megveszel százezer forintér, az ténylegesen megérhet százötvenezret vagy esetleg csak hetvenötezret. Azt találtam fel, hogy ezt a tényleges, igazi értéket hogyan tudhatjuk meg.
A könyvről véleményt mondott Dr. Arthur Laffer közgazdász is, akit a
Time
magazin „századunk egyik legnagyobb „elméjé-nek” nevezett. Véleményét a könyvem hátsó borítóján idézem:
„Tommy Vig
szubjektivitástól mentes értékelő módszere
magával ragadó és hasznos eszköz, melynek segítségével az emberek sokkal jobban el tudják ni, mit vásároljanak. Vig leleményes módszerével ténylegesen kideríthető, mi a dolgok valódi értéke. A szerző szilárd közgazdasági elvekből kiindulva gyakorlatias és értékes módszert dolgoz ki. Isten a megmondhatója, bárcsak a rendelkezésemre állt volna ez a módszer életem eddigi ötvenkilenc éve során, melyet e földön töltöttem, és köszönet a gondviselésnek, amiért a következő ötvenkilenc évemben velem lesz.” Ez a professzor:
https://en.wikipedia.org/wiki/Arthur_Laffer
Még ezt megelőzően azzal foglalkoztam, hogy egy festmény értékét hogyan állapíthatjuk meg. Ha például beviszel egy galériába egy Kádár Béla gouache-t, amely 30×40 cm-es nagyságú, és szignált, és megkérded a galériást, mennyit adna érte, ő azonban nem ismeri eléggé Kádár művészetét, fogalma se lesz az árról.
Ha azonban beüti az értékelő számítógépes programjába az én szempontjaimat, nagyjából tíz-tizenöt jellemzőt, és mint szakértő a kép minőségére is ad valami választ, megkapja a kívánt értéket. A számítógép egy pillanat alatt kiírja az érdeklődőnek, hogy egy leírt Kádár-gouache ma, ebben és ebben a városban megér 13 533 dollárt.
0 és 10 közötti skálán mozognak az értékek, vagyis az 5 jelenti a közepest. A rendszer a festők átlagos értékű festményeit veszi alapul.
The norm
– ez a neve az átlagos műnek a találmányomban. Ugyanez az átlagmeghatározás egy autóra is igaz lehet. Hogy ma egy adott képességű és márkájú/évű kocsi ennyit és ennyit ér. A valós értéket rendszerem mintegy háromszáz szempont alapján alakítja ki bármi esetében…másodpercek alatt…
Ma a világhálón megtalálható számtalan cég önjelölt értékmeghatározó funkciót is ellát, vagyis ígéri, hogy “segít” az érdeklődőknek elhatározni, hogyan döntsenek. De tapasztalatom szerint e vállalkozások nem függetlenek, mondhatnám úgy is, hogy részrehajlóak. Ebből következik, hogy az én rendszerem iránt egyikük sem érdeklődik, mert nem céljuk a részrehajlásmentes értékmeghatározás. Milton Friedman, (akit igen jól ismertem) a világ egyik legjobb közgazdásza a
szabad választás
elvét hirdette, amivel én teljesen egyetértek. Sőt, én még az intelligencia szempontját is hozzákapcsoltam az elméletéhez. De ahogy azt régről tudjuk már, az emberek csak látszólag döntenek maguk szabadon egy vásárláskor. Valójában reklámokkal és más eszközökkel tudat alatt a fejükbe verik, hogyan döntsenek. A nagyvállalatoknak épp az az érdeke, hogy az emberek ne tudják, mi a valódi értéke a dolgoknak. Ugyanis egy tudatlannak azt adnak el, amit akarnak.
Létezik ezen kívül Amerikában a
Consumer Reports
nevű magazin, amely 1936 óta “segít” a vásárlóknak a döntésben.
A magazin összehasonlítja, mondjuk, a legjobb bőröndöket, és mindegyikkel kapcsolatban leír néhány jellemzőt, de nem biztos, hogy épp azokat, amelyek a legfontosabbak egy bizonyos vásárló számára.
Az én találmányomról szóló könyvem kilenc lépésben mondja el hogy az általam
non-subjective valuing
-nak nevezett módszer (1) hogyan tudja egy
átlagember
a kellő ismeretek birtokában a számítógép sgítségével eldönteni, hogy
neki
egy adott autó vagy fogkrém, esetleg egy bőrönd mennyit ér a társadalomban, majd (2) azt is kiszámíthatja, hogy a kérdező egyénnek
személyesen
mennyi pénzt ér ugyanez a valami. A könyvem végén (231-257. old.) az olvasó egy hosszú listát olvashat mindenről aminek valódi értékéről az én
szubjektivitástól mentes értékelő módszer
em felhasználásával pontos képet alkothat.
Amikor a könyvet írtam, azt hittem milliárdos leszekhiszen az mindenkinek érdeke, hogy tisztában legyen a dolgok igazi értékével. Pl. ha Angliában felhasználták volna a szisztémámat, az emberek többsége valószínűleg azt választotta volna, hogy maradjanak az Európai Unióban, mert így teljes sötétségben szavaztak. De hát ha valami
új
azt a legtöbben nem fogadják el. (Az alap: ha eddig nem volt NON-SUBJECTIVE VALUING, miért lenne most?)
Melyik turistát ne érdekelné például, hogy amikor Budapestre jön, melyik étteremben tud viszonylag olcsón jót enni? Vagy az, hogy hova ne menjen, mert ott drága az étel, viszont közepes színvonalú a konyha?
Vallás és életfilozófia
Az életfilozófiámat röviden úgy foglalhatom össze, hogy nem hiszek semmiben, de semminek az ellenkezőjében sem.
Ez úgy alakult ki, hogy azt tapasztaltam, bármilyen elmélettel közelítsük is meg az életet, téves lesz. A legjobb írók, filozófusok akiknek a könyveit életem során áttanulmányoztam, mind hasonlót mondtak, tanítottak.
Az élet felfoghatatlan és megérthetetlen. Rendelkezésre állnak ugyan érzékszerveink, de ezek nem elegendőek ahhoz, hogy ezt a bonyolult rendszert átlássuk. Nem is értjük a területet! Igazából gondolkozni se nagyon érdemes ezen a témakörön mert hogy nem fogunk tudni érdemi eredményre jutni az 100%. A Mindenség megértéshez a kérdéseket se ismerhetjük.
Egy halnak is reménytelen lenne megmagyarázni, mit jelent a les szabálya a labdarúgásban. Úgyse fogja megérteni és azzal van elfoglalva, hogy a medve ne tudja elkapni a mancsával, közben farkasok
csordában támadnak a medvére, hogy megegyék. Az nagy nehezen megvédi magát, elkergeti támadóit, és siet az erdőnek arra a pontjára, ahol az őzikék legelnek. Elkapja az egyiket, és felfalja.
Ilyen az élet: az élőlények csak akkor maradhatnak életben, ha megesznek egy másik élőlényt.
Ami engem személy szerint életben tart ebben a kegyetlen világban az elsősorban a Miával való töretlen boldogságom, másodsorban a művészet, Beethoven, Bartók és Monk zenéi, Kádár Béla, Goya, Chagall és Csontváry festményei, Vonnegut, Heller, Rejtő Jenő és Dreiser könyvei, József Attila, Ady és Petőfi versei, nagy filozófusok és írók Kertész Imre és Anatole France alkotásai.
Befejezésül
Az igaz, hogy anyámhoz hasonlóan, életem során sokan nem szerettek, de ezzel szemben (különböző módon és fokon) többen lelkesen és eredményesen mellém álltak) pl. feleségem, Mia, aki a Földet Mennyországgá varázsolta részemre, Stan Kenton, Maloschik Robi, Henry Mancini, Turi Gábor, Joe Porcaro, Quincy Jones, Hollós Máté, Retkes Attila, Rod Stewart, Máté Gyuri, Harvey Siders, Stan Irwin, Chuck Niles, Don Ellis, David Victorson, Chick Sponder, Albert Sendrey, Dale Anderson, Gyimesi Laci, Herb Phillips, Andy Myung, Emil Richards, Jack Arnold, Vukán Gyuri, Julian Semilian, Ungár Gyuri, Kiss Imre, Veisz Gábor, Kovács László, Ken Poston, Orlay Jenő Chappy, Joe Fritz,
Dan Morgenstein, Halper Laci, Havas Gyuri, Lloyd Horowitz, Víg Imre Dudás Lajos, Madarász Iván, Irányi Éva, Landstein Kati, Körmendi Vili, Szilvási Attila, Ron Pohnell, Terry Gibbs, Bill Reddy, Nasser Lavaie, Roger Rampton, Beamter Bubi, Radnóti Tomi, Leonard Feather, Steve Perlow, Pethő Zsolt, Deák András, Zágon Iván, Huzella Elek, Schwartz Oszkár, Soós Tibi, Gonda János, Sue Resnick, Paul Cohen, Isabel Cohen, Paczari Károly, Manny Klausner, Bellák Gábor, Mal Sands, Bacsik Elek, Halász Mihály, Earle Hagen, Johnny Mann, Pete Yellin, Benkó Sándor, Nébald György, Zelinka Tamás, Lázár Eszter, Majláth József, Art Pepper, Albert Marx, Dobor Dezső, Juan Garcia Esquivel, Martin Denny, Zsoldos Mari és Béla, Gyurkovics Csaba, Trejer István, Novotny Tibor, Joe Pass, The Carpenters, Mel Brooks, Nelson Riddle, Lalo Schifrin, Gulyás István, Peltzer Ferenc, Naszály Gyuri, The Beach Boys, Jimmy Webb, Artie Garfunkel, Billy May, John Elizalde, Don Costa, Duane Tatro, Bob Drasnin, László Attila, Borbéy Misi + sokan, sokan mások…)
Vége
Fényképek életemről…
TV INTERJÚ – ÚJRA BUDAPESTEN
2018 CD
A HIVATALOS OLIMPIAI JAZZ FESZTIVÁL PLAKÁTJA-LOS ANGELES 1984
AZ OLIMPIAI JAZZ FESZTIVÁL ELSŐ ESTI PROGRAMJA A MŰSORFÜZETBEN
SAJÁT KOMPOZÍCIÓMAT ADJUK ELŐ A LOS ANGELESI „PAVILION”-BAN A NEOPHONIC ORCHESTRÁVAL, STAN KENTON VEZÉNYEL, 1988
STAN KENTONNAL PRÓBA KÖZBEN A LOS ANGELESI MUSIC CENTERBEN
HÉTÉVESEN DOBOLOK A CHAPPY ZENEKARBAN
ELSŐ SAJÁT LEMEZEM…1965… ÉN HASZNÁLTAM A VILÁGON ELŐSZÖR
AZ „ORCHESTRA” ELNEVEZÉST BIG BANDRE („TAKE V” KIADÓ-LAS VEGAS)
EGYÜTT!
AZ „OLYMPIAN JAZZ FESTIVAL ORCHESTRA” 1984
SHELLY MANNEK AJÁNLOTT „OLYMPIAN CYMBALS” CÍMŰ MŰVEM ELSŐ OLDALA, ELŐADTUK LOS ANGELESBEN AZ 1984-ES AZ ÁLTALAM RENDEZETT HIVATALOS OLIMPIAI JAZZ FESZTIVÁLON, MANNE MAGA VOLT A SZÓLISTA
A VIBRAFONOSOK OSZKÁR DÍJA
HÁROM OLIMPIAI BAJNOKUNK SZVINGESEN BESZÁLL BUDAPESTI NAGYZENEKAROMBA – PESTI VIGADÓ
TAMBURIN SZÓLÓ A BARTÓK RÁDIÓBAN
A FIATAL OROSZLÁN NEM ÉRTÉKELI DOBSZÓLÓMAT
A HENRY MANCINI ZENEKARRAL A SAN DIEGOI
VADÁLLATOK PARKJÁBAN TARTOTT TELEVÍZIÓS KONCERTÜNKÖN
HENRY MANCINIVEL FELVÉTELKÖZBEN EGY HOLLYWOODI TUDIÓBAN
ANGOLRA FORDÍTOTT KRITIKÁK NÉMETORSZÁGBAN ELŐADOTT SZIMFONIKUS ELŐADÁSAIMRÓL
CARL SAUNDERSSZEL LOS ANGELESBEN SAM MOSTTAL UGYANOTT…
(Szerintem a világ egyik legjobb jazz trombitása)
BENKÓ SÁNDORRAL BUDAPESTEN
ELEK BACSIK, TOMMY VIG, DON ELLIS – CAESARS PALACE HANGVERSENYTEREM
A VÍG CSALÁD A CSENDES ÓCEÁN PARTJÁN
Los angelesi big band találkozó
KOREÁBAN KONCERT UTÁN
MEL BROOKSOT TANÍTOM ÜSTDOBOLNIA
„SPACEBALLS”
CÍMŰ FILMJÉBEN – HOLLYWOOD
TERRY GIBBS, GARY BURTON, TOMMY VIG – VIBRAFON CSÚCSTALÁLKOZÓ
LOS ANGELES ZENÉSZ-SZAKSZERVEZET NAGYTERME
KALANDOS, EREDETIHÁROMDIMENZIÓS KOLLÁZSOM
(„Hovámész? Még 7 óra sincs…”)
SÁRDY JÁNOS, A HÉTÉVES VÍG TOMMY, SZÖRÉNYI ÉVA (A NŐVÉREMET JÁTSZOTTA), TURAI IDA: JELENET A „
KÖNNYŰ MÚZSA
” CÍMŰ FILMBŐL
Caesars Palace Koncertterem
A VIG CSALÁD LAS VEGASBAN 1974 KÖRÜL
HONOLULU 1960
HOLLYWOOD 1984
Évi koncertek a CAESARS PALACE nagytermében
Az egyik koncert elején így lengtem be a zenekar elé, miközben egy Srauss waltzot játszottak átharmonizálva de szvingesen.
MÁSODIK VIBRAFONVERSENYEMET ADJUK ELŐ A DUNAPALOTÁBAN
DEÁK ANDRÁS VEZÉNYEL
A SIKERES KONCERT UTÁN
EGY KÉTDIMENZIÓS SZÍNES RAJZOM (Címe: „NA?”)
EREDETI KOLLÁZSAIM EGYIKE, CÍME:„KIFEJEZÉSEK”
EGYIK EREDETI HÁROMDIMENZIÓS KOLLÁZSOM, CÍME: „FÉL CIPŐ”
LOS ANGELES BIG BAND FESTIVAL, PUTTER SMITH, BŐGŐS
ÉS RALPH RAZZE DOBOS HAVERJAIMMAL
MIA AND TOMMY WITH THEIR GROUP PERFORMING AT THE KOREAN CULTURALFESTIVAL
BUDAPEST2017
MIA ANDTOMMYIN SEOUL2017
TIMEMAGAZINE
1967MARCH21 (OUR WEDDING DAY)
MIAWITH DEANMARTIN
MIA2018
MIA1963
MIAPERFORMSATMÜPAINBUDAPEST2017
MIAWITHTHE MIMI SISTERSANDTHEBARBERETTES INSEOUL2016
LEE NAN YOUNG, MIA’S ADOPTIVE MOTHER -MIAWASHER FAVORITE DAUGHTER
MIA AND TOMMY WITH MOVIE PRODUCER DAEHYUN KIMONTHEREDCARPET ATTHEKOREANMUSICFESTIVAL2017
MIA APPEARING ON AMERICAN TV WITHLEENAN YOUNG
MIA AND TOMMY DURING TV-INTERVIEW AFTERPERFORMING AT THE KOREAN ART FESTIVALATTHEBÁLNA (THE WHALE) IN BUDAPEST2017
MIAPERFORMINGONTVINBUDAPEST2016
MIAWITHEDSULLIVAN
MIA ANDTOMMYIN KOREA2017
MIA AND TOMMY WITH PRODUCER DAEHYUN KIM AND THE BARBERETTES, SEOUL2016
MIA AND TOMMYAT THE CULTURAL CENTER INSEOUL2015
MIA ANDTOMMYWITH FRIENDS INKOREA 2017
HERETOO
Tommy és Mia Vig (később)
ROGERVIG3½YEARSOLDPLAYINGTHEDRUMSINHOLLYWOODWITHHISFATHER’SBIGBAND
↕
THEKIMSISTERS’MOSTSUCCESSFUL CLOSING
MARIMBANUMBER-ARRANGEDBY TOMMY VIG
TOMMY ÉS MIA….EGY PÁR…
JOE PORCARO, DAVID CARPENTER
TOMMY VIG…BURBANK JAZZ CLUB
A BUDAPEST JAZZ ORCHESTRÁVAL
TOMMY VIG ITT IS DOBOL A BUDAPEST JAZZ ORCHESTRÁVAL
↕
MIA ON THE MARIMBA
DUET
VIBES SMILES
I LIKE HIM!
SZÜÉLETÉSNAPOMRA…
HALÁSZ MISIÉKKEL BÉCSBEN
EGYETEMI TOMMY VIG BIG BAND CONCERT LOS ANGELES,
TONY ORGEGA SZÓLÓZIK
EREDETI TOMMY VIG KOLLÁZS
NAGYZENEKARRAL BUDAPESTENN
DUO
Igazi duett
Nagyzenekarral Budapesten
SPORT (2013.11.17., XVI. évfolyam, 44. szám)
„SIKERT KELL ARATNIA KÜLFÖLDÖN”
A MAGYAR RÁDIÓ HIVATALOS ÚJSÁGJÁBAN MEGJELENT CIKK
A DOB MA IS A KEDVENC HANGSZEREM MAJDNEM 80 ÉVVEL KÉSÖBB…
…KI GONDOLTA VOLNA, HOGY HOLLYWOODBAN IS JÓ LESZEK NÉGY ÉVTIZEDDEL KÉSŐBB…
ITT DOBOLOK SZABATÉRI KONCERTEN BOB COOPERREL ÉS HERB ELLISSZEL
DOBOLOK A MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKARRAL
SAJÁT MŰVEM ELŐADÁSA ALATT (KOVÁCS LÁSZLÓ VEZÉNYEL)
SZERETSZ DOBOLNI?
ÉS VÍG VAGYOK … ÉS MARADOK …
MÁTÉ J. GYÖRGY KÖNYVÉBŐL
:
Tommy Vig közel hatvan évvel ezelőtt hagyta el Magyar-országot, a tiltott határátlépéssel járó veszélyeket is vállalva, azzal a feltett szándékkal, hogy a jazz hazájában próbál szerencsét muzsikusként. Indulásakor még valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy amerikai zenész lesz abban az értelemben ahogy gyerekként magyar dobos volt: ismert és fontos tagja a jazzt játszó zenésztársadalomnak.
Aligha gondolt arra az osztrák határ felé haladva, hogy Amerikában egyenrangú művészként bánnak majd vele mindazok a hírességek, akikkel később együtt játszhatott. Befogadása azonban gyorsan megtörtént, és fél évtizeddel az Egyesült Államokba érkezése után már fiatal
amerikai
tehetségként beszéltek róla, aki történetesen Magyarországról vándorolt ki a tengeren túlra. Ahogy azt e könyv is bizonyítja, emlékezete sok epizódot és nevet megőrzött az Amerikában töltött öt muzsikusi évtizedből, és szinte valamennyi interjújában emlegeti a legfontosabb zenésztársakat, illetve patrónusokat Stan Kentontól Don Ellisig, Henry Mancinitől Terry Gibbsig. Az emlékek és az anekdoták azonban forráskritikával kezelendők. Akkor válnak igazán hitelessé, amikor kiderül: léteznek írott dokumentumok is, melyek alátámaszt- ják mindazt, amit a messziről jött ember mesél.
Jelen kötet nagyrészt Tommy Vig emlékezései alapján íródott, ez a fejezet azonban kivétel. A korabeli amerikai sajtó bizonyos anyagaira épül, melyek a magyar származású muzsikus zenéjét méltatják. A dobos-vibrafonos jelentőségét mutatja, hogy több tucat amerikai cikk foglalkozik a munkásságával. E fejezet nem vállalkozik Tommy Vig amerikai sajtójának tudományos feldolgozására, és a teljesség igényével sem lép fel, csupán összefoglalja a róla és zenekarairól írt sajtóbírálatok lényegét. A tudományos igényű feldolgozás nem egy esszéisztikus kötetbe való. Annyiban azonban ez a tömör összefoglalás is túlmutat a szorosan vett témán, hogy jelzi: sok munka vár még a magyar jazztörténet filológusi vénával rendelkező kutatóira, ha alaposan fel akarják dolgozni a külföldön élt magyar jazzművészek munkásságát a helyi sajtóközlemények tükrében.
A zenekritikára, mint bármely más művészetről szóló, szakember által írt bírálatra igaz, hogy értékek megjelenéséről tájékoztatja az olvasóközönséget, nyilvántart és rangsorol művészeket (jelen esetben muzsikusokat), illetve stílusirányzatok fejlődését és hanyatlását regisztrálja, esetenként magyarázza. Vitán felül áll, hogy a jazzről, akárcsak a kortárszenéről, a zenekritika és zenei publicisztika nélkül vajmi keveset tudna a nagyközönség. Mindazonáltal különbséget kell tennünk a szaklapok és szakirányú magazinok elsősorban az értő, a jazzben járatos olvasóhoz szóló publikációi, illetve a napi- és hetilapok nyilvánvalóan egyszeri olvasásra szánt efemer cikkei között. Előbbiek akár szakirodalmi igénnyel is felléphetnek, utóbbiak célja elsősorban a napi, aktuális informálás.
Mint látni fogjuk, a Tommy Vigről szóló hosszabb napilapi publikációk zöme jóval nagyigényűbb az aktuális tájékoztatásnál.
Mai ismereteink szerint megkockáztatható az állítás, miszerint a nyugati parton élő és dolgozó Tommy Vig amerikai sajtójának zöme a nagy múlttal rendelkező
Los Angeles Times
című napilap hasábjain látott napvilágot. Az is megfigyelhető, hogy a róla szóló cikkek legtöbbjét a lap állandó kolumnistája, a nagy presztízzsel rendelkező, vezető szakembernek tekintett Leonard Feather (1914-1994) írta. A neves jazzkritikus fáradhatatlannak tűnt: mintegy tíz szakkönyvet írt, emellett évtizedeken át figyelemmel kísérte a nyugati part jazzeseményeit, és a napilap hasábjain rendszeresen tudósított a fontosabb hangversenyekről. Mégse mondhatjuk, hogy Vig Tommyt Feather fedezte fel az újságolvasók számára. A muzsikusról szóló valószínűleg legkorábbi amerikai cikket a
Down Beat
jazzmagazin közölte 1961. december 7-én.
Szerzője, Bill Coss amellett, hogy néhány fontos információval szolgál Tommy korai amerikai éveiről, mitizálni is próbálja a fiatal magyar muzsikust, s az általa alkalmazott kulturális klisék sokat levonnak a cikk értékéből.
Coss egy évvel fiatalítja a vibrafonost (22 évesnek mondja), ami még hagyján, de valamiért – talán a poén kedvéért – erdélyi származásúnak írja le, Erdélyt pedig olyan helyként mutatja be, ahol Dracula gróf és Dr. Frankenstein volt a leghírnevesebb honfi. Hogy Victor Frankensteinnek (akinek a története nem Kelet-Európában játszódik, és akinek a küllemében semmi ijesztő sem volt, ellentétben a „szörny”-ével, akit ő teremtett) mi köze Erdélyhez, az nem derül ki a cikkből. Informatívabb, amit Coss a vibrafonos kezdeti pályájáról mond: ezek szerint Tommy Willis Canover műsorait hallgatta a
Voice of Americá
-n, valamint bizonyos modern jazzlemezekhez is hozzájutott gyerekként (a Kai Winding és J.J. Johnson vezette együttes albumaihoz), és ezek határozták meg zenei fejlődését. A csodagyerek Tommyról is tud, aki már kilencévesen Európában turnézott apjával, és „Benny Goodman-Gene Krupa-féle dolgokat” játszott. Tizenhat évesen kezdett vibrafonozni, és „nem modern, hanem Art Van Damme-féle jazzt” adott elő. Coss szerint a Van Damme-hoz való kötődést az magyarázhatja, hogy Tommy testvére is harmonikázott.
Coss Tommy korai amerikai zenei partnerei között emlegeti Bill Evanst, Mat Mathewst, Herbie Mannt, Sol Yagedet, Duke Jordant és Peter Indet. Kitér Meyer Davisre is, akinek „society band”-jei (vagyis olyan zenekarai, amelyek különböző társadalmi vagy nagyobb családi eseményeken a háttérmuzsikát szolgáltatták) Tommy fő bevételi forrását jelentették.
A jelenre áttérve Coss bemutatja a frissen alakult Tommy Vig Triót (Calvin Ridgley: bőgő, Nat Yarbrough: dob), mely a New York-i Steinway Hallban debütált valamikor 1961 folyamán.
E hangverseny részben az avantgárd jazz jegyében zajlott le. Főként Vig-szerzeményeket játszott az együttes, hamisítatlan jazzdarabokat, melyek ugyanakkor klasszikus hatásokat (Bartók, Stravinsky) is mutattak. Magát a zenekarvezetőt idézi: „nem szívesen játszom preklasszikus elemeket, ahogy a Modern Jazz Quartet alkalmazta azokat”. Inkább a nagyobb ívű kompozíciók izgatják a fiatal magyart, aki versenymű megírását tervezi vibrafonra és nagyzenekarra. Majd ismét idézet következik Tommytól, mely egyaránt rávilágít a muzsikus hangszerfelfogására és talán zenei terveire is: „Semmi monoton nyolcadhangos futam, hanem rögtönzés négy, három, valamint két ütővel, magamat kísérni két ütővel a bal kezemben, miközben a jobb kezemben levő ütővel játszom, ellendallamokat játszani két kézzel, egyszerre szólaltatni meg a melódiát és a harmóniákat úgy, hogy kézzel tompítom a hangot.”
A trió debütáló hangversenyén feldolgozások is elhangzottak: az
Oleo
(Sonny Rollins), a
Straight, No Chaser
(Thelonious Monk) és a
Daahoud
(Clifford Brown). Mindegyiken érződött, mondja Coss, hogy a trió a szokásosnál jóval megértőbben közeledett a szerzőkhöz. Tommyról írt tömör végkövetkeztetését valószínűleg nem semmitmondó evidenciának, sokkal inkább egy, az „igazi” jazz-zenészek kasztjába való beavatáskor mondott ünnepi beszéd zárógondolatának, tovább már nem faragható, a végsőkig letisztult gnómának szánta: „He is a jazz musician.”¹
A több műfajban is mindentudó
Billboard
is korán hírt adott az Amerikába emigrált magyar muzsikusról. A lap magyar tudósítója, Gyöngy Pál a hazai jazz jelentősebb, az angolszász olvasókat is érdeklő híreit foglalta össze néhány mondatban. 1963. június 22-én előbb arról számol be, hogy a Swedish Jazz Festivalon magyar, csehszlovák és lengyel zenészek is fellépnek
augusztus 2-4. között, és Magyarországot a Garai (
sic
!) Attila Quartet képviseli, majd arról informálja olvasóit, hogy
Tommy Vig, az 1956-ban emigrált dobos most az Egyesült Államokban él, és vibrafonozik a Las Vegas-i Stardust Hotelben. Gyöngy (1902–1990) operettek zeneszerzőjeként vált ismertté. 1953-1983 között a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja igazgatója volt, és több külföldi szaklap (az amerikai
Billboard
, az angol
Music Week
és
Jazz Journal International
, valamint a nyugatnémet
Der Musikmarkt
magyartudósítójaként tevékenykedett.²
Annak az átmeneti korszaknak, melyet a vibrafonos főként nem jazzt játszó muzsikusok zenekaraiban töltött, szinte nem maradt nyoma a sajtóban. Azonban néhány évvel Coss cikkének megjelenése után, nem sokkal azelőtt, hogy Leonard Feather írások sorában kezdte volna elemezni Tommy munkásságát, a
Down Beat
, a
Jazz Times
és a
Tacoma
Tribune
számára rendszeresen dolgozó Harvey Siders Emmy-díjas komponista és jazzkritikus tollából közölt cikket a vibrafonosról előbb a
Down Beat
, majd a
Los Angeles Times
. A neves jazzmagazinban Siders Tommy Vignek a Las Vegas-i Hotel Saharában rendezett hangversenyét ismerteti részletesen. A lap precizitásának köszönhetően e cikk alapján pontos ismereteket szerezhetünk az akkori Vig-nagyzenekar összeállításáról: Louie Valizan, Wes Hensel, Buddy Childers, Red Rodney és Herb Phillips trombitált; Abe Nole, Archie LeCoque, Tommy Hodges, Ken Tiffany és Bill Smiley harsonázott; Dick Paladino, Rick Davis, Irv Gordon, Dick Castel és Steve Perlow játszott fafúvókon; Moe Scarazzo bőgőzött; Karl Kiffe dobolt és Roger Rampton üstdobokon működött közre.
A zenekarvezető az arrangement-okról gondoskodott, és természetesen vibrafonozott.
Siders mind a koncert körülményeiről, mind pedig az elhangzott zenékről lelkesedéssel szól. Érezhető örömmel említi, hogy telt házas (SRO audience) koncertről van szó; nagyszerű a terem akusztikája, pazar a mikrofonozás. „Intelligensek” az arrangement-ok és rugalmasan reagálók a kísérők, akik hallhatóan élvezték a zenélést.
Vig ugyan „szabadságharcos” muzsikus, vagyis vonzódik a free jazzhez, de ezt nem iskolázatlanul, pusztán a korszellemnek engedve teszi. Kompozíciói kiegyensúlyozottak, swingelnek, harmóniaviláguk logikus, és alkalmanként a zenei humor is feltűnik bennük.
A szerző minuciózus stílusa jóvoltából a hangverseny programját is rekonstruálhatjuk. A
Short Story
Perlow baritonszaxofon-játékára épülő „könnyed kísérlet”, melyben a rezes glissandókat Rampton robbanékony timpani-futamai nyomatékosították; a staccatós trombita-passzázsok pedig Bartókot idézték a zenekritikus fülébe. Ugyancsak a rezesek játékát emeli ki a
Very Minor
előadásából. A
Surprise
egy hosszabb vibrafonszóló miatt maradt emlékezetes, az
I Miss You Today
című ballada pedig Scarazzo bőgőjén a blue funk hangulatból könnyedén lendült át uptempós darabbá, melyben heves trombitahangok felett az unisonóban játszó harsonák vitték a dallamot. A
Too Much Rice
és a
Depression in a New Town
után a
Changes
következett, egy „tour de force” Castel tenorja és Paladino altja számára. A kétrészes
Walk and Jet
Flight
szintén mérsékelt tempóban indult, majd a gyors részben újabb frenetikus vibrafonszólóban kulminált. Az uptempós szám ellentéteként hatott a koncert egyetlen darabja (
My Foolish Heart
), mely nem Vig-arrangement volt. A jól ismert szerzeményt Tommy lassan, befelé figyelve adta elő. De Siders kedvence az egész hangversenyen a záró darab volt, a
Gypsy in My Soul
. Itt a piccolo, a baritonszaxofon és a vibrafon unisono játékának visszhangos együttese keltett kellemes érzéseket a szerzőben.³
A
LAT
-beli cikk érzékletesen mutatja be egy új tehetség – jelen esetben Tommy – „beérkezését” a nyugati part legmagasabb jazzköreibe. A nagy esemény a Las Vegas-i Caesars Palace Circus Maximusában zajlott le, egy délutáni koncert formájában. A hangversenyen a műfaj jelentős alakjai is megjelentek:
ott volt a „magas és elegáns” Stan Kenton, a „tiszteletbeli vendég”, valamint a Tropicanából átrándult Buddy DeFranco, aki a Glenn Miller nagyzenekart vezette a klubban. Mindketten az új jazzhangokra kíváncsian érkeztek. Az üreges színpadon egy huszonhat tagú nagyzenekar foglalt helyet. A zenekarban is jó néhány jelentős név bukkant fel: a trombitások között volt Buddy Childers, az egykori Kenton-zenekartag, Wes Hensel, aki Les Brown együttesében érett zenésszé, és Bill Chase, aki nemrég még Woody Hermannél dolgozott. Négy franciakürtös, akik közül hárman Los Angelesből repültek Nevadába, kizárólag a koncert kedvéért, valamint egy tubás. Továbbá öt harsonás, öt fafúvós, illetve két extra ütőssel kiegészített ritmusszekció.
A dobfelszerelés mellett több üstdob. A zenekart a „vékony, sötét hajú és jóképű”, huszonhét éves Tommy Vig vezette.
A cikkíró szerint Tommy neve máris ismertnek számít Las Vegasban, és azt jósolja, hogy a közeli jövőben jól csengő neve lesz a zene összes amerikai fővárosában. A koncert előtt beszélgetést folytatott a zenekarvezetővel, aki elmondta, eddigi pályája legfontosabb állomása a Stan Kenton zenekar volt, amely tavaly egy művét is bemutatta a The Music Centerben (a Neophonic Orchestra koncertjén). Ennek megfelelően a mostani hangverseny is a
Four Pieces For Neophonic Orchestra
című darabjával kezdődött. Ez is, mint egyéb szerzeményei, folytatja Siders, erős Kenton-hatásról árulkodik. Tommy nagy hangsúlyt fektet a rezesekre és a szólistákra. A
Freedom! Freedom!
című első tételből például Charlie McLean szólója emelhető ki, aki elektromos altszaxofonon játszott. Ugyanakkor az elhangzott szerzeményeket nem mind Tommy írta. Az együttestagok közül Rick Davis, Herb Phillips és Tommy Hodges is a komponisták között szerepelt. Siders úgy véli, minden tekintetben nagy siker volt a koncert, de ami a legfontosabb, hogy a tehetséges magyar muzsikus „személyes diadalként” (personal triumph) könyvelheti el az eseményt.⁴
Siders cikke
fontos
állomásként említi muzsikusunk pályáján a Kenton-nagyzenekart. Teljes joggal.
A
Los Angeles Times
már egy 1966 tavaszi számában⁵ hírt ad róla, hogy a karmester/komponista Stan Kenton megnevezte az évi utolsó kaliforniai koncertjének vendégszólistáit és –szerzőit. A nem túl hosszú listán Gil Melle és Dan Haerle mellett Tommy Vig is szerepel a
Four Pieces
for Neophonic Orchestrá
-val.
A Kenton-hangverseny után Leonard Feather hosszabb írásban⁶ méltatja a zenekarvezetőt a Neophonic második évének zárókoncertje alkalmából, és Tommy Vig kompozíciójára is kitér. A „kaleodoszkopikusan mozgó” mű első tételét Bob West bőgős és Bob Cooper szaxofonos vezette be. A Vig-zenekar tagjai közül a cikk Emil Richards és Bud Shank nevét említi. A
Four Pieces for Neophonic Orchestra
elhangzása után Feather arra a következtetésre jut, hogy „Vig nevét is fel kell írnunk a nagy tehetségek hosszú listájára, akiket Kenton az elmúlt két szezonban útjára indított.”
A zenei elemzéseket 1967-ben néhány magánéleti hír szakította félbe: több újság tudósított Tommy és Mia házasságáról. A
Chicago Tribune
egyik cikke (Valentin-napi hírek neves emberekről) már februárban megírja, hogy a két muzsikus március 21-én házasságot köt a Las Vegas-i Beth Sholom templomban, ugyanott, ahol egykor Marilyn Monroe és Liz Taylor esküvője volt. A chicagói újság azt is tudni véli, hogy a huszonnégy éves koreai énekesnő házassága előtt áttér a zsidó vallásra.⁷ A lap március 22-i számában pedig rövid híradás olvasható az esküvőről. A hírhez fotót is mellékeltek, melyen Tommy a Kim Sisters három tagjával látható a templom előtt.
Az olvasó megtudhatja, hogy Aija (már korábban, 1967 februárjában) megházasodott, férje Frank Pastore, Jr. dobos Las Vegasban. Sooját szintén eljegyezték már, de nem akar nyilatkozni se az esküvője időpontjáról, se a vőlegénye nevéről.⁸
Kevésbé ismert lapok is beszámoltak a Kim Sisters tagjainak magánéleti eseményeiről. Douglas Brown, a
Desert Sun
sztárpletykákkal foglalkozó munkatársa például úgy fogalmaz, hogy Joe Glaston, a koreai énekegyüttes producere „ki se látszik a házassági bejelentésekből”: Aija egy hónappal ezelőtt ment hozzá egy doboshoz, Mia ebben a hónapban házasodott össze a vibrafonos-zeneszerző Tommy Viggel, Sookja (
sic
!) pedig „egy háromkarátos gyémántot visel, és várhatóan júniusban esküszik”. Ennek ellenére a mozgékony lányok most írtak alá egy több millió dolláros szerződést a Las Vegas-i Stardust Hotel and Desert Inn-nel.⁹
Harvey Siders 1968-ban visszatért korábbi témájához, a Vig-zenekarhoz, és ismét tudósította lapja olvasóit a nagyzenekar egyik hangversenyéről. A Las Vegas-i Caesar’s Palace-ben lezajlott eseményen Louis Valizan, Dick Alber, Wes Hensel, Jim Strnad és Herb Phillips trombitált, Archie LeCoque, Cliff Stark, Tom McMurray, Hoot Peterson és Bill Smiley harsonázott, Dick Paladino, Charlie McLean, Tony Osiecki, Rick Davis és Tom Hall fafúvókon játszott, Bacsik Elek gitározott és hegedült, Ernie McDaniel bőgőzött, Karl Kiffe dobolt, Roger Rampton ütőhangszereken szerepelt, a zenekarvezető pedig vibrafonozott.
Siders már a cikk elején leszögezi, hogy Vig egy kiváló alkalmi big bandet vezet, melyben a Las Vegas-i zenekarok krémje vesz részt. A nagyzenekar vezérelve a szertelenség. Vig vonzódik az offbeates előadásokhoz, és koncertjein nagy szerepet szán a meglepetéseknek. Így volt ez a Caesar’s Palace-ben is.
Miután szétvált a függöny, a közönség egy motorbiciklit láthatott hátulról, amint a motoros hirtelen gázt ad és kirobog a színpadról. Majd hasonlóan váratlanul maga Tommy Vig vált láthatóvá egy kötélen lengve a színpad felett. Ez a gesztus is felfogható volt a
swingelés
egy formájaként. A szokatlan koncertkezdetet nyomatékosítandó, a vibrafonos rögvest belekezdett egy Strauss-keringő fesztelenül és tiszteletlenül modulált szatírájába, majd szoktalan hangnemben előadta a zenekar az
It’s Only A Paper
Moon
-t. Egy újabb példája a Vig-féle huncutkodásnak: váltogatott hangnemek, a piccolóktól a harsonákig ívelő hangszerelés, valamint a pajkos staccatóktól a komor, és késleltetett feloldásokkal teli legatókig terjedő hangulati spektrum. A cikkíró szerint a
Gypsy in My Soul
önéletrajzi ihletettségű darab lehet, hiszen a vibrafonos majd’ minden koncertjén felhangzik. Vig újonnan komponált balladája a feleségének szól. A
Just for You
egy „buja keringő”, melyben az édeskés szentimentalizmus kísértését a disszonanciákat feloldatlanul hagyó hangklaszterek ellensúlyozzák: épp ez adja a szám „fájdalmas szépségét”.
Az
I Want To Be Happy
című standardet kvartettben adta elő a vibrafonos a bőgős McDaniellel, a gitáros/elektromos hegedűs Bacsikkal és a big band dobosával. Siders szerint az egész koncert egyik csúcspontja volt, ahogy a számban Bacsik hegedült. A „csikorgó” ¾-es ütemű
Sunrise, Sunset
-ben a szerző McLean funky tremolóira figyel fel elsősorban, a
Collage for Jazz Band
pedig tökéletesen rászolgált a címére: olyan, mint egy harsány, mégis végig swinges hangvászon, „egy absztrakt epizódokkal teli szinkópált happening”. A
Short Story
ismét (akárcsak a Sahara Hotelben rendezett koncerten) Bartókot, különösen a
Concerto
-t juttatja a kritikus eszébe. Paladino játékát dicséri, ám Bacsik gitárkíséretét túl hangosnak érzi.
Kiváló záródarabnak gondolja a
Jet Flight in G-Minor
-t, és egyre meggyőzőbbnek hallja Tommy Vig kompozícióit.¹⁰
Jó egy hónappal később névtelen rövidhírből tájékozódhatunk a rendszeresen változó összetételű Vig-nagyzenekar tevékenységéről. 1968. március 29-i hangversenyükön (El Camino College Auditorium) csupa hollywoodi stúdiózenészből áll a big band. A műfaj legjobbjai is köztük vannak: Frank Rosolino (harsona), Sam Most (fafúvók), Buddy Childers (trombita).¹¹ Szerencsére a tömör beharangozónál sokkal többet is megtudunk a hangversenyről Leonard Feather április 1-jén publikált koncertkritikájából. A bíráló röviden bemutatja a magyar muzsikust, zenéjét pedig a nemes jazzhagyományok folytatásaként próbálja azonosítani. Tommy Vig sokirányú tehetségét lemezei is bizonyítják. Hiánytalan és gazdag saját kompozíciója a
Just for You
, egy érzelmes valcer. Máskor kaján szerzeményeket játszik, melyek a régi Jimmie Lunceford Bandet idézik. Megint máskor az 1940-es évek Kenton-nagyzenekarát juttatja a hallgató eszébe, amikor szenvedéllyel irányítja a fúvósszekciót. Mindamellett Feather szerint a zenekar most nem játszott olyan precízen, mint a Vig-lemezeken megszólaló big bandek. Alkalmasint a próbák száma nem volt elegendő. A legérdekesebb darab a hétrészes
Collage for Jazz Bands
című kompozíció volt. Töredékes, ahogy azt a cím is ígéri, és amikor Don Ellis duóban improvizált a vibrafonos zenekarvezetővel, szabad, laza és ihletett volt a játék. Tony Ortega altszaxofonos emelkedett még ki az átlagból, aki mostanában, úgy tűnik, kacérkodik az avantgárd zenével. Feather nem mindig vevő a zenekarvezető humorára, performance-jellegű színpadi gesztusaira sem. Úgy véli, szerencsétlenek voltak a színpadi komédiázások, amelyeket Tommy Las Vegas-i múltjával magyaráz. Például a szünet előtt a zenészek robotként jártak körbe a színpadon. Viszont a vibrafonos ifjúi elszántsága, hogy megtalálja a saját hangját, méltánylandó, még ha eddig nem is sikerült neki. A cikk kicsit fölényes hangneme az írás végén felerősödik: Tommy tanulhatott volna valamit az előadóművészetről, ha, mint a szerző, beugrik a koncert után a Lighthouse-ba Hermosa Beachben, ahol Roland Kirk a maga szaxofon-ütegével több érzést és igazi erőt produkált, mint a magyar zenész és egész zenekara.¹²
Két héttel a vegyes érzelmeket sugalló Feather-cikk megjelenése után a neves kritikus ismét szerét ejtette, hogy Tommy Vig zenéjével foglalkozzon. Ez alkalommal a Kenton-nagyzenekar harmadik (záró)koncertje volt az apropó a Dorothy Chandler Pavilionban. Érdemes Feather nyomán felidéznünk az egész programot, hogy képet kapjunk a Neophonic Orchestra korabeli hangversenyeiről.
Az elhangzó nyolc számból hatot maga Stan Kenton vezényelt. Kiemelkedett a műsorból egy nagyobb szvit öt rövid részlete, melyet Lalo Schifrin komponált Sade márki emlékére (
The Dissection and Reconstruction of Music from the Past as a Tribute to the Memory of the Marquis de Sade
): ezt Schifrin vezényelte, és a zongoraszólamot is ő játszotta. Feather szerint eddig még senkinek sem sikerült ennyire szellemesen összeházasítania az európai preklasszikus zenét a jazzidiómákkal. Schifrin előbb egy Bach-inspirálta moll blues-t játszott el, majd egy
Troubadour
című „bűbájos miniatűrt”, mellyel a 12. századi világi zene előtt hódolt. Ezt egy, a reneszánsz kamarazenét idéző darab követte, melyben szerepet kapott a Los Angeles Vonósnégyes és egy hárfás szólista is.
Majd egy 18. századi dal szólalt meg, a
Beneath a
Weeping Willow’s Shade
Loulie Jean Norman énekesnővel, végül egy kortárs szonatina (
The Wig
) zárta a műsort, melyben a rezeseké volt a főszerep. Schifrin művénél sokkal meglepőbb volt az est záródarabja, Roger Kellaway
Self Portrait
című kompozíciója. A művet Kellaway saját kvintettje adta elő a Neophonic Orchestra társaságában. A mű átlépte a határt, mely „elválasztja egymástól a fegyelmezett hangszeres zenét és az azonosíthatatlan absztrakt hangzást”. Kellaway a tonalitás felől a teljes szabadság felé mozdult el, és szólistáit, különösen Tom Scott szaxofonost az avantgárd zene felé csalogatta.
Tommy Vig egy négytételes szvitet adott elő vibrafonra és zenekarra
Intro, Largo, Presto and Besame Mucho
címmel. Az utolsó tétel természetesen a Latin Pan Alley szám újraformált változata volt.
A vibrafonos a zárótételben négy ütővel szólózott. Feather röviden kitér még az est kevésbé híres szereplőire is, majd levonja a tanulságot: Kenton és zenekara sokkal több figyelmet érdemelne évi három koncertnél. Sajnos a zenekar jövője is bizonytalan. Minden erővel életben kellene tartani ezt a big bandet, sőt, népszerűsíteni muzsikáját a közönség körében.¹³
A
Down Beat
1968 végén Tommy Vig szextett- koncertjéről számolt be olvasóinak. A rendkívül különleges formációban három trombitás (Red Rodney, Don Ellis, Carl Saunders) játszott, őket egy ritmusszekció (Gus Mancuso: zongora, Ernie McDaniel: bőgő, Tommy Vig: dob, vibrafon) egészítette ki. A három rezes egyben a különböző jazzstílusok fúzióját is biztosította: Ellis a kortárs jazz képviselőjeként került a csapatba; Rodney a bopos hangzásról gondoskodott; Saunders pedig, a fiatal helyi muzsikus a boptól a free-ig ívelő stílusokat szintetizálta.
A meghökkentő, polgárpukkasztó, performance-szerű intro ezúttal se maradhatott el. A vibrafonos együttese az összehúzott színházi függöny
mögött
kezdte a koncertet. Stílusosan egy cím nélküli free Vig-arrangement-nal kezdtek, és csak Ellis trombitaszólója közben engedték fel a függönyt. Az ezt követő
Tvigy,
egy másik Vig-arrangement, középtempójú szerzemény 6/4-ben. A
Tune Up
című standardben Red Rodney mutatta ki a foga fehérjét.
A cikkíró szerint a trombitás játékán nem volt érezhető, hogy már rég nem nyúlt a hangszeréhez. Hangszere úgy szólt, mint a régi szép bop-időkben, noha modern idiómákat is beépített szólójába. (A cikk nem részletezi a hiátus körülményeit Rodney pályáján. De mint ismeretes, 1958-ban felhagyott a műfajjal, és más zenéket kezdett játszani a jobb megélhetés kedvéért. Drogproblémái miatt pedig a rendőrséggel is meggyűlt a baja. Több mint két évet börtönben töltött. 1963-ban ismét összetűzésbe keveredett a hatóságokkal. Ekkor az egyik rendőr úgy szájon vágta, hogy a zenésznek több foga kilazult.)
A hangverseny további részében eljátszották a
Mr. Spring
-et, melyben mindegyik zenész szólószerephez jutott, majd Ellis szólójával következett a lírai
My Funny Valentine
. A
Besame Mucho
-ban Vig vibrafonra váltott, helyette Saunders ült a dobok mögé. A latin jazzslágerhez Tommy egy ad lib intrót rögtönzött, s az előadás a szokásos Vig-féle zenei humort sem nélkülözte. A fiatal trombitás a
Yesterdays
-ben jutott ismét szólóhoz. Becenevét („Plastic Man”) állítólag onnan kapta, hogy szóló közben pörög-forog a színpadon. A
Top of It
című bluesban ismét Ellisé lett a főszerep egy trombita-bőgő duettben, Tommy pedig haragjátékon szólózott. Az együttes az
Ernie’s
Tune
-nal búcsúzott ― természetesen már leengedett függöny mögött.¹⁴
Tommy Vig ekkori népszerűségét és megbecsültségét mutatja, hogy a
Down Beat
33. éves olvasói szavazatai alapján felkerült a legjobb vibrafonosok listájára.
A tizenkettedik helyet érte el egy olyan mezőnyben, amelyben a listát vezető Gary Burton mellett még a hangszer olyan mesterei is versenyben voltak, mint Lionel Hampton, Milt Jackson, Red Norvo és Cal Tjader, valamint néhány ma is élő virtuóz, például Terry Gibbs, Bobby Hutcherson és Roy Ayers.¹⁵
A Tommy Vig-féle alkalmi nagyzenekarról (pick-up band) szóló következő jelentés egy, a zenekarvezetőt és a vendégmuzsikusokat is beszámítva huszonkilenc (!) tagú együttes hangversenyét tárgyalja.¹⁶ A hatalmas fúvós szólamokon kívül kibővített ritmusszekció erősítette a zenekart. Louis Valizan, Bobby Shew, Wes Hensel, Leo Mascione és Jim Fuller trombitált, Archie LeCoque, Dan Trinter és Dave Wheeler harsonázott, Gus Mancuso harsonán és baritonkürtön játszott, Ralph Pollak, Tex Bouck, Allen Robinson és Haig Eshow franciakürtön működött közre, Ted Snyder tubázott, Dick Paladino, Charlie McLean, Tom Hall, Ladd McIntosh, és Benny Bailey fafúvókon dolgozott,
Adelaide Robinson (helyesen: Robbins – M.J.Gy.) zongorázott, Tom Marth gitározott, Ernie McDaniel bőgőzött, Santo Savino dobolt, Roger Rampton és Leo Camera ütőhangszereken játszott, Vig Tommy pedig vibrafonozott. Wolf Adler klarinétos, Dave Johnson szaxofonos-fuvolista és Ronnie Simone zongorista volt a három vendég.
Ahogy az más koncertjei esetében is történt, ezt az eseményt szintén helyi szervezetek és a kaszinó/hotel vezetősége finanszírozta egy olyan városban, amely „munka szempontjából oázist jelent a zenészeknek, de a művészi önkifejezés vonatkozásában aligha”. Lévén szó egy pick-up bandről, a vibrafonos ezúttal is a hajnali órákban tudott próbákat szervezni, miután a leendő együttestagok befejezték éjszakai műszakukat a játékbarlangok és szállodák bárjaiban.
Természetesen Morgenstern is érzékeli a Vig-zenekar előadásaiban rejlő egyik fő feszültséget, mely a muzsika komolyan vétele és az előadás hol bohóckodó, hol fanyar humora között húzódik. Erre az alkalomra azt találta ki a zenekarvezető, hogy a koncertet nyitó szám (
Enecs Gninepo
— visszafelé olvasandó!) alatt a zenekar tagjait hátulról látta a közönség (akárcsak korábban a színpadról kiviharzó motorkerékpárt), s muzsikájukat szalagra vett hangeffektusok kísérték. A darab csúcspontján Vig elsütött egy játékágyút. A magyar muzsikus attitűdjét jól mutatja a koncert egy másik humoros epizódja is, amikor a Ralph Nader és Fred W. Friendly tiszteletére eljátszott
Noit Art Surf for Clarinetist and Jazz Band
című szerzeményt Vig angyalnak öltözve játszotta végig, miközben a zenekar tagjai ezt ismételgették kántáló hangon: „Ki tudja megmondani, mi a jó zene…mi a jó zene…”. (E darab egyben Vig kollázsok iránti fogékonyságának is újabb lenyomata, tehetjük hozzá a cikkben leírtakhoz, hiszen Wolf Adler klarinétos és Ronnie Simone – két vendégművész – egy szabályos Mozart-duettet ékelt a kompozícióba, az együttes pedig egy áldixieland-passzázzsal színesítette az előadást.
A záró crescendóban fényeffektusok is bekapcsolódtak a kavalkádba, és a szerzemény egy kitartott szólóklarinét-hanggal fejeződött be.
Mi egy efféle kompozíció raison d’être-je, teszi fel a kérdést a cikkíró. A választ hosszan idézi a műsorfüzetből, ahol maga Tommy Vig ad magyarázatot rá: „azt állítom, hogy létezik minőségi autóbiztonság, televíziós…és rádiós közvetítés, valamint, hogy magasrendű eszmények és elvek jegyében megpróbálkozni egy helyzet javításával
nem
őrült, haszontalan és kárba veszett feladat kizárólag azok számára, akik nem tudják elfogadni az élet úgynevezett >>rút<< tényeit”. Morgenstern nemcsak ezzel a „helyeslendő ideológiával” ért egyet, hanem különösképp azzal, hogy mindezt Vig humorba csomagolja, és úgy fejezi ki.
A koncert harmadik vendégművésze a fekete bőrű Dave Johnson tenorszaxofonos-fuvolista volt, amit különösen érdekessé tesz, hogy Las Vegas-ban nem dolgozott sok fekete muzsikus. Eleven és swinges játékát több számban bemutatta, így a
Studium Blues Minorae
-ban és a
Jet Flight in G Minor
-ban. Melengető hangú tenorjátékát és szintén kiváló fuvolázását üdvözli a szerző, és arról is megemlékezik, hogy amikor Johnson Roland Kirk-éire emlékeztető énekeffektusokat vitt szólóiba, a közönség hangosan éljenzett. Megtudjuk azt is, hogy eredetileg Red Rodney lett volna az egyik trombitás, de szájsebészeti műtéte miatt Bobby Shew állt be helyette – egy másik rátermett muzsikus.
Értő és átélt játéka különösen a
Memories
-ben, egy Tommy által áthangszerelt Vig György-dalban mutatkozott meg. Kiemelkedett még a programból Ladd McIntosh szaxofonos
Forever Lost in My Mind’s Own Eye
című darabja. A muzsikus-zeneszerző nem sokkal a koncert előtt telepedett le Las Vegas-ban.
Adelaide Robbins zongorista, aki szintén az utolsó pillanatban került be a zenekarba, a
Satan Takes a Holiday
címet viselő számban villantott meg egy emlékezetes szólót. Miniszoknyás lábának látványa „további vizuális távlatokat” nyitott meg a közönség előtt. Tommy Vig készítette az arrangement-ok nagy részét, és néhány saját kompozícióját is felvették a műsorba. „Ízléssel és mértéktartóan” szólózott, nem akart folyton ő fürdeni a reflektorfényben. Zenészei profi hozzáértéssel szólaltatták meg a többnyire nehéz számokat, különösen a rezesek és a fafúvók zavartalan együttműködése volt feltűnő, hiszen a muzsikusok nem alkottak összeszokott csapatot.
Úgy tűnik, Leonard Feather, a kaliforniai jazz krónikása nem rajongott különösebben Las Vegasért. Azt írta, még Tommy Vignek sem sikerült valamiféle jazzéletet meghonosítania a nevadai városban. 1969-ben viszont már Los Angeles-i lakosként üdvözölte a vibrafonost, amikor a Donte’s jazzklubban rendezett hangversenyéről beszámolt. A ma már legendás színhely akkor még új klubnak számított: két tulajdonosa 1966. június 22-én nyitotta meg a kapukat. Kezdetben annyira kevés volt az önbizalmuk és a pénzük, hogy dobost nem is verbuváltak, egy zongoristából és egy bőgősből (Hampton Hawes, Red Mitchell) állt a házizenekar. Végül mégis a zsebükbe nyúltak, és leszerződtették Donald Bailey dobost. A „piano bar” hamarosan átalakult komolyabb klubbá. Dobogót állítottak be a zenekarok számára, és nemcsak combókat, hanem nagyzenekarokat is szívesen foglalkoztattak. Mike Barone big bandje például öt éven át minden szerdán fellépett itt. Olyan nevek követték, mint Stan Kenton, Woody Herman, Mercer Ellington és Count Basie.
Tommy Vig egy „nagyzenekari szörnyeteg”-gel lépett fel a klubban. Együttesében nem kevesebb, mint hat trombitás szerepelt, és összesen huszonegy tagot számlált a big band, mely Vig Las Vegasban játszott zenéit tolmácsolta, a legtöbbet nagyon jó hangszerelésben és hiteles előadásban. De időnként a sok trombitától és tubától elnehezült a program. Feather fogalmazásában: Tommy még nem rázta le cipőjéről a Las Vegas-i csillagport.
A zenészek nem túl nagy lelkesedéssel játszották el Strauss egyik keringőjének jazzesített változatát vagy A. W. Ketèlbey
Egy perzsa vásárban
című darabjának jazz-átiratát. A szólisták jók voltak, nem zavartatták magukat a túlsúlyos zenei közegtől. Kiemelkedett George Bohanon harsonás, Don Menza tenorszaxofonos és Tony Ortega fuvolista. A koncerten élvezetes, rögtönzött négyvibrafonos párbajt vívott Terry Gibbs, Tommy Vig, Ortega felesége, Mona és Emil Richards.¹⁷
Mint köztudott, a saját zenekarokkal való fellépések mellett Tommy Vig ekkoriban is elsősorban mások együtteseiben kísért. Egy efféle kiszenekari „gig”-ről számol be 1969 őszén a
Down Beat
.
A mai ismereteink szerint szinte szupergroupnak nevezhető kvintettet Terry Gibbs vibrafonos irányította. Az együttesben Irene Kral énekelt, Frank Strazzeri zongorázott, Herb Mickman bőgőzött és Tommy Vig dobolt. A koncertre áldatlan állapotok mellett került sor a Santa Monica-i Masters Innben. A zongora „reménytelenül lehangolódott” volt, a közönség akkora zajt csapott, mint „egy tijuanai bikaviadalon”, ráadásul az énekesnő torokfájással küszködött. A remek zene azonban feledtette a problémákat. A konzisztens Gibbs mindig nagy hangsúlyt fektet rá, hogy elsőrangú kísérőkkel vegye körül magát, bármilyen formációban szólal is meg.
Ezen kívül finom, évődő humorral fűszerezi előadásait. „Világbajnok” a rágógumi-őrlésben, amit koncertjein se hagy abba. Tommy Viget az
On Green Dolphin Street
tolmácsolása kapcsán emlegeti a cikk, melyet „ízléses seprűzéssel” oldott meg a magyar dobos.¹⁸
Tommy Vig Kaliforniába költözése után is alkalmilag folytatta Las Vegas-i fellépéseit. 1970 nyarán ismét a Caesars Palace-ben találjuk egy nagyzenekari koncerten. Hagyománnyá vált ugyanis, hogy a vibrafonos évente egyszer fellép big bandje élén a Las Vegas-i szállodában. E hangversenyek az Annual Tommy Vig Concert nevet viselték, és 1970-ben ötödik alkalommal került sor az eseményre.
Az első híradás szerint az együttes változatos stílusban játszik, a korai Woody Hermantől a kései Stan Kentonig minden megszólal a műsorban.
Strauss- és Stravinsky-átiratok jelentik a „pikáns garnírung”-ot. Új szerzeményként említik az apja egykori dallamára komponált
Memories
-t (noha a darab ekkor már több mint egy éve szerepelt a vibrafonos műsorán), melyben dominálnak a piccolók és fuvolák. A muzsikus másik új darabja a
Collage II.
: „tipikus Vig-patchwork”. A szám prózai betéteket is tartalmazott, melyek során a
Down Beat
kritikusa, Harvey Siders találomra meghatározásokat olvasott fel egy szótárból. A klimax alatt legalább hat muzsikus a big bandből elvonult a széksorok közötti folyosón. A
C Side
szintén új darab volt a repertoárban, a koncert kritikusa ezt a számot érezte a legkifejezésteljesebbnek. Tommy a koncert egyes pontjain vibrafonduókat játszott a vendég
Emil Richards-zal. „A legendás” Red Rodney, Charlie Parker egykori trombitása szólózott a
‘Round
Midnight
-ban, megmutatva, hogyan is szólt a jazz a régi szép időkben.
Charlie Parker és a bebop szelleme amúgy is belengte az egész koncertet, például a boposan fújó Charlie McLean altjátékában.
Tommy igazi meglepetést is tartogatott a közönség számára, midőn bemutatta az egybegyűlteknek Bacsik Eleket, aki talán minden idők első (elektromos) jazzbrácsa-szólójával mutatkozott be a
Gypsy in My Soul
című darabban. A számban tamburinra váltott a vibrafonos. Vig szürrealista fogásokkal (gimmicks) is tarkította az előadást: vicces anekdotákat mesélt, és arról csevegett, vajon ki mindenki ül a közönség soraiban.¹⁹
A műsor résztvevőjévé tett Harvey Siders is beszámolt ugyanerről az eseményről.²⁰ A
Down Beat
kritikusa érezhetően lelkesebben hallgatta a koncertet Feathernél. Viget „magyar hurrikánnak” nevezte, s amikor a cikk elején osztályozta a jazzmuzsikusokat a koncertkritikákhoz való viszonyuk szerint, a magyar zenészt külön, egyszemélyes kategóriaként kezelte. Joggal, hiszen Tommy Vig azok közé sem sorolható, akik egyszerűen nem tudnak, vagy akarattal nem vesznek tudomást a reflektorok túloldalán ülő újságírókról, de abba a kategóriába se tartozik, amelyben a muzsikusok a koncert előtt intenzív PR-munkát fejtenek ki, hogy minél bővebb és kedvezőbb sajtójuk legyen. E lehetőségek helyett Vig
a koncert részévé tette
a sajtót Siders személyében.
Down Beat
logóval ellátott asztalkát állíttatott a színpadra, hogy a kritikus tudjon hol írni, jegyzeteket készíteni. Még papírt és írószerszámot is biztosított a számára. Maga Siders így olyan közelségből hallhatta a zenekart, hogy úgy érezte, szinte maga is a ritmusszekció tagjává vált.
Az újságírónak nemcsak az volt a feladata, hogy bírálatot fogalmazzon a hangversenyről, hanem az is, hogy bizonyos számokat bevezetéssel lásson el, és megmagyarázzon a közönségnek. De Tommy egyéb csínytevésekkel is készült ez alkalomra. Egy évvel korábban — emlékezhetünk — Tarzanként lengve egy kötélről üdvözölte a nézősereget. Két évvel korábban pedig a vékony, inas, rezzenéstelen arcú, mandarinnak öltözött vibrafonos úgy kezdte a hangversenyt, hogy átvonult a színpadon, és hatalmas ütést mért az ott álló felfüggesztett gongra.
1970-ben sem okozott csalódást a performance-ait szerető publikumnak: egy intésére mind a huszonkét zenésze felállt, a színpad előterébe lépett, majd hangszerrel a kézben nagyságrendben felsorakozott. Miután a fotográfus végzett a csoportképpel, a zenekarvezető újabb intésére „yearbook style” pozícióba helyezkedett a huszonkét muzsikus, ahogy a futballcsapatok is szoktak, egy álló és egy guggoló sort alkotva. Újabb fotók. A bohóckodásnak egy down beat vetett véget, és a zenekar belecsapott a
You and You Waltz
-ba (Strauss), az egyik legkarakterisztikusabban swingelő, élénk ¾-es, „ugató” rezesekkel megtűzdelt repertoárdarabba. A big band összeállításában új nevek is feltűntek: Louis Valizan, Merv Harding, Wes Nicholas, Jim Fuller, Walter Johnson és Red Rodney volt a trombitás, Archie LeCoque, Gus Mancuso, Dan Trinter és Hoot Peterson pozanozott, Ted Snyder tubázott, Dick Palladino, Charlie McLean, Rick Davis, Tom Hall és Willy Perry fafúvókon játszott, Adelaide Robbins zongorázott, Tommy Vig és Emil Richards vibrafonozott és ütőkön játszott, Roger Rampton is ütőhangszereket kezelt, John Worster bőgőzött, Bacsik Elek gitározott és elektromos brácsán játszott, Sandy Savino pedig dobolt.
Siderstől azt is megtudjuk, hogy a
Memories
szerzője, Vig György személyesen részt vett a koncerten, és bizonyára méltányolta Merv Harding érzékeny szárnykürtszólóját az általa komponált számban. Akárcsak Louis Valizan trombitajátékát az uptempós
Long Short Plus
-ban, vagy fia kísérő nélküli vibrafonozását a
Here’s That Rainy Day
című standardben.
Hosszasabban ír a szerző a
What
, az
Angel Eyes, a
Collage Two,
a
C-Side
,
és a
Gypsy in My Soul
előadásairól is. Red Rodney a
Pick Yourself
Up
-ban és a
‘Round Midnight
-ban remekelt, Emil Richards pedig a
Well, You Needn’t
-ben hozta vissza a bebop-időket. Vig saját
Happiness
című darabja is bopos, nyitott akkordokkal a reszelős rezes frázisok végén. Az 1970-es Caesars Palace-koncert keretes szerkezetű volt: a függöny legördülésekor ismét a nyitó Strauss-átiratot játszotta a zenekar. Siders végül annak a vágyának ad hangot, hogy Vig évi egyszeri „orgiái” sose fejeződjenek be.
A következő évben rövidhírek informálnak Tommy Vig tevékenységéről. Előbb egy ingyenes hangversenyéről, melyen sztárvendégként Buddy Collette szaxofonos-fuvolista is fellép²¹, majd arról, hogy az Észak-Hollywoodban élő muzsikus a Magyar Rádió meghívására hazatér Budapestre egy lemezfelvételre és egy koncertre.²² Egy kvartett élén játszik majd élő közönség előtt. A hangversenyt felveszi a rádió, és lemezre is rögzítik.²³
Nyáron ismét Leonard Feather adott hírt arról, hol és mikor hallgathatók meg a Los Angeles-ben működő magyar jazzisták. Mint írja, a Sunset Stripen levő The Melody Room mostantól heti hét este jazzműsort ad különböző stílusokban: lesz itt akusztikus és elektromos hangszerekre épülő zenekar, hagyományos jazz és jazz-rock, combo és big band.
A két leggyakoribb attrakció ebben a „gulyásban” két magyar emigráns csapata: Steve Hideg dobos szeptettje csütörtökön és pénteken játszik, Tommy Vig nagyzenekara szombaton, kvartettje pedig vasárnap. Az egyéb programok se megvetendők: hétfőnként Gary Barone trombitás kvartettje. Kedden Ernie Watts egy Encounter nevű jazz-rock group élén. Szerdán Vig fúvósszekciójából Tony Ortega kvartettformációban. Vig nagyzenekara adta az első koncertet. Feather szerint Tommy zenéje továbbra is sok forrásból merít: a „stop-and-go fragmentation” a korai Stravinskyt idézi, a tíztagú rezes szekció pedig Kentontól vett elem. A melodikusabb számokban lágyan folyó fuvolákat és fafúvókat alkalmaz, például az
Autumn Leaves
-ben vagy a „polikromatikus”
Sunrise Sunset
-ben. A zenekar remekül összeszokott ahhoz képest, hogy nem állandó tagokból áll. Erősségei: Cat Anderson trombitás, Bill Perkins baritonszaxofonos és Charlie Loper harsonás.²⁴
Fél évvel később
Sherman Oaksban (Ventura Blvd.), az anyagi nehézségekkel küzdő Jazz West klubban tűnik fel a magyar vibrafonos. „Electra-vibes” szólói lendületesen tükrözik vissza személyiségét. Időnként humorral fűszerezi előadásait, néha fellengzősek a gesztusai. Arrangement-jai a romantikus impresszionizmus és a swinges jazz között oszcillálnak, alkalmi disszonanciákkal, melyeknek egyik klasszikus forrása alighanem Bartók zenéje. A szaxofonos szekció ritkán önállósul. Érdekes kombinációk alakulnak ki a fafúvók és a rezesek között. Dicsérendő Vig zenekar-összeállítása. A tagok között megtalálható a huszonéves fiataltól a közel hatvan évesig mindenki, a legkülönbözőbb nemzetekből.
Mennyire különbözik ez az összeállítás Jack Daugherty szintén a Jazz Westben fellépő zenekaráétól, mely kizárólag stúdiózenészekből áll!
Tommy Vig nem tart szigorú fegyelmet a csapatában, inkább az eredeti gondolkodást igénylő megoldások érdeklik. A zenekarvezetőn kívül fél tucatnyi remek szólistát találunk a tizenkilenc tagú zenekarban: többek között Britt Woodman és Benny Powell harsonást, valamint Bob Cooper és Jackie Kelso szaxofonos-fuvolistát. Adódik a következtetés: nyilvánvalóan inkább a szórakozásért, mintsem a pénzért dolgoznak nála a muzsikusok. Annyira nívós ez a zenekar, hogy sokkal népesebb publikumot is megérdemelne, mint amilyen a Jazz Westbe ellátogat.²⁵
Akadnak a tudósítások között nevetséges tévedések is. Az egyik rövidhír arról számol be, hogy Tommy húsztagú nagyzenekarával lép fel a Donte’s klubban (Észak-Hollywoodban), és a magyar származású komponista-arranzsőr trombitán játszik.²⁶
Ebben az évben adja témánk szempontjából talán legfontosabb interjúját Vig korábbi mentora, Stan Kenton is. Többek között ezt nyilatkozza a jövő reménységeiről: „Itt volt Don Ellis; aztán ott van Tommy Vig is Los Angelesben − nagyon rátermett személyiség és tehetséges muzsikus, de eddig még nem tudta kibontakoztatni a képességeit. Magyarországról érkezett az Államokba: nagyszerű dobos és kiváló nagyzenekari arranzsőr.”²⁷
Legközelebb egy délutáni Vig-koncertről közölt beszámolót Leonard Feather. Tizenkilenc tagú nagyzenekarral vonult a színpadra Tommy Vig. A big band tagjainak jelentős része már korábban is játszott vele, de néhány új névvel is erősödött a zenekar.
A tíztagú rézfúvós szekció élén Rob Hicks trombitás állt. Még a nagy Don Ellis is (maga szintén nagyzenekar-vezető, aki néhány nappal korábban a Royce Hallban adott hangversenyt) csak tag volt a fúvósszólamban. Vig a Feathertől már korábban is emlegetett kentoni bravúrokat ezúttal szintén humorral és egyszerűséggel egészítette ki. Míg a
Days of Wine and Roses
című standardot szokatlan harmonizálással tálalta, a feleségének, Miának írt
Just for You
című szerzeménye „szerény és gyönyörű” volt: e számban Britt Woodman harsonás játszott szólót. A cikkíró szerint akkor a legmeggyőzőbb a zenekar, amikor a vibrafonos elővesz egy negyvenöt éves régiséget a „jazz szeméttelepéről”, jelen esetben Fats Waller
Honeysuckle Rose
című darabját. Tommy épp a megfelelő, könnyed, swinges tempóban adta elő a számot Ira Shulman mesteri altszaxofon-, Blue Metro trombita- és Benny Powell harsona-szólójával, majd egy disszonáns, Stravinskyra emlékeztető akkorddal fejezte be a darabot, mely a maga örökkévalóságában sziklamászó-effektusként hatott. Rockos arrangement-ban szólt a
Caravan
, melyben Vig négy ütővel szólózott vibrafonján, Don Ellis pedig Tommy egyik filmzene-szerzeményében (
Evil Eyes
) jutott trombitaszólóhoz. A ritmusszekcióból Feather kiemeli Joe Porcaro dobost és „a rettenthetetlen” női basszusgitárost, Carol Kaye-t.²⁸
Tommy a filmzene-készítésben is kipróbálta magát. 1974-ben mutatták be a
Nightmare Circus
című horrorfilmet (egyéb ismert címei:
The Barn of the Naked Dead
, illetve
Terror Circus
) Alan Rudolph rendezésében, Vig zenéjével. A történet a hollywoodi rémfilm-klisékre épül. Éjszaka három görl utazik a sivatagban autóval, de a járgány lerobban. Reggel egy Andre nevű fiatalember ígér nekik segítséget, ám hamarosan kiderül róla, hogy őrült, akit családi gondjai tettek tönkre.
Anyja gyerekkorában elhagyta, így most nőket tart láncra verve a pajtájában, és cirkuszi számokat taníttat be velük. Andre apja ugyan él még, de őrjöngő gyilkos mutáns, akit Andre lakat alatt tart a fészerben. És így tovább. A film igen rossz kritikákat kapott, Welch Everman „hamis feminizmust” emlegetett vele kapcsolatban: a mű szerinte azt sugallta, hogy a nőkkel szembeni erőszakért nem kell bűntudatot éreznie a főhősnek.²⁹
Szerző nélküli rövidhír tudatja egy évvel később, hogy a Gerald Wilson Big Band nyitja meg szeptember 7-én a ingyenes Fall Jazz Concerts eseménysorozatot a Pilgrimage Színházban. A koncertek vasárnap délután 2-kor kezdődnek. Érdemes röviden áttekinteni a műsort, hogy képet kapjunk róla, milyen együttesekkel szerepelt egy koncertsorozatban a Vig-nagyzenekar. A szeptemberi kínálatban találjuk még a Penland Polygont (Patrice Rushennel és Ralph Penlanddel), a National Endowmentet (Paul Ruhland és Richard P. Wilson vezetésével), valamint a Tommy Vig Big Bandet (szeptember 28-án). Októberben lép színpadra a Fair Warning Willie Bobo közreműködésével, a Gary Herbig Quintet, a Bruce Lofgren’s Starbound és a Vi Redd Sextet.
Novemberben pedig a The Brent Brace New Music Ensemble, illetve a Toshiko Akiyoshi-Lew Tabackin Big Band lesz hallható.³⁰
A Pilgrimage
nemcsak 1975-ben látta vendégül
a nyugati part Legjelesebb jazz-zenészeit, akik az amerikai közönség szórakoztatására alkalmas látványos showműsorokkal készültek a fellépésekre. 1976 nyarán, Apák Napján például az akkor hároméves Roger Vig is dobolt egy számot apja koncertjén. Az ifjú magyar-koreai-amerikai tehetség miniatűr dobfelszerelése mögött olyan elszántan muzsikált, mintha már általános iskolába készülne.
Leonard Feather még azt is megkockáztatja, hogy 1999-re talán belőle válik majd az új Shelly Manne. Édesanyja, Mia szintén szót kapott a hangversenyen. Jazzes számairól és higgadt stílusáról elégedetten nyilatkozik a jazzkritikus. A Pilgrimage szinte hagyományt teremtett a muzsikusok gyermekeinek felléptetésével: előbb Willie Bobo kisfia mutatkozott be dobokon, majd Terry Gibbs gyermeke következett. De egyikük sem olyan fiatalon kezdte a muzsikálást, mint Roger Vig.
Tommy ez alkalommal már a zenekar nevével is fityiszt mutatott – kinek is? Talán a magukat mindig halálosan komolyan vevő nagyzenekari konvencióknak, valamint az elnevezéseikben is irányzatjelölő kifejezéseket (jazz, rock, disco) hordozó, és vegytiszta (vagy annak gondolt) stílusokban előadó együtteseknek. Big bandjét e napon „Tommy Vig’s Bicentennial Electravibe All-Star Symphonic Jazz Rock Festival Disco Orchestrá”-nak keresztelte el,
amit Feather úgy értelmez, hogy a zenekarvezető nem akarta, hogy teljesen komolyan vegyék a zenéjét. Az arrangement-okban ismét megfigyeli az ütők és a rezesek dominanciáját, és elismerő hangon szól Don Ellis hosszú szólójáról a
Now Blues
című darabban. A trombitás itt „valve-cum-slide”, vagyis szelepes/tolócsöves harsonán játszott. Egy filmzenére emlékeztető darabban Art Pepper altszaxofonos volt a szólista, a visszatérő
For Mia
című Vig-szerzeményben pedig Britt Woodman harsonás került fókuszba. A kritikus felveti, hogy a filmzene-írás talán Tommy Vig művészetének legkreatívabb része.
Vig Tommy készségesen komédiázó attitűdje e koncerten egy blues-téma és a John Philip Souza által 1896-ban írt
The Stars and Stripes Forever
című nemzeti induló (national march), az amerikai patriotizmus egyik közismert jelképe összeházasításában mutatkozott meg.³¹
A
70-es évek második felében és a 80-as évek elején ritkultak aTommy Vig zenéjével kapcsolatos híradások, bővebbinformációt 1984-ben kapunk különböző lapokból, főként az Olympic Arts Festival megrendezése és lebonyolítása kapcsán.
Kis hírből tudjuk meg 1976-ban, hogy húsztagú nagyzenekartirányít Vig egy „mini jazzfesztiválon” Redondo Beachen, aConcerts by the Sea klubban, és Don Ellis lesz a hangverseny főszólistája.³²
Sokkal informatívabb Bill Kirchner lemezkritikája
1978-ból.³³ A cikk előbb általánosan értekezik a nagyzenekarijazz múltjáról és jelenéről, majd frissen megjelent albumokatismertet. A kiválasztott lemezek között található a Thad JonesMel Lewis big band
Live in Munich
című felvétele (Horizon), az
Akiyoshi-Tabackin nagyzenekar
Insights-
a (RCA), valamintTommy Vig 1967 körüli Las Vegas-i nagyzenekari felvételei,melyek a cikk írása előtt nem sokkal új kiadásban ismegjelentek az
Encounter With Time
albumon (Discovery, DS780). Az 1967-es alkalmi zenekar tagjai hajnalban próbáltak,miután végeztek fizetős munkájukkal a kaszinókban. A reissue
egy része már korábban napvilágot látott az „obskurus”
The Sound of the Seventies
lemezen. Kirchner úgy véli (Leonard Featherrel egyetértve), hogy Tommy Vig nagyzenekari felfogásában a Stan Kenton- és Gerald Wilson-vonalat követi: „merész és rezes”, néha túlságosan is…Egyes részek akár krimik aláfestő zenéi is lehetnének, nem véletlen, hogy Vig többek között Henry Mancinival dolgozott Los Angelesben.
A rezesek kiemelkedőek ebben a jól megírt zeneanyagban, amely ugyanakkor nem mérföldkő a nagyzenekari lemezpiacon. A zenekarvezető „pajkos humora” a régi John Dankworth-t idézi a hallgató eszébe. (A cikkíró által emlegetett brit altszaxofonos-klarinétos 1953-ban alakított nagyzenekart. Ő volt Cleo Laine jazzénekesnő férje.)
Újabb szórakoztató filmhez írt zenét Tommy 1982-ben. A
Los Angeles
Times
-ban képes hirdetést olvashatunk „Amerika legdilisebb új szuperhőséről”, azaz Bruce-ról a nemrég elkészült
They Call Me Bruce?
című film kapcsán.
A főbb szerepekben Johnny Yune, Margaux Hemingway, Pam Huntington és Ralph Mauro látható. A film producere és rendezője Elliott Hong. A vígjáték zenéjét Tommy Vig írta, és a filmben elhangzó
Oriental Boy
című számot Mia Kim énekli.³⁴ Ugyancsak rövidhír tudatja az olvasókkal 1984 nyarán, hogy Charlene Brown dala nyerte a tíz ezer dolláros fődíjat a Shrine Auditoriumban megrendezett második World Song Festivalon. Az évente megtartott eseményen második díjat nyert (öt ezer dollárt) Tommy Vig és Lorraine Feather
We’ll Start Today
című számukkal. (Az énekesnő Leonard Feather jazzkritikus lánya, napjainkban is aktív zeneművész.)³⁵
A kronológia azt kívánná, hogy ezután az Olympic Arts Festival sajtóját foglaljuk össze, de mivel Tommy életében az volt a legjelentősebb szakmai esemény 1984-ben, hagyjuk inkább kicsit későbbre, és idézzünk fel előtte egy őszi hírt. Szeptember 26-án hunyt el Tommy egyik kedves volt munkatársa, egyben a West Coast jazz kiemelkedő alakja, Shelly Manne dobos.
Halálának híréről természetesen számos lap beszámolt, többek között a kanadai
The Globe and Mail
, mely szerző nélküli nekrológgal búcsúzott a meghatározó jelentőségű muzsikustól. A cikk elmondja, hogy a hatvannégy éves dobost otthonában agyvérzés érte, kórházba szállították, és egy nappal később elhunyt. Shelly Manne pályája negyvenöt évet fogott át. Egy hónappal a halála előtt még fellépett Hollywoodban, a Vig által szervezett Olympic Arts Festivalon. Tom Bradley polgármester szeptember 9-ét Shelly Manne Nappá nyilvánította Los Angelesben.
Tommy Vig, aki az elmúlt tizenhét évben rendszeresen dolgozott együtt Shelly Manne-nel, elmondta, hogy a dobos „keményen, és szinte szünet nélkül dolgozott”. Majd hozzátette: „Shelly Manne sokkal több volt, mint egy nagyszerű dobos. A világszerte ismertté lett amerikai zene képviselője volt.” Manne 1920. június 11-én született New York-ban. 1970-ben európai turnéja után egy nyilatkozatában meglepetésének adott hangot, hogy Olaszországban olyan jazzrajongókkal találkozott, akiknek láthatóan minden addig készített lemeze megvolt. Márpedig ezek nagy gyűjtemények lehettek, mivel Manne saját nevén megjelent albumain túl rengeteg lemezen volt kísérő. Több filmben is játszott, így a
The Gene Krupa Story
-ban, az
I Want To Live
-ben és a
The Five Pennies
-ben.³⁶
Az 1984-es Los Angeles-i Olympic Jazz Festival szervezésével és lebonyolításával Tommy Viget bízták meg. A négy napon át tartó rendezvény az olimpia idején, illetve az azt megelőző hetekben megtartott Olympic Arts Festival része volt. Ahhoz, hogy jobban értsük e hatalmas kulturális vállalkozás lényegét, s ezen keresztül a Tommy Vig szervezte fesztivál szellemét, a 20. század elejéig kell visszamennünk.
A művészetek és az esztétika, valamint az olimpiai mozgalom összekapcsolásának története 1906-ban kezdődött, amikor Pierre de Coubertin báró, a modern olimpiai játékok alapítója konferenciát szervezett Párizsban a művészet, az irodalom és az olimpiai gondolat összeköthetőségéről.
Coubertin felfogása szerint az olimpiai ideál nemcsak a sportteljesítmények, hanem az egész emberi individuum ünnepe kellene hogy legyen. Ez az idea a stockholmi olimpián (1912) jelent meg először a gyakorlatban, amikor öt művészeti „versenyágban” osztottak ki érmeket: irodalomban, építészetben, szobrászatban, festészetben és zenében. A coubertini gondolat azonban megvalósításakor számtalan problémát vetett fel. Sok esetben a bírálók, máskor pedig a művészek akadályozták a sikeres lebonyolítást. A képzőművészek, írók és zenészek legjobbjai közül sokan úgy gondolták, addigi teljesítményük alapján inkább a szakmai bírálók, nem pedig a versenyzők között volna a helyük. Technikai problémák is bőven adódtak, például a kiállítások szállításával kapcsolatban, és a szimfonikus zenekarokkal szintén túl nehéznek bizonyult újabb és újabb műveket betaníttatni. A különböző nehézségek végigkísérték a következő tíz olimpiát, majd az 1948-as londoni sportversenyek végeztével a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) törölte a játékok közül a művészeti programokat. Négy évvel később, Helsinkiben már csupán kiállítások és fesztiválok formáját öltötték a kulturális események.
A XXIII. modern olimpia lebonyolításáért felelős testület, a Los Angeles-i Olimpiai Szervezőbizottság (LAOOC) az Alapszabály- ban leírtakkal összhangban tízhetes művészeti fesztivált rendezett a kaliforniai városban. A fesztivál eseményeinek jelentős része megelőzte a sportversenyek kezdetét, ezzel is jelezve, hogy szó sincs a művészet és a sport vetélkedéséről. Az Olympic Arts Festival első hét hetében (1984. június 1-július 20. között) a nemzetközi programok domináltak, ami tükrözte egyrészt a sportversenyek nemzetközi jellegét, másrészt pedig a kozmopolita (nyolcvan nyelvet és kultúrát összefogó) város színpompás szellemiségét is hivatva volt érzékeltetni. A fesztivál utolsó három hetében (július 20-augusztus 12.) viszont Los Angeles és az Egyesült Államok kulturális gazdagságát közvetítették a fesztiválprogramok. Mind az olimpia, mind pedig az Olympic Arts Festival sokat köszönhet a város készséges vezetőinek. A fesztivál szervezői felvették a kapcsolatot a városi múzeumokkal, galériákkal, színházakkal és kultúrközpontokkal. Emez intézmények társproducerekként váltak a fesztivál részévé. A fesztivál főszponzora a Times Mirror Company volt, mely nagy művészi szabadságot biztosított a résztvevőknek, és a szervezés hatalmas munkáját is liberálisan kezelte.
Jelentős eseménynek számított, hogy néhány arab, illetve kelet-európai ország bojkottja mellett Kína 1952 óta most vett részt először a nagyszabású sportviadalokon, melyeken az Egyesült Államok végül nyolcvanhárom aranyérmet szerzett.
Minden kedvező feltétel ellenére a fesztivál jazzprogramjait beharangozó Leonard Feather (már a fesztivál idején) azt írta, ezek a zenei események távolról sem lesznek olyan csúcstalálkozók, amilyenek lehettek volna. Ott lesz ugyanis Wynton Marsalis, Charlie Haden, Joe Williams, Shelly Manne és természetesen Tommy Vig, viszont hiányozni fog Miles Davis, Dizzy Gillespie, Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Oscar Peterson és Woody Herman – hogy csak néhány nevet említsünk azon jazzisták közül, akik nemzetközileg elismert művészei Amerika egyetlen őshonos zenei műfajának.
Valójában két jazzprogramot szerveztek Los Angeles-ben az olimpia idejére: az egynapos Great Olympic Jazz Marathont, valamint a négynapos Olympic Jazz Festivalt a John Anson Ford Színházban (augusztus 2-5.). Feather szegényesnek érzi a programkínálatot, mivel a sporteseményekre feltehetően rengeteg olyan külföldi vendég érkezik majd, aki a jazzre mint Amerika jellegzetes és meghatározó zenei műfajára kíváncsi.³⁷
Feather a
Los Angeles Times
hasábjain több cikkben méltatta az 1984. augusztus 2-5. között megrendezett Olympic Jazz Festival eredményeit. Legátfogóbb ismertetésének 1984 augusztusában az
Olympic Arts Jazz Review. Creativity, Careful Planning Work in Concert
címet adta, ez a szöveg jelent meg később egy európai szaklapban is, ekkor már rövidebb címmel (
The
Flaming Torch)
.³⁸ A jazzkritikus egyértelmű sikerként könyveli el a Tommy Vig szervezte fesztivált, mely a szervező ígéretének (és esztétikai ízlésének) megfelelően kerülte a fusiont, a funkot és a rockot. Vig számos szerepben volt jelen a fesztiválon: egyedüli producerként, egy húszfős big band irányítójaként, a legtöbb felcsendülő új melódia komponistájaként és arranzsőreként, vibrafonos szólistaként, valamint az egyik fellépő énekesnő férjeként. A nyitó napon, csütörtökön a japán kornettos, Terumasa Hino jelentette a legnagyobb meglepetést. Az
I’ll Remember April
című standard darabban fújt szólóját Feather „vad sortűz”-höz hasonlította. A szóló végén Hino Milcho Leviev zongorista hangszerének húrjaihoz nyomva fújta a kornettet, s az ennek nyomán keletkezett finoman szólva is szokatlan hangrezgések meghökkentették, illetve elborzasztották a hagyományos jazzhez szokott közönséget. Feather nem írta meg cikkében, de Tommy Vig visszaemlékezése szerint a produkciót a színfalak mögül hallgató Benny Carter is elszörnyedt a zenei „szentségtörés”-től.
Hino Tommy Vig
Olympian Cymbals
című számában tért vissza a színpadra. Szólista társa a kanadai fuvolista, Moe Koffman volt. A darabban Shelly Manne dobolt. Valószínűleg a Vig-féle fesztivál volt az egyik utolsó fellépése.
A
Relay
című különleges számban Bobby Bruce hegedült, Don Palmer pedig
violectrá
n játszott. (A fogalom gyűjtőnév: jelenthet elektromos hegedűt, brácsát, csellót vagy bőgőt. A violectrákat gyártó birminghami David Bruce Johnson weboldala szerint 1992 óta készülnek efféle hangszerek, de Feather cikke a bizonyíték rá, hogy a szó már korábban is létezett.) A cikkíró úgy jellemzi a szerzeményt, mint amely a wagneri dagályosság, a blues és az atonalitás között egyensúlyozott.
A
The Ballad of the Olympian
— hasonlóan az előző számhoz — túl hosszúra és túlságosan kidolgozottra sikerült, de a remekbe szabott betétek se hiányoztak belőle, például Lonnie Shetter pusztán harsonáktól és egy tubától kísért altszaxofon-szólója. Félsikerként értékelte Feather Bill Holman
The Five Rings
című darabját is.
Mia Vig szerepeltetésével kapcsolatban nem lehetett szó nepotizmusról; művészileg indokoltnak vélte a szerző a szöuli születésű énekesnő fellépését. Ráadásul azt az országot képviselte, mely a következő, 1988-as olimpiát rendezi majd. Feather valójában popénekesnek nevezi Miát, aki a Kim Sistersben szerzett hírnevet magának a Las Vegas-i évek alatt. Mia három dalt énekelt az 1984-es fesztiválon, ezek közül a férjével közösen írt
He’s My Man
sikerült a legjobban, véli Feather.
A koncertet Benny Carter fellépése zárta. Tommy arrangement-jában hangzott el az altszaxofonos tizenhat ütemes
When Lights Are Low
-ja, melynek harmóniai struktúrája emlékeztet az
Olympian Cymbals
-éra, valamint az
Olympian Lady
-ére, egy új Vig-balladáéra — ugyancsak a Carter-programból.
Tom Bradley polgármester tartotta a tömör nyitóbeszédet, és a műsort is végighallgatta. A hangverseny konferansziéja (emcee) Willis Canover rádiós disc jockey volt. Őt — Bradley-vel ellentétben — nem jellemezte a tömörség („lapsed into prolixity”).
Pénteken Gerald Wilson dirigálta a Vig-nagyzenekart, az ő előadásukban szólalt meg egy újabb kompozíció, a
The Flaming Torch
. Wilson egy régebbi saját számát (
Viva Tirado
) is elvezényelte, itt Herman Riley tenoron, Joe Davis trombitán és Vig Tommy vibrafonon szólózott. Mindhárom muzsikus magas színvonalon végigzenélte az egész fesztivált. Ugyanezen a napon lépett színpadra James Newton avantgárd és Moe Koffman mainstream fuvolista, akiknek különböző zenei felfogása nagyszerűen kiegészítette egymást. Utóbbi eljátszotta 1957-ben komponált
Swingin’ Shepherd Blues
című számát, és később egy emlékezetes altszaxofon-szólót is fújt.
Sue Raney énekét Bob Florence kísérte zongorán. A tökéletesen intonáló és érzékenyen frazeáló énekesnő előadta a
Skylark
-ot, valamint a „boppish” humorral fűszerezett
Basically Speaking
-et. Mindkettő nagyszerűen illett színes egyéniségéhez.
Louie Bellson dobos legenda pedig szokásos két nagydobos technikáját hozta a Vig-féle
Olympian Concerto
-ban, valamint a
That’s Bellson
című darabban, melyet Thad Jones írt a muzsikustársának. Duóban hangzott el Vig
Communique
című száma: a vibrafonos Milcho Leviev pianistával játszott érzékeny kettőst.
A napi programok mindig Tommy Vig
Faster, Higher, Stronger
című szerzeményével kezdődtek, különböző formációkban. Feather, aki négy különböző változatban hallhatta a remek számot, Ernie Watts, Ron Brown, Herman Riley, Bill Green és Thom Mason szólóit emeli ki értékelésében. Stan Kentonhoz íródott Chick Sponder
Trombolympic
Suite
-ja, Milcho Leviev zongorára és zenekarra írt
Golden Fleece
-e pedig miniatűr jazz-zongoratörténetet mutatott be félelmetes tempójú stílusváltásokkal. Leviev szólóban játszotta el Dave Brubeck
Blue Rondo à
la Turk
-jét: Feather szerint Leviev változata klasszisokkal volt jobb az eredeti változatnál (a
Time Out
lemezen). „Nemzeti kincsünket”, a blues-t képviselte a szombati fesztiválnapon Jimmy Witherspoon hangversenye. És még nem ért véget a szombati műsor! Következett a Nyugat-Németországból érkezett „fenomenális” Albert Mangelsdorff, aki a nagyzenekarral közösen tolmácsolta Tommy Miának írt „gyönyörű balladáját”, a
Just for
You
-t. „Unglaublich!”, írja a harsonásról Feather. És akinek még ennyi élvezet se volt elég egy napra, meghallgathatta a huszonegy éves ausztrál csodatrombitást, James Morrisont. Később, Vig
International Teamwork
-jében arról is bizonyságot tett Morrison, hogy harsonásnak épp olyan jó, mint trombitásnak.
A vasárnapi záró matinékoncerten lépett fel ismét Albert Mangelsdorff, s játszotta el kíséret nélkül Ellington
Mood Indigo
-ját, melyben úgyszólván az egész Ellington-nagyzenekar megszólalt egyetlen hangszeren. Ezt három jelentéktelenebb darab követte, majd egy újabb bluesikon, a hetvenkét éves Big Joe Turner kapott szót. Ok Yoon Kil koreai szopránszaxofonos hazájának egy pentaton skálára épülő népdalát szólaltatta meg, melyet valahogy sikerült blues-ba átfordítania. Arne Domnerus egy svéd zenekar élén érkezett Los Angelesbe. A legnagyobb sikert Putte Wickman klarinétos aratta az együttesből.
A szünet után lépett a dobogóra John Carter klarinétos és Bobby Bradford trombitás kettőse. Futurisztikus avantgárd zenéjükre azonban gyors ütemben kezdett fogyatkozni a publikum. A záróaktus egy nemzetközi szeptett session-je volt. A doboknál a magyar-amerikai Tommy Vig; a zongoránál a bolgár Milcho Leviev; Dave Stone amerikai bőgős; a fúvós hármast pedig az ausztrál James Morrison, a német Albert Mangelsdorff és a szovjet Alekszej Zubov tenorszaxofonos alkotta.
Vig Tommy jazzfesztiválja változatos volt és teremtő jellegű, ráadásul a kommersz jazz se volt jelen a műsorban. Feather szavaival: Los Angelesben„vitán felül az utóbbi évek legintelligensebben megszervezett jazzfesztiválja” volt látható-hallható. Az Olympic Jazz Festival ugyanakkor „az egyik legvidámabb hangulatú ünnepe” volt a műfajnak.
Leonard Feather 1994-ben, nyolcanéves korában hunyt el. Utolsó éveiben inkább már fiatalabb szerzők írták a jazzkritikákat a Los Angeles-i napilapba.
Ezek egyike volt Bill Kohlhaase, aki számos borítószöveget is készített lemezekhez, és ma is működő blogjában nemcsak a jazzben, hanem a modern szépirodalomban, a képregényekben, a kulináris művészetekben és a biokertészetben is komoly jártasságról tesz tanúbizonyságot.
Kohlhaase 1991-ben Tommy Vig kiszenekaráról cikkezett. Az együttesben Mia énekelt, Tommy marimbázott és vibrafonozott, a szintén magyar származású Les Czimber zongorázott, John Leftwich bőgőzött és Kevin Tullius dobolt. A zenekar standard darabokra koncentrált: eljátszották az
On Green Dolphin Street
-et, a
Summertime
-ot, az
A Night In Tunisiá
-t, a
Straight, No Chaser
-t, a
The Man I Love
-ot, az
As Time Goes By
-t, valamint a
The Days of
Wine and Roses
énekelt változatát. A felsorolás beszédes: csupa olyan jazzörökzöld szólalt meg, mely a vibrafonos koncertrepertoárjának visszatérő darabja volt. Tommy kollázseffektusként több dalhoz szalagra rögzített nagyzenekari kíséretet mellékelt. A kvintett eljátszotta a vibrafonos
California Fantasy
című szerzeményét is.³⁹
JEGYZETEK:
1.
Bill Coss,
Focus On Tommy Vig.
Down Beat
, 1961. december 7. 18.
2.
Billboard
, 1963. június 22. 36.
3.
Harvey Siders,
Tommy Vig. Hotel Sahara, Las Vegas, Nev.
Down
Beat
, 1965. november 4.
4.
Harvey Siders,
Apostle of Kenton. Tommy Vig – Coming Name.
Los Angeles Times
, 1966. október 26. 11.
5. Guest Soloists Named for Neophonic Finale.
Los Angeles Times
, 1966. március 29. 14.
6.
Leonard Feather
, Neophonic Goes to College
. Los Angeles Times,
1966. április 6. 18.
7.
Herb Lyon
, Tower Ticker.
Chicago Tribune
, 1967. február 14. 18.
8.
Chicago Tribune
, 1967. március 22. 14.
9.
Douglas Brown
, Desert Martini.
Desert Sun
, 1967. április 1. 4.
10.
Harvey Siders
, Tommy Vig. Caesar’s Palace, Las Vegas.
Down
Beat
, 1968. február 8.
11. Tommy Vig Big Band to Perform.
Los Angeles Times
, 1968. március 18. 34.
12.
Leonard Feather
, Tommy Vig Band in College Concert.
Los Angeles Times
, 1968. április 1. 33.
13.
Leonard Feather
, Neophonic in Season Finale.
Los Angeles Times
, 1968. április 17. 13.
14.
Pat Thompson
, Tommy Vig. Hotel Tropicana, Las Vegas, Nev.
Down Beat
, 1968. november 14.
15.
Down Beat
, 1968. december 26.
16.
Dan Morgenstern
, Tommy Vig. Caesars Palace, Las Vegas, Nev.
Down Beat
, 1969. március 6. 31.
17.
Leonard Feather
, Tommy Vig Orchestra Performs at Donte’s.
Los Angeles Times
, 1969. május 8. 17.
18.
Harvey Siders
, Terry Gibbs. Masters Inn, Santa Monica, Calif.
Down Beat
, 1969. október 16.
19.
Leonard Feather
, Vig in Vegas Jazz Concert.
Los Angeles Times
, 1970. július 28. 12.
20.
Harvey Siders
, Caught in the Act. Tommy Vig. Caesars Palace, Las Vegas, Nev.
Down Beat
, 1970. október 15. 27.
21.
Los Angeles Times,
1971. február 6. 8.
22. Ennek a látogatásnak lett az eredménye a
Tommy Vig in
Budapest!
című lemez (Mortney Records, Sherman Oaks, Cal.), melynek CD-változatát néhány évvel ezelőtt a Jazznoise internetes jazzportál forgalmazta. A felvétel a Magyar Rádió 6-os stúdiójában készült 1971. április 25-én. Az együttesben Tommy Vig vibrafonozott, marimbázott és ütőhangszereken játszott, Kőszegi Imre dobolt, Pege Aladár bőgőzött és (Szakcsi) Lakatos Béla zongorázott. A mintegy negyvenperces lemezen négy darab hangzott el: a
Straight, No Chaser
(Monk), a
Softly, As In A Morning Sunrise
(Romberg), az
Autumn Leaves
(Kozma) és az
Oleo
(Rollins). A hátsó borítón Tommy rövid életrajza olvasható, valamint néhány elismerő vélemény a zenéjéről különböző lapokból (
Jazz Journal
,
The Jazz Record Digest
,
Jazz And
Pop
,
Jazz Monthly
,
Variety
stb. Az idézetek alatt, mintegy az életrajz kiegészítéseként, ez olvasható: „Leonard Feather szerint Vig lesz a jövő amerikai zenéjének egyik vezéralakja. Tommy 1967-ben megnyerte a vibrafonosok versenyét a nemzetközi jazzkritikusok szavazásai alapján (a Több Figyelmet Érdemlő Tehetségek kategóriájában).
1968-ban és 1969-ben jelölték Az Év Zenekarvezetője címre a
Playboy
magazinban, a
Down Beat
-ben pedig 1969-ben a világ tíz legjobb zenekara közé sorolták az együttesét.” Budapesti felvétele volt első kiszenekari albuma, melyen a magyar jazz legkiemelkedőbb alakjai kísérték.
Sources:
23.
Los Angeles Times
, 1971. április 23. 13.
24.
Leonard Feather
,
New Jazz Policy at Sunset Strip Club.
Los Angeles Times
, 1971. június 4. 8.
25.
Leonard Feather
, Tommy Vig Band at Jazz West.
Los Angeles Times
, 1972. február 18. 14.
26.
Los Angeles Times
, 1972. június 10. 8.
27. „There’s been Don Ellis; and we have Tommy Vig in Los Angeles, too-he’s a very capable personality and musician, but so far he hasn’t been able to get anything off the ground. He came from Hungary to the States-a brilliant drummer and arranger in the big band idiom.” Ld. Stan Kenton Talking to Les Tomkins in 1972.
http://jazzpro.nationaljazzarchive.org.uk/interviews/kenton_1.htm
28.
Leonard Feather
,
Tommy Vig Band at Pilgrimage Theater.
Los Angeles Times
, 1974. május 16. 25.
29.
Welch Everman
, Cult Horror Films: From Attack of the 50 Foot Woman to Zombies of Mora Tau. Secaucus, NJ.: Citadel Press, 2000. 27-28.
30.
Los Angeles Times
, 1975. augusztus 29. 12.
31.
Leonard Feather
, At the Pilgrimage. Littlest Vig, 3, Steals the Show.
Los Angeles Times
, 1976. június 24. 14.
32. Vig, Ellis in Jazz Concert.
Los Angeles Times
, 1976. március 11. 16.
33.
Bill Kirchner
, The Big Band Era’s Gone but Rehearsal Bands Are Blossoming.
Washington Post
, 1978. június 21. 13.
34.
Los Angeles Times
, 1982. november 12. 9.
35.
Los Angeles Times
, 1984. július 11. 4.
36.
The Globe and Mail
, 1984. szeptember 27.
37.
Leonard Feather
, Jazz Finds No Summit.
Los Angeles Times
, 1984. július 21. 2.
38.
Leonard Feather
, The Flaming Torch.
Jazz Forum
, 1984/6. 37-39.
39.
Bill Kohlhaase
, Vibraharpist Delivers Styles and Sounds in a Vig Way.
Los Angeles Times
, 1991. július 30. 2.
Tartalom
Kritikák
Bevezetés
Elő-elő szó
Második előszó-féle
Őszínteség
Bús Balázs véleménye
A „komoly” zenészek
Egy szégyenteljes univerzális igazság
Ezt írja a Wkipedia a nagybátyámról
A tudatalatti erős vesztést-kívánás
A „zsidóság” hiu álma a tökéletes asszimiláció
Az én hozzáállásom
Egészségügy
Továbbmenjek? Rendben
Nem teremtett világban élünk
Fegyverviselés
Gyerekkorom
Érdekes kérdés
Óvodai tanulmány
eg vagyok elégedve önmagammal
Nem ugyanaz
Egyenlőség
he wish to be god
Tegnapig egyik kedvenc íróm volt
Lelki kényszer
A magyar kereszténység felelőssége
Én katolikus voltam
Egy másik példa
Kertész Imre példa
A Devich példa
Egy Orbán hiba?…De!
Homok utca
Telekitér
Konzi
Zenei gimi
Elismerés
Más újságok
Magyar jazz muzsikusok külföldön
Nemzeti Kulturális Alap Összefonódás Változik a világ
Humor a zenében
Mia
A “MEGLEPETÉS MIÁNAK” igaz története
A The Kim Sisters
Gyakorlatom a nőkkel
Zeném
Olimpia
Irodalom
Down Beat
Az Ős-Jazz Szövetség
Csodagyerek
Szüleim
Apám
Újvilág
Pityu
Amerika nagy ország
Egyéni stílus
Magyar jazz?
Fénykor
Sivatag
Hollywood
L.A.
Howard Hughes
Sors
Véletlenül mégis ütős lettem
A hollywoodi studiók és más amerikai történetek
Újságok
A Jazz Vége…Az utolsó kocsma
Komcsi-ellenességeim
Más vélemények
Boldogságod magadtól függ
Remek, szvinges kottisták
Fekete dolgok
A magyar metódus
A fájdalmas igazság
A Forradalom
Menekülés a kommunizmus elől
A szabadulás folyamata
Amerika
A megjósolhatatlan lehetőség
Budapest Love-Lab
A „komoly” zenészek
EZ VOLT.